Vasárnapi Ujság – 1865
1865-03-26 / 13. szám - Fejes István: Durazzo Károly 146. oldal / Költemények - Egy magyar dalia. B. Pap Lajos 146. oldal / Történeti czikkek s rokon
évi 1-ső számát); ilyen a gazdagon díszített, nagy terjedelmű Ganz-féle ház a földuasor újonnan nyert telkén; s ilyen a nagy gonddal épült Schmidt- Unger-féle átjáró ház az országúton és magyar utczában stb. Mind ez épületek még késő időkben is fogják hirdetni mesterek szerencsés találékonyságát, gyakorlati ügyességét és szakértelmét. Ybl Miklós a bécsi építészeti iskolában kezdte tanulmányait s mielőtt állandóan Pestre költözött volna, sokáig tartózkodott Prágában, hol tanulmányait gyakorlatilag folytatá. Midőn gróf Károlyi István a fóthi templom építésének eszméjével foglalkozott s épitőmestereül Yblt szemelé ki, ezzel együtt Florenczbe utazott, hogy a czéljaikra szükséges tanulmányokat a helyszinen megtehessék. Innen van az, hogy Ybl építményein a florenczi és román stylok oly mesteri módon váltakoznak, de ügyes kiszámítás mellett mindenkor a mai életviszonyok igényei szerint alakulnak s módosulnak. Ybl Miklós első helyen áll azon hazai építészeti tehetségeink között, akik az izlés nemesítése s fővárosunk szépítése körül hervadhatlan érdemekel bírnak. 14 . Durazzó Károly. Olvassa Lajos a gyászos levelet, Hogy Durazzó azt irja: „Nincs több a világon ily szörnyű eset, Endre vérébe fúlva .. „Nem fogta vas őt, méreg nem ölé , hogy kegyes anyja megbüvőlé, Megfojtád te s Johanna!" „Johanna zokog, sir, gyászolja szegényt . Rajmond, Terlicsi menten Vérükkel adóztak a hősi szivért, Ők érettek a tetten ..." „Lesz, lesz Durazzó méltó jutalom, Nincsen sem erő, sem hatalom, Pokloktól mi kimentsen! Igy kelle kimúlnod szerelmes öcsém, Ártatlan kicsi bárány, Együtt ki velem csüggtél dajka mesén, Elvett tőlem az ármány! — Nem fogta vas őt, méreg nem ölé , hogy kegyes anyja megbüvőlé, Boszut érte Itálián!" Megcsörren a fegyver, a föld meginog, Zug felhő szakadása . Harczokban erősek, bajnok magyarok, Mennek fekete gyászba. Zászlójuk elől lengés komoran, Felzug iszonyún a harczi moraj Szeng kürtök riadása. — „Várj merre hadaddal nagy hősi király, Hol vár vércsata mostan? Fegyvert nem emel rád, oh nem, Talián, Szállj czélod fele gyorsan . . ." A hősi király ajkába harap: „Hah, ismerem én már a madarat, Lép kell csak neki, hozzam." A merre vonula, várták az urak, Vigan ünnepet ülve. Mélyebbre nyomul a szivén a harag, Ott a vérbe vegyüle. „Korcsult ivadék, fertelmek ölén Szivéből a hős lángot kiölé S szolgál — ünnepet ülve !" — Megszállt Lajos akkor Aversza előtt, Ott, hol Endre lehulla. Nyájas Durazzó és Tarenti Fülöp Várták gyászba borulva. „Itt halt meg öcséd, ah, itt van a kert, A hol mereven, fagyva hevert A bün élén a hulla . . . Nápolyba vivém én s mig eltemeték Én boszura siettem — S meghaltak a gaz bünt kik elköveték, Nincs már közülök egy sem." „Meg lesz mai nap még a jutalom, Vig sors Durazzó rá, igy akarom, Mert nincs közülök egy sem." Megcsendül a serleg, Itália bora Pezsdül, forr az erekben. Görcsös kaczagás közt foly a lakoma, Félni senki de nem mer. Éjfélt zúg a kürt majd s a zaj eláll, — Mért néze sötéten szét a király? Vér fagy rá az erekben. „Láttátok-e árnyát Endrémnek imént? Hallottátok-e hangját? Azt súgta nekem, hogy nem vagytok egyéb: Orv nép, szolga haramják! Csatlósok elő, lakoljon a bün, Nincs egy, de egy ok nincs, volna ki hűm, Mind, mind szolga haramják!" „Mind gyilkosok, ugy van, én nem vagyok az, Hóhérbárd fejeikre; Vesszen ki a sziv, mely nem hű, nem igaz, Én mondom ki ezekre" Mond Durazzó, hallják az urak S félelmek után száll néma harag Hánykódó sziveikbe. Akkor Lajos intett megvetve felé: „Hóhér bárd te magadra! Nincs bün, mi ne volna beoltva beléd, Gyilkos vagy te s Johanna. Hulljon le fejed, hol Endre lehullt, Szálljon le napod, hol napja lehunyt, Hóhérbárd te magadra . . ." Johanna királyné nász-ágya puha, Késő mára, Johanna! Nem lép Durazzó, nem abba soha, Fekszik véribe halva . . . Kit Nagy Lajos itél, jaj annak az egyszer, De jaj neked asszony, jaj neked ezerszer, A kit az ur haragja! Fejes István. Egy magyar dalia. (Történeti adoma.) Első Lajos magyar király Olaszországba vezette seregét. Nem jó kedvéből tette ezt a fejedelem, kényszerülve volt rá. Testvérét, András királyt, megölték a nápolyiak. Sok jeles hadvezér követte királyát, a sok jó hadvezérnek sok dolga