Vasárnapi Ujság – 1869
1869-05-30 / 22. szám - Magyarorsz. geografiai helyzete 294. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Illyés Bálint: A titkos kéz 294. oldal / Költemények
tönszenvedés után nyert végleges kegyelmet s bocsáttatott szabadon. Életpályája, melyet gyermekorában választott magának, s melyen oly hűséggel és annyi sikerrel haladott vala, lehetetlenné volt téve s remélni sem lehetett, hogy valaha még ismét lehetővé váljék. A magánéletben kelle tevékenységének tért keresni. Gazda lett, 1861 ben azonban, az alkotmányosság napjának első, bár még csalékony kicsillantával Zalamegye főmérnökévé választatott meg, s igy közelebb lépett hivatása pályájához. — Ujabb provisorium váltván föl a rövid ideig tartott alkotmányosságot, ő is visszavonult. 1865-ben a keszthelyi gazdasági tanintézetbe hivatott meg tanárnak; onnan pedig, a magyar minisztérium szervezkedésekor, 1867-ben, főmérnöknek a közlekedési minisztériumhoz, hol a tophografiai osztály szervezése s az ide vágó munkálatok vezetése bizatott reá. Ekkor készítette jeles szakdolgozatát, Magyarország helyszínrajzát, mely az értők teljes elismerésével találkozott. Legújabban, mint már fönnebb említettük, a honvédség szervezésénél vétetett igénybe kitűnő képzettsége, és pedig kétszeresen, honvédezredessé s katonai tanárrá neveztetvén ki. Czecz tábornok, az erdélyi hadjáratban bajtársa, bár kevéssé barátja, „Bem hadjárata" czimü művében a következő jellemzést adja róla, mely annyival jobban dicséri őt, mert nem barátjától származik : „Tóth Ágoston magas termetű szép ember. Kellemes külső, finom aristokratikus modor, és alapos katonai és polgári műveltség jellemzik őt. A magyar hadsereg legkitűnőbb kapacitásainak sorában foglal helyet, s csak szűk hatásköre volt oka, hogy ragyogó tehetségét ki nem fejtette jobban. A kolozsvári nők szemében ő volt legszeretetreméltóbb ember. Szive mélyéből republikánus, modorában pedig aristokratikus. Zárkózott volt és visszavonta magát. Barátságára keveset érdemesitett, de akit megszeretett, az bizhatott benne körömszakadtáig. — Becsületes és őszinte, jellemes és igaz hazafi." A titkos kéz. (Egy csüggedő barátomhoz.) Tagadja bár a kishitűség, Én látom a titkos kezet, Mély életünk homályos utján Fénylő csillag gyanánt vezet . . . — Sötét éjfél borul reánk bár, S utunk tövis közt tévedez: Ne félj, ne félj, vándor-barátom! Nem hagy el soha téged ez. «tt Remegve sírt fel szívom olykor, Ha láttam a por emberét, Hogy annyi véres küzdelemmel Hiába élt, hiába vét . . . . . . Alant marad a jónak magva, Mig a gyom fel, magasra hajt . . . „Hajh, ez a föld ős-vadtalaj még: Dúsan terem csalánt, parajt!" Lelkem sötét borúlatán át kerestem , ha fény volna még, — S sötétebb jön mindig körűlöm, Csak Golgothára tévedek! . . . — Vértenger itt, könytenger ottan, Börtön-sóhaj és máglyaláng! Alig lép egy a kürd homokra, Már sarkán a kigyófalánk! És dőzsöl a bűn, győzedelmén, Gúnyolva kínt, fájó sóhajt, S érdemfűzér lesz homlokán a könyv, mit álnokul facsart . . . Az árulóra dij — s babér vár, — Ki eladá elvét, hitét, — Mig a dicsőknek koszorúját A gúny kaczagva tépi szét! "294 Oh sírtam én sok szenvedővel, Kit kétség habja hányt-vetett, — És hordozék önkeblemen is Nem egy-két vérező sebet . . . S megátkozám önéletünk, e Ven mostohát, ki jót s gonoszt. — Nem érdemet, kegyet tekintve — Önző, visszás kezekkel oszt! De átszakadt lelkem borúja . . . Egy villámfény czikáza fel. És láttam a titkos kezet, mely jóban, roszban gondot visel. — Láttam, hogy a bűn győzedelmén A jónak épül temploma, S nem a dicső, — az vész homályba, Ki rá irigy fátyolt vona! . . . — — Mint tűzhányó, küzd, forr az élet, Magasra szórva lángjait, S mig az hevével perzsel, éget, Lenn hamva mindent elborít, De gyógyforrás fakad nyomában, Hol enyhülést nyer száz beteg . . . Igy oszt a sors kemény csapással Ránk üdvöt, áldást, életet! — — # * * Tagadja bár a kishitűség, Én látom a titkos kezet, Mely életünk homályos utján, Fénylő csillag gyanánt vezet . . . — Sötét éjfél borul reánk bár, S utunk tövis közt tévedez, Ne félj , ne félj, vándor-barátom! Nem hagy el soha téged ez! Ilyés Bálint: Magyarország geográfiai helyzete. A „Magyarország 1849-ben