Vasárnapi Ujság – 1869
1869-05-23 / 21. szám - A nyomoruság pitvarában. „Egy lévita emlékiratai”-ból. Beöthy Zsolt 282. oldal / Elbeszélések; genreképek - Darmay Viktor: Czéltalan bolyongás 282. oldal / Költemények - Darmay Viktor: Örök gúny van 282. oldal / Költemények
pártja jelesbjeinek, magának a kitűnő magaslaton egyedül álló vezérnek is szeretetét, bizalmát, sőt elvellenesei barátságát és tiszteletét is. Méltán. Ki egyszer látta e férfias, nyugodt arczot, ki egyszer hallotta meggyőző logikáját, ki egyszer pillantott belé soha piaczra nem vitt érzelmeinek tiszta világába, ki egyszer figyelmezett páratlan szerénységére, a nem látszani, de használni akarás e megtestesülésére , önkénytelen tiszteletre gyúlt iránta. Választóihoz lemenve, hol egyhangú új megválasztatása kétségkívüli volt, távol szerető és szeretett családjától, alig egypár nap múlva a megérkeztekor kelt viharos öröm után, rövid, súlyos betegségben, február 6-án halt el. Nem volt senki, ki meg ne kényezte volna a több ezer főnyi temetésen; egész választókerületében meghúzták a harangokat és gyászlobogókat lengetett a szél. Mi pedig, körültekintve az ismét összejött képviselők sorain, fájdalmasan nélkülözzük a többi jeles közt Lator Gábort is, kitől nem a pártküzdelem esélyei, hanem a halál fosztotta meg törvényhozásunkat — s így örökre! E. Örök gúny van ... Örök gúny van a természetben, Örök gúny rejlik mindenütt, Egyik lapon fényes nagy eszmék, Másik lapon meg gyászbetük. Ha olvasom, — míg mély értelmét Élembe zárják a sorok: Szivem úgy fáj, — mosolygnom kell, ha Megőrülni nem akarok. Minden, mi föl- s letűn a földön, Egymás paródiája csak; A tavasz üdv virulása, S a lombok, mik lehullanak. Ha egy szép költemény az élet, Gúny verse annak a halál; Gúny vers? Igen, valóban az, mert Kikaczag és szíven talál! Mi az akarat és a végzet? A büszkeség és fájdalom? Nem tűz-e, mely magát gúnyolja Játszó árnyával a falon ? Nem kontár mű-e a teremtés? Munkái oly idétlenek! Egy isten alkotá az embert, S a hitvány féreg öli meg. Darmay Viktor. Céltalan bolyongás. Kietlen és körültem mindenütt, Szemembe egy halvány sugár se süt; Vak ösztönöm vezet csak egy uton, Hol, merre járok, én azt nem tudom. Érzem, hogy rög van talpaim alatt, Hallok rezegni szelíd lombokat; — Lelkemre száll kéjérzet, borzalom . . . Szellő volt-e, kígyó-e, — nem tudom . . . Vagy látok, sejtek ingó árnyakat, Sötét, mély tükröt omló part alatt; Megállok néha messze távolon — S ne térjek-e még vissza, — nem tudom. Szívemre hajlik fáradt két kezem, ,,Hol lesz nyugalmam?" félve kérdezem. De csillag nem gyúl a felhők felett, S én tovább viszem bús reményemet. Darmay Viktor: '282 A nyomorúság pitvarában. „Egy lévita emlékirataidból. (Vége.) Másnap reggel iskolába kellett mennem. Istenem, mikor láttam magam körül azt a sok-sok gyereket, eszembe jutott az ujtelki iskola, melyben legnagyobb ur az én apám. Itt egy sovány, kopaszos ember volt az ur, kit Majoros tiszteletes urnak hittak. Egy mogyorófa-pálczát suhogtatott folyvást a kezében, és a kik lármáztak, azoknak a körmük hegyére koppantott vele. Sokat morgolódott és annyit énekeltetett velünk