Vasárnapi Ujság – 1865
1865-02-26 / 9. szám - A jurátus világból. Pálffy Albert 98. oldal / Elbeszélések - Ilyés Bálint: Pókainé 98. oldal / Költemények
dig ezen Botyzról s a nép száján forgó királymegmentésről, IV. Bélának 1264-ben kelt adománylevele legjobban világosit fel, a hol ez áll: „sed ecce Comes Botyz, filius Comitis Marci, fidelis noster, ad nos citis veniens grossibus et secundis, dixit ipsum D. Stefanum filium nostrum perdirectum, sanum esse et incolumem" s tovább „propterea eximiae laetitiae bajulo, quandam silvam Chetene vocatam desertam, incultam penitus, et omnibus habitatoribus carentem,in Districtu Scepus sub Monte seu Alpe Tortol (Tátra) adjacentem etc. damus, donamus conferimus." — Ez okmány világos szavainál fogva, melyben Botyz többször mint Comes és filius Comitis Marci van megnevezve, — Botyz szénégető tulajdonsága meg van czáfolva. E régi család, jelenben katholikus és protestáns ágakra oszolva, Szepes-, Gömör-, Sáros- és Pestmegyében virágzik, s nem csekély számmal vannak azon Máriássyak, kik a közelmúltban és jelenben, a közügyek iránti buzgóságuk által, közbecsülést vívtak ki. Pókainé. (1575.) özvegyasszony ablakában A mécs halvány fénye rezg . . . Özvegyasszony egymagában, Gyémánt kapcsos bibliában Bólingatva levelez. — — Azt üzente — János, Péter: Még ma megjön mindenik — Istenem, ha tán baj érte, A szivem szakad meg érte! — — Már csak várom reggelig! — Jó asszony, ne várj hiába: Békés c serge futva fut; — S a szentpáli ütközetben, Leveretve mind a ketten, Foglyul estek a fiuk! — **) — Fejedelmi palotában Már törvényt ül Bátori . . . Hallod, hallod, mit beszélnek? — Ah mi borzasztó ítélet: — Haljon a két Pókai! — És az asszony összerezzen, Vére mind szivére fut . . . — Gyorsan, gyorsan jó cselédem, Kolozsvárra még az éjen! . . . Anyai sziv nem hazud! — — Asszonyom, még nem mehetsz be, — Alszik még a fejdelem, — Várj egy kisé, — egy órát csak! — — Nem, nem! — ilyet, hogy kívánhat? — És erővel bemegyen. Mint az őrült fut az ágyhoz S felriasztja Báthorit . . . — Nézze, nézze csak kegyelmed! Veszve mindjár' a két gyermek, — A vérpadra most viszik! — — Hogyha Istent hisz kegyelmed, Hogyha szive, lelke van: Adja vissza két árvámat, — S a bakók ha vért kívánnak, Haljak inkább én magam. — Gyönge asszony, mit beszélsz te? — Példa kell, nem vér nekünk! — És ezért ők halni fognak! Ám ha kell — válassz magadnak! — Egynek megkegyelmezünk! — — Boldog Isten! — együtt hordtam Mind a kettőt szivemen! . . . A nagyobb az apja képe, — S a kisebbnek gyöngébb élte, Oly féltő kincs volt nekem! . . . Melyik éljen, — melyik haljon . . . János? — Péter? — nem lehet! Vajda! — visszadom kegyelmed, Haljon inkább mindkét gyermek, S rá— öless meg engemet! — « Békési Gáspár. *) Lásd Budai Lex. Báthori István és Békési Gáspár •közti harcz. — I. B. 98 — Hallod-e, minő zsibongás Hangzik át az ablakon? — Pókainé! — majd elkésel . . . Nézz csak oda! . . . János, Péter Ott van már — a vérpadon! — — Boldog Isten! — mind a kettő! . . . Haljon inkább a nagyobb! — S János a lépcsőre térdelt . . . — Mért nem adtam inkább Pétert ? — S haldokolva összerogy. Ilyés Bálint. A jurátus-világból. Novella. Irta PÁLFFY ALBERT. (Folytatás.) V. A válságos est megérkezett. O o Kilencz óra tájban Szikra Pál uramból a legékesebb városi pillangó lett. Akaratlanul a tükör elé állt, végig nézett s gyönyörködött saját uri termetén, melyet divatos fekete frakk, pantallón, fehér mellény és szalmaszinü keztyü födött. Egészen idegen alakot látott maga előtt. Ö a ki azt képzelte, csak akkor az az ember, ha magyaros dolmány feszül derekán, oldaláról gyönggyel kivarrt dohányzacskó fityeg, öblös pipáját kiveri a tenyerére, onnan a padlóra, nem gondolván vele, hogy szemetet csinál azzal a szobában. Azonban homloka verítéke elárulá, hogy kivették természetes eleméből. Sokszor hallotta, sőt olvasta is a „Regélő"-ben megjelent novellákban, mint reszket a tizenöt éves lány, ha bálba viszik, felöltöztetik, s egyszerre a kapu alá zördül a kocsi. Látta a falun, mint akar a fiatal menyasszony, pirulásában föld alá bújni, a midőn a kontyos szomszédasszonyok, eskető után, vacsora végén, leveszik róla a pártát és főkötőt tesznek fejére. Őt is kerülgette egyszer a forróhideg, a midőn legátus korában először kellett a templomban papolnia, s a midőn épen legjobban magolná a prédikáczióját, egyszerre csak megkondult a szomszédban a nagy harang, kiván az ájtatos népet isteni tiszteletre! Azt mondják, hogy a kit akasztani visznek, már az uton magánkívül van; mindent félig lát, félig hall, s fülét csodálatos zsibongás hangja tölti be. Épen ily