Vasárnapi Ujság – 1866
1866-07-15 / 28. szám - Egy utazás a Mississippin (angol beszély) Győry Vilm. 334. oldal / Elbeszélések; genreképek - Imrefi: A siroki várban 334. oldal / Költemények
3 I •• Aki a két főtörvényszéki fórumon egy éven át megforduló ügyek számát és nagy fontosságú perek természetét csak távolról is ismeri, el fogja ismerni a kir. személynöki állás fontosságát és terhes voltát. Rendes időkben is nem mindennapi tehetség kívántatik az avval járó óriási feladatok nehézségeinek leküzdésére. S a ki még emlékezik azon időkre, midőn 1861-ben a Magyarországban is fennállott idegen eredetű császári törvényszékek feloszlatása után, az ország minden részéből felküldött, ládákba és hordókba összevissza rakott irományhalmazok roppant mennyiségben érkeztek a kir. kúriához; midőn az átalakulás zavarában egyaránt volt érezhető mind a munkaerők, mind az alkalmas helyiségek hiánya, midőn azt a roppant irattömeget előbb inventálni, rendezni s a birói hivatal munkálkodási folyamának egész uj medret kellett ásni, s a ki hallotta, hogy alig egy két hónap múlva ezen bábeli zavar után az új óramű egyes kerekei mind szabályos mozgásba jöttek s azóta egyszer sem tagadták meg a szolgálatot, sőt azóta napról napra nagyobb tökéllyel és könnyűséggel felelnek meg hivatásuknak: a ki mindezeket látta és hallotta, az kétségkivül el fogja ismerni, hogy Melczer István lehetetlennek látszó feladatot oldott meg, s azon magas polczon, melyre a fejedelem bizalma ültette, egyszersmind a haza s nemzet tiszteletét is kivivta. Gr. Apponyi György volt országbiró, egy ünnepélyes alkalommal tett nyilatkozata szerint, főérdemet talált abban, hogy e kitűnő férfiút a személynöki méltóságnak s a haza szolgálatának megnyerhette. Kelet felé nézek . . . s keblem ugy felhevül: — Mintha egy nagy ősi népet látnék itten Százados álmából ébredni sötéten, Mely majd e romon egy nagy feltámadást ül! Imrefi. A siroki várban. Megszentelt föld ez itt, a melyen most állok; Szent a mély áhitat, mely szelíden átfog, — S mig lelkem a messze béreztetőkön mereng: Körültem a fűszál — mindannyi keresztfa — A búcsúzó napnak álmait susogja, S rajt' régi dicsőség haldokló fénye leng. Megszentelt föld ez itt, drága szent ereklye, Honfiak vérével gazdagon bevetve, Fölötte a virág pirosan kivirul . . . Messziről piroslik az ősi rom fokán, Mint az ájuló seb, vértanú homlokán; S tőle a napsugár véresen kipirul. Képzeletben a rég letűnt múltba szállok, Mikor e síkon, hol most rengő kalászok Hullámzanak enyhe fuvalomtól hajtva, Szemközt hadak álltak, készülve a harczra, S reménysugár villant fegyverre és arczra, Mindenik dicsőség s győzelmet óhajtva . . . . . . Ott látom, a hajnal legelső sugára Mint gyul fel a kardra, fényes kopjaszálra, A had „Isten" s „Allah" kiáltása zúg fel; Megharsan az érczkürt csengő malomja, A hangot a hegy-völgy visszaszázszorozza, Rá az ozmán sereg dübörögve felkel. — Még egy „Isten segits!" vegyül el a légbe, Hull az ozmán vére, magyarok földére, Ott ragyog a magyar lobogón az áldás; Csöng pánczélon a kard, törik a kopjaszál, Fut az ozmán sereg a nyomban utána száll Harsány, egetverő győzelemkiáltás. Hallom már, mint közéig a győzedelmes had; A dicsőség fénye égeti arczomat, És az égre nézek, összetett kezekkel; De a