is volt akkor. Azok közt a derék vitézek közt kitűntek a Laczkiak, Apor László erdélyi vajdának fiai, kik atyjuk keresztnevéről neveztettek Laczkfiaknak, Laczkófiaknak. Az 1350-ki hadjáratkor Laczk Miklós és Pál, a Laczk név dicsőségének fentartói valának. Miklós és Pál Luthenia városánál ötvenened magukkal százhúsz fegyveres lovas katonát fogtak el, a Johanna és Tarentói Lajos zsoldosai közöl. A foglyokat diadalérzettel vezette a király elé Luthenia városába a két vitéz testvér. Furcsa látvány volt ez. Az ötven magyar százhúsz fogoly lovagot hajtott maga előtt. A foglyoknak kezei hátra voltak kötve, s a fékszár ott lógott a nyakukban. Lőn öröm és ujjongás a jelenet látásán. Lajos király midőn meglátta az ékeiktől megfosztott vitézeket, arcza elkomorult, szivéből a boszu kialudt, a nevetséges alakokat jól szemügyre vévén, parancsolá : — Oldozzátok föl a nyomorultakat, lássák, nem ellenséggel van dolguk. A szabadon bocsátott foglyok bámulták a király nagylelkűségét. Ekkor vacsorához ültette a kiéhezett s a kötél bilincsei által megkínzott hadfiakat, s megparancsolá, hogy legkisebb bántalmuk se legyen a foglyoknak, mert ők ezen hadjáratnak nem okai. Másnap fegyvereiket elszedve, szabadon bocsátá őket. Tovább ment a győztes magyar sereg bálványozott királyának szívfájdalma sajgott ereikben. Egy jelenet tárul föl előttünk ama táborozásból, mely történeti képünk kiegészítéséül szolgál. Sampria városát ostromolták a magyar hadak. A nápolyi magyar had fővezére Laczk István volt, mellette küzdött fia, az ifjú Dienes. A várost minden áron be kellett venni; a gyilkos tett bűnrészesei ide zárták el magukat. Lajos király szívére kötötte a derék hadfinak, hogy a várat bevegye. Midőn az erődöt megpillantá Laczk István uram, fejét megcsóválta, s nem kis aggodalommal nézett felé. — „Itt ügyesség és bátorság kell, de hála Istennek, ez nem hiányzik, tehát előre!" A vezér csatakiáltására mint oroszlánok rohantak a vár falának a jó magyar vitézek, élükön Laczk Dienes, a vezér daliás fia. A fal magas volt, lajtorja nélkül meg nem hágható, ez pedig nem volt a táborban, ehhez nem volt készülve a sereg. Nem tett semmit, a vitézségnek mi sem állhat ellent. — Hány öl ez a fal, mely diadalmunknak ellene áll? — kiált Dienes, az ifjú lovag. — Jó kéz öl uram, — felelt egy termetes német ember. — Dőlj a falnak arczczal, s engedd hátadat nyergül használnom, mig meghágom a falat; szólt kérőleg az ifju. Hebinger, a termetes német lovag az ifju szemei közé tekintett, de a vállalkozó tűzben fénylő szemei lesújtották a mérlegezőt, fejjel a falnak dőlve, engedé magát eszközül felhasználtatni Dienes csak nézte darab ideig, vájjon nem tréfál-e ezen hosszúlábú ember, de az nyugodtan a falhoz tapadva, mozdulatlan állt, mint kőszobor. Ekkor fölpattant Dienes Hebinger hátára, s kelevézét magasra tartva, perczig körülnézett. A kőfal magasabb volt, semhogy azt Dienes karjai felérheték, tehát philosophiához nyúlt a lovag. — Ez a jámbor német már elállja, hogy itt ugrálok a hátán; hátha vállalkozó szelleme többre segítene még; gondolá a lovag, s így szólt Hebingerhez : — Jó pajtásom, hátha felegyenesednél, én pedig két válladra lépnék, hosszú lábaid igen alkalmasak lesznek arra, hogy én czélomhoz jussak. — Szivesen cselekszem, felelt Hebinger, s ugy tett, miként a dalia óhajtá. A mint Dienes Hebinger vállaira lépett, b a hosszú ember felegyenesedett terhével, a kőfal tetőzetén kinyúlt gerendába akadtak felnyúló karjai. — Hebinger! Te győzelmet nyújtasz nekem, kiálta örömében a dalia, miközben igyekezek testének oly lökést adni, mely a gerenda tetejére juttassa, ámde a kinyúlt fa csak annyi hosszúságú volt a falon kivül, mint a mennyit az ember két markával átfoghatott, igy a feljuthatás nehéz és mesteri volt. A városban levők észrevették a dalia igyekezetét s annak meggátlására azonnal intézkedéseket tettek. Sokan gyűltek a helyhez, hogy Dienest nyakrafőve letaszítsák, némelyek lándzsával szurkálták mellét, mások fejszékkel, buzogányokkal verték a fején levő sisakot. Hasztalan. Dienes fogait összeszorítva állotta a hatalmas ütéseket, melyeket a sisakon át kapott, kicsinybe mult, hogy el nem szédült, de az éberség fenntartotta eszméletét, nem bocsátotta el a gerendát, s Hebinger vállán maradt. Épen akkor tűnt fel Laczk István uramnak Dienes hősi bátorsága, midőn ugyancsak kongatták fején az érersisakot. Meg