öntudatlanul mozgó lény volt Szikra Pál ifjuuram is, a midőn barátja karon ragadá, s az ebédlőtermen keresztül bevezető Halberhuberné asszonyom e nagysága fényes szalonjába! Beléptek. A természettudomány azt tanítja, hogy minden test a föld középpontja felé gravitál, s ha nincs akadályozva, okvetlenül neki is indul ezen iránynak. A szemérmes diákot azonban e pillanatban, inkább valami ellenállhatlan horizontális erő ragadó nyokon, maga sem tudta miként, de teste oly sajátszerű hajlamot érzett, kirohanni az ajtón, onnan leugrani az udvarra, az udvarról az utczára, a város végére, a mezőkre, a pusztákra, hogy meg sem állott volna a pocsaji vámos-hidig! De hogy igazságosak legyünk iránta: nem azon gondolat bántotta őt, hogy ismeretlen körbe, szokatlan társaságba vitték, mert hiszen beszélték előtte, hogy a régibb időkben egy-egy juratust még József nádor udvari báljaiba is felczitáltak, s ami pedig egyik kartársán megesett, arra a másik is készen lehetett, hanem a veszedelem abban állott, hogy oly szerepet kellett itt vinnie, amire képessége teljességgel hiányzott. Nem írjuk le, mint káprázott a szeme, a midőn az üveggolyó-lámpák, kargyertyatartók , és csillárok sokaságát megpillantotta; mellőzzük, mint állott ott tűsokán, a midőn észrevette a nehéz selyembe öltözött mamák sokaságát, kik épen nem felbátorító tekintettel vizsgálák a belépőket; azt is csak mellékesen említjük, hogy amidőn a teremben egyszerre öt, hat gyönyörű szép fehérruhás, hófehér karú, és meztelen nyakú kisasszony defilirázott el mellette, a jó fiú, ösztönszerűleg kalapot akart emelni, s csak akkor vette észre, hogy ujdonul czilinderét, mint más akárki is a szobában, kezében tartotta. Szerencséjére, az efféléket már gyermekkora óta megszokott barátja, mindeddig híven mellette maradt. Később karöltve sétálgatni kezdett vele a teremben, s egyszer csak egy nagy, majdnem földig érő állótükör elé vezeté. A juratus elpirult, hogy férfi létére, ennyi ember szeme láttára tükörbe tekintett. De amidőn saját magát ezen finom és divatos öltözetben megpillantá, hirtelen az önelégültség bizonyos neme szállta meg lelkét. És barátja nem is czél nélkül teteté meg vele e körutat. Tapasztalásból tudta, mily felbátorító az, ha valaki kezdi észrevenni, hogy ő is épen olyan, mint más a társaságban. Az alak, akit a tükörben látunk,barátságos mosollyal figyelmeztet saját énünkre. A festész is akkor kiált fel először : anch' io sono pillére, a midőn művét a sok jeles között kiállítva megpillantja. Szikra Pál is, a midőn a tükörben találkozott hű képmássával, azonnal több bátorságot és önbizalmat nyert, meggyőződvén, hogy ő is csak olyan fiatal gavallér, mint a többi. Átesvén így szerencsésen az első próbán, azonnal úgy vevé észre,mintha nem is volna oly tengersok lámpa, gyertya és csillár a szobában, s hogy a selyemruhába begöngyölt mamák arczképéből néha egy meggazdagodott szappanfőző neje, s nem mindig valami elkényeztetett grófnénak unatkozott vonása tűnik elő. A sétálgató leánykák is mindinkább földi lényekké változtak át; sejteni lehetett, hogy ezek sem járnak otthon mindig ily felczifrázva, keztyűs kezeik, a legyező vagy kamélia-bokréta helyett, talán még a főzőkanalat is megérinthetik. Szóval, Szikra Pál uram átlátta, hogy oly fiatal embernek, aki Debreczenben elvégezte a just, s feljött Pestre a tekintetes kir. tábla hites jegyzőjének, épen semmi oka túlságosan szerénykedni, ha szerencsére akadt egy háromemeletes házzal bíró pesti polgár estélyében résztvenni. A harmadik körút után a teremben, azt hitte, éjfélig egészen otthonosnak érezheti magát, csak azon egy körülmény nyugtalanította, hogy német szón kívül semmi más hang nem üti meg füle dobját. Tovább lépdeltek. Sándor jobbra-balra köszöntgetett az ismerős hölgyeknek, mely mozdulatát Palkó is tőle telhetőleg igyekezett utánozni. Megelégedéssel tapasztalta, hogy itt senki sem figyel rájuk különösen, hogy mások is vannak jelen elegen, akik a többieket nem ismerik. Egyszerre azonban, a midőn a terem felső végéhez érnének, hirtelen összeborzad; hátán hideg borzanat iramlik végig, szemeszája eláll: épen mint a midőn az elitéltet leszállítják a szekérről, s megpillantja azon vörösre festett állványt, a szörnyű nyaktilót. A zongora állott ott tárva nyitva, még a fedele is végig fel volt peczkelve, hogy egy árva hang se vesszen el azokból, a mit a művész ujjai az érczhurokból elővarázsolandnak. A zongora mögött, közel az ablakhoz, egy kis asztalkán hatalmas rakás hangjegy állott; a billentyűk előtt kényelmes karszék kínálkozott; a hangjegy-támla két végérn pazar fényt terjesztő gyertyák ragyogtak.