völgyből lassan konog a harangszó, Meg-megreszketve, mint bús halálraváltó, S merengéseimből önkénytelen felver. — Körülnézek; a nap lenyugodott régen, Egy halovány csillag viraszt fenn az égen, El-elhunyva néha, mint a haldokló szem; — S a mint az alattam nyugvó romra nézek, Két szemem pilláját elfutják a könyek, Keblemben régi seb uj nyilait érzem . . . Éji szellő susog, a fű meg-megzizzen, S a hant — mintha élne — megmozdul körültem, Egy utazás a Missisippin. (Mayne Reid angol beszélye.) (Folytatás.) IV. Mint azon képek, melyek mellett elhaladtunk , ép oly tarka volt azon utasok vegyüléke is, kik a nagy salonban együtt ültek. Jobbára gazdag kereskedők voltak, bankárok, pénzüzérek New Orleansból, kik nejeikkel s leányaikkal szokott északi utjokra keltek, hogy a sárgaláztól menekvendők, a forró évszakot valami fürdőhelyen töltsék. Mások tengeri- és pamuttermesztők valának északról, kik épen visszautaztak; ismét mások szatócsok vagy hajósok, kik, miután portékáikat elárusiták, hajóikat fa gyanánt eladták volna, gazdagon felruházkodva térnek vissza. Volt néhány finomul öltözött kereskedősegéd is, kiknek megengedtetek, New Orleanst a veszedelmes évszakra elhagyhatni. Végre nem hiányzottak gazdagon öltözött gentlemanok sem, a legfinomabb kabátban, hófehér inggel, csillogó gyémántokkal és izmos gyűrűkkel, kiket minden emberismerő azonnal biztosan játékosoknak tarthatott. Ezek között észrevettem ugyanazt a ficzkót is, ki engem fogadásra szólított fel. Egy párszor el is ment mellettem, s mindannyiszor olyan tekintetet vetett reám, ami minden volt inkább, csak nyájas nem. A naplemenet órája elérkezett, a tüzes tányér ott tűnt el a cziprus-erdő sötét vonala mögött, mely a láthatárt nyugat felé szegélyezé, és sárgás világosság ömölt el a folyamon. A fedélzeten fels alá járva, egész gyönyörrel néztem a pompás tüneményt, midőn egyszerre a folyam medrében nagy hajót láttam mögöttünk, mely sietve közelített. Magas kéményeiből gomolygó füstfellege s tüzeinek piros fénye azt mutatták, hogy egész gőzerővel dolgozik. Nagysága, és hangcsövének harsány hangja azt mutaták, hogy elsőrangú gőzhajó. A „Magnólia" volt. Igen nagy gyorsasággal haladott, s bár kevés ideje, hogy megpillantam, csakhamar azt vehetem észre, hogy pillanatról pillanatra közelebb van hozzánk. E perczben különböző hangok üték meg fülemet alulról. Hangok hallatszanak, melyek sürgetőleg követeltek valamit, és emberek robaja — kik a fedélzetre vagy a párkányzatra sietének, — vegyük a moraj közé. Sejtem, hogy mindez mit jelent; a vetélytárs közeledése okozta e fölgerjedést A verseny — ugy látszik — e perczig teljesen feledségbe ment. Mind a legénység, mind az utazók megtudták, hogy a kapitány nem akar versenyezni; s bárha ez eleinte nyilvánosan roszaltaték, — végre a megmásithatatlanba belenyugodtak. A hajósokat árucsomagok, a fűtőket a hosszú fahasábok, a játékosokat kártyáik foglalák el, — az utazókat pedig bőröndjeik vagy hirlapjaik. Minthogy a másik hajó nem ugyanazon időben indult el s mindekkorig a lázponton kivül maradt, a versenyérzet nem szállta meg a sziveket. De a versenytárs feltűnése azonnal változást idézett elő. A játékosok osztás közben dobták össze kártyáikat, miután azt remélték, hogy valami még izgatóbbat fognak találni, amire