egy házamban, hogy szinte belerekedtünk. Ezt a mulatságot különben nem bántam, mert nem volt gyönge hangom és otthon is szerettem dalolni. Egyszer azt is megengedte édesapám, hogy a templomban én kezdjem el az éneket. El is kezdtem a „Mint a szép híres patakra", és nem volt semmi hátramaradás. Délben mentünk ebédelni a konviktusra. Egy nagy-nagy szoba volt ez, (melyet itt „szálának" hittak), számtalan asztallal, melyek mellett négyenkint még számtalanabb deák ült. Az ajtó körül az öregebbek foglaltak helyet, hogy a jobb falatokat ők foglalhassák le. Már egész szakállasok, bajuszosok voltak, lekönyököltek az asztalra és vastag hangon énekeltek. Amelyiknek legvastagabb volt a hangja, azt tartották legderekabb embernek. A kisebbek hátrább, az ablakok mellé szorultak. Ott lármázták, egymásnak kezbre csapkodtak a kanalakkal és nagyokat nevettek. Én egy sarokban húztam meg magamat és rágicsáltam kenyeremet, melyet kezembe adtak. Mellettem ültek a pislogó kis fiú és a pisze orrú úri gyerek. A vörös hajú diák a vének közzé ment, de azt hiszem, azok közt is ő volt a legvénebb. Ott énekelt aztán vastag hangon. Helyette a mi asztalunkhoz egy zömök göndörhajú emberke ült, ki az ujján találgatta, hogy mit fogunk ma kapni ebédre ? Úgy látszott, mintha az egész „szálába" mind ezt találgatták volna, mert mindenki sóvárogva tekintett az ajtó felé. Zörgött a kilincs, nyílt az ajtó és egynehány szegény gyerek hordta be a levest. Hordtak nekünk is. Átalánosan ismert dolog lévén a fiatalság ellenszenve a leves iránt, alig szükséges mondanom, hogy majd az egész tálat nekem hagyták. Én megettem, mert éhes voltam. Megint hoztak valamit. A bajuszos, szakállas diákok ágaskodtak, a kicsinyek székekre ugráltak és úgy nézték, hogy mi van a tálban? Míg azonban a mi környékünkön levők csak lesujtottan szálltak le a székekről és ültek helyeikre, addig a vastag hangúak ugyancsak kiáltoztak: — Mi dolog ez? Megint bab? o O — Hát örökkön örökké babot eszünk ? — No akár belefúljunk a babba, ha tetszik. — Ettünk-e az idén még mást, mint babot? — Már a mi sok, az sok. A vörös hajú vén diák rikácsoló hangját is hallottuk. Ő se akart babot enni. Egy meg azt bizonygatta, hogy ha örökké babot adnak enni a konviktuson, szárnyát szegik a hazai művelődésnek, mert senki se fogja magát tudományos pályára adni. De valamennyit túlharsogta a kövér, vörös képű szakácsné, ki fejét bedugván az ajtónyiláson, ilyetén képen kiabált: — Ne nézze meg az ember. Még nekik áll fölebb! Milyen válogatósak az uraságok! Még kolompérra is kerül majd sor. Hát miért olyan gyügék, hogy csak babot tudtak összeszupplikálni ? Én abból főzök, amim van. Bizony elkelt volna egy kis tojás is, ha gyúrott tésztára fáj a foguk. Azt meg csak a kis Kotkoda hozott vagy fizet, ez az egész. És még nekik áll fölebb! Csak kaptam volna hát legalább azt, ami volt. De alig tették le asztalunkra a tálat, a zömök társ keze villámsebesen kezdett mozogni, az uri gyerek uri módon marokra fogott egy darab húst, az ijedős fiúcska is habsolt és én azon vettem észre magamat, Öe hogy üres a tál. — Hát nekem nem hagytok semmit? — kérdeztem tőlük. — Pajtáskám, szemesnek áll a világ, vaknak az alamizsna, — felelt a nagybélű zömök gyerek s a másik kettő vigyorogva tekintett rám és az üres tálra. Aztán fölkeltek és mentek haza. Mit tehettem mást, mentem én is. Otthonn elfordultam tőlük és mig hazulról hozott maradék pogácsámat fogyasztottam, keserű gondolatok forogtak a fejemben. Ki szeret engem itt ? A paraszt gyerekek, kik gorombák és csak nagy kínnal, akadozva tudnak olvasni, mégis csak jobb szivüek, mint ezek itt, akik már deákul tanulnak. Bizony jobb szivüek. Azok nem gondolkodnak rajta, hogy mit mondanak és mit tesznek, de ha kell, odadják, a mijök van; ezek meg elveszik az enyimet is. Mit ér az élet így, ha egy szerető, szívből jövő, nyájas szót nem hall az ember és elkapkodják előle az ételt. Édesanyám a tányéromra rakta. A hazulról hozott pogácsákra sűrűn peregtek a könyeim. Az úri gyerek az ijedős, kis fiúval az ablak melletti nagy ládán mindenfélét sugdosott és jókat kaczagott. Nem tudtam megállani, oda mentem hozzájuk és elmondtam nekik, ami szivemen feküdt. — Halljátok, ti is csak olyan gyerekek vagytok, mint én. Lehet, hogy a ti apátok gazdag, az enyém meg szegény, de az nem tesz semmit. Azért csak olyan gyerekek vagytok, mint én. Mondjátok meg, jól esnék-e nektek, ha valaki kinevetne akkor, mikor ti sírtok? És azért sírtok, mert édes anyátok jut eszetekbe, ki a maga szájából vette ki a falatot és adta nektek ? Tőletek meg elkapkodta az, aki csúfolja és neveti könyeiteket? Mondjátok csak, szeretnétek-e ezt? De azok még nagyobb hahotára fakadtak. Én meg elkeseredve, zokogva otthagytam őket és kóborolni indultam. Egy magas ház léczkerítésén belül (már akkor alkonyodott és kisírtam magamat) egy sajátságos öltözetű gyermeket pillantottam meg. Szakasztott olyan volt, mint egy csepűevő német komédiás, akit igen-igen kicsiny koromban láttam: valóságos maskara. Igen czifra, tarka bársonykabátja, vörös kamáslija és csattos czipője volt. Hallottam már róla valamit, hogy az az asszonyos, szelíd képű nagytiszteletű úr, a kollégyium direktora szokta így öltöztetni azokat a gyerekeket, akiket hozzá adnak lakni, hogy üljenek otthonn, tanuljanak folyvást és ne mehessenek a többi gyerekek közé, akik kinevetnék maskara ruhájukért. Ez a szegény kis fiú, akit én láttam, oda támasztotta szőke hajú fejét a falhoz, belül a kerítésen és ujjacskáival dörzsölte kerek, kék szemeit. Láttam, hogy ki voltak sírva. Megállottam a kerítés előtt és megszólítottam a kis maskarát, — Mér' sírsz? — Mér' sírok? — felelt daczosan tekintve rám, — mert elhoztak hazulról és itt hagytak. Én nem ismerek itt senkit. Rúgtam, sírtam, kapálóztam, nem akartam itt maradni, mégis itt hagytak. , — Hát nem szeretsz itt? — Nem lesz én. Amint lehet, hazaszököm. — Van neked anyád? — Nincsen. Csak öregapám van, meg Klári néném. Azokhoz szököm. De hogy hívak téged ? — Bálint Gábornak. Hát téged ? — Engem meg Csóka Balázsnak. Látom, hogy te se szeretsz itt valami nagyon. Gyere, szökjünk el együtt. Ez a szőke hajú, kerek kékszemű, daezos, szép, rosz, eszes, bátor, meggondolatlan gyermek volt egyetlen barátom a világon. Még most is az. És ezzel igen sok van mondva.