fogadhatnak; az olvasók hirtelen becsapták könyvüket, vagy félrelökték újságaikat; akik böröndeikben motoztak, becsapták ezek födelét; a nők kiugráltak hintaszékeikből, mindnyájan kisiettek a szobácskákból s a hajó farára rohantak. Az én helyem, fenn a „vihartetőn" — a lehető legjobb kilátást nyújtó a versenytára felé, azonban a jelenetet a kajüt-tetőről kívántam szemlélni, s azért odasiettem. Mikor a nagy salonhoz értem, az egészen el volt hagyatva. Minden utazó, férfiak és nők minden különbség nélkül, künn álltak már a párkányzaton s a korláthoz támaszkodva figyelték a Magnólia közeledtét. A kapitányt ott találtam az első kajüt sátra alatt. Férfiak vevék körül, kik mindnyájan fel valának ingerülve. Egyik a másik után szókta meg őt, s mind azt sürgetek: fokozza a gőzerőt. A kapitány, ki e sürgetést hihetőleg ki akarta kerülni, egyik helyről a másikra ment, azonban ez mit sem használt, mert mindenütt új csoportokra akadt, kik hasonlót követeltek. — Nos, kapitány — mondá az egyik — ha „a szép" nem kél versenyre, akkor aztán ugye nem hallunk többé róla e vizeken? — Igaza van önnek — mondá egy másik — ami engemet illet, én részemről jövő utamat a Magnólián fogom tenni. — Könnyű hajó az a Magnólia! —jegyzé meg egy harmadik. A hölgyfalon felé indulok. Ennek lakói szintén odatámaszkodának a korláthoz , ép oly élénk részt látszanak venni a versenyfutásban, mint a férfiak. Világosan hallom, többen igen élénken azon óhajtásukat fejezék ki: jó volna, ha a verseny megkezdetnék. A félelem vagy aggodalom minden gondolata eltűnt, s azt hiszem, ha e pillanatban a versenyfutásra nézve szavazatok szedettek volna, alig lett volna több három tagadónál. S őszintén bevallva, én magam is versenyfutásra szavaztam volna mert a ragály engem is hatalmába kerített, s én is csak oly kevéssé gondolok a swag-okra és elpattanó üstökre, mint a többiek. Az ingerültség növekvék, a mint a Margnolia közelire. Világos volt, hogy néhány percz múlva mellettünk lesz s azután elhalad mellettünk. Ez a gondolat elviselhetetlen volt az utazók némelyikének, s máris keserű szavak hangzanak, egy-egy szitokkal vegyítve. A szegény kapitány kénytelen volt mindent elhallgatni, minthogy már nyilvánvalóvá lett, hogy a többi tisztek hajlandók a versenyre. A „Magnólia" már egészen mögöttünk volt, s már orrát kissé félre irányzó, sejthetőleg azon czélból, hogy bennünket elkerüljön. Tisztek és legénység élénken sürögtekforogtak. Mind a két kormányos fennállt a kormánykeréknél, minden fűtő dolgozott, a kemenczeajtók izzóak valának s fényes láng csapkodott fel a magas kémény fölött több lábnyira. — Sonkával fűtenek! — hangzék fel egyszerre a mi hajónkon. — Istenemre, ugy van! — kiáltá egy másik. Lám, ott van egy egész rakás a tűzhely előtt. Szemeimet azon irányba helyezém s csodálkozással pillanték meg egy gula alakú, sötétbarna tömeget, melynek egyes darabjai, nagyságuk, szinük és alakjuk folytán csakugyan nem lehettek egyebek, mint füstölt sonkák. Látható volt, hogyan szedték a fűtők a halomból s hogyan dobálták egymásután az izzó kemenczébe. — Milyen pazarlás! kiáltá valaki. Ez azonban — amint egy szakértő megjegyzé — téves nézet volt. Ha a fa — ami gyakran megtörténik — nagyon megdrágul, akkor a sonkával való fűtés csak kevéssel kerül