és 1866 után" czimü nagyérdekü politikai tanulmányból, melyről jelen számunk irodalmi rovatában is emlékezünk, mutatványul közöljük az első szakaszt, mellyel a névtelen szerző fejtegetéseit kezdi. Mellőzve a bekezdést, mely a geográfiai helyzetről átalánosan s más országok példáival illustrálva szól, kimutatva a geográfiai 1 O O helyzet nagy fontosságát s a nemzeti jellem és történelem alakulására gyakorolt döntő befolyását, — egyenesen ott kezdjük, hol saját hazánk helyzetét veszi szemügyre, a politikai geográfia szempontjából. „Egy cseh történetíró*) egyszer azt találta állítni — s vakon utána mondják azóta, — hogyha a magyarok a 9-ik század végén be nem tolakodnak a Kárpát hegység tágas öblözetébe, egy nagyszerű szláv birodalom alakult volna itt, mely a lengyeleken, cseheken, tótokon és horvátokon át a keleti tengertől csaknem Konstantinápolyig nyúlik s magában foglalja vala a Duna és Tisza mentén a mai Magyarországot. Világos ezen állítás alaptalansága s azon anachronismus, mely szerint az újkori pánszlávok ábrándjait ezer évvel ezelőtti nagy valószinűségnek mutatják be. Hogy a lengyel, ruthén, cseh, tót, horvát, szerb nem egy nemzet ma, — s csak jámbor óhajtás azok egyesítése — azt tudja minden elfogulatlan; — hogy pedig ezer évvel ezelőtt egy volt, azt az újkori nyelvészet, mely a világ összes nyelveiből vonja el az általános törvényeket, kereken tagadja. — Még a dialectusok is sok száz s ezer éven keresztül megtartják lényeges különbségeiket, s hol külön dialectust találunk, históriai emlékezet előtti korban kereshetjük az elválást. Mennyivel inkább a mai szláv nyelvek eltérését, melyek nagyobb mértékben különböznek, mint a csupa tájszólások egymástól! De mellőzvén ezen s más ethnographiai tekinteteket, — kézzelfoghatóbb és vitázhatlanabb érveket nyújt nekünk a geográfia a Palaczky-féle állitmány ellen, mely nem is rheoria, hanm egy ezer évvel visszafelé áhítozó utópia. Tudva van, hogy midőn a magyarok ide beérkeztek, a szerbek, bosznyákok, horvátok és a szíriai szlovének illető hegységeikben már megtelepedtek volt, s a Dráván innen nem terjeszkedtek. Szintén meg voltak telepedve a csehek, morvák és egy részben a tótok illető mai területeken. — Ennyit tudnunk elég, hogy az idézett ábránd szétoszoljék, mert ha csehek oda nem hagyják a felső Elbének bástyaformára hegyekkel köritett mendenczéjét, s nem költöznek a mai magyar alföldre, hol lett volna természetes kikerekített határa és központja a nagy szláv birodalomnak? — Volt ugyan a krónika szerint egy úgynevezett morva birodalom a magyarok bejövetelekor. Ez magába foglalta a felső-magyarországi tótságot is — Cseh- és Morvaországgal együtt. Így tehát megtették a csehek a lehetőt, ha nem is a Palaczky-féle ábránd teljesítésére, de legalább a minél szélesebb körű hódításra. Ámde még ezen korlátoltabb területen sem engedte maga a természet, hogy állandó ország legyen fenntartható. A Kárpát-hegység oly természeti akadály, mely kimutatta a netovábbat a cseh terjeszkedésnek. S valóban a mint a magyarok bejövetelével egyszer a különben nyelvileg rokon tótság — (hihetőleg nem nagy sajnálatára) elszakadt a cseh-morva confoederatiótól, többé vissza nem csatoltatott. Több mint háromszáz év múlva a hódító Ottokár, cseh király, terjeszkedése sem ez irányban indult. A Kárpátoknak nem déli oldalára áhítozott, hanem az attól éjszakra és nyugatra fekvő terület, Ausztria, ellen intézte invázióját, — sőt előbb jutott eszébe Sziriában betörni, mint a Fehérhegyek vagy a Tátra felé. A magyarok sem ezen elválasztó hegyeknél, hanem Szíriában és Ausztriában a March mellett találkoztak vele, s amennyiben Magyarország fenyegetve volt általa, az Pozsony táján a Duna mentén történt. Csehország későbbi története azt mutatja, hogy egy maroknyi nép oly kikerekített és védett helyen, mint a mai Csehország, mily erős individualizmussal és SZÍVÓS nemzeti érzettel képes dacolni nemcsak a viharok, hanem egy igen nagy mértékű német bevándorlás következtében fenyegető beolvadás veszélye ellen is. Kisebb már ezen szívósság a némileg különvált, s a természet által nem annyira körülsánczolt Morvaországban! De ha az éjszaki cseh nemzetiség nem lesz vala képes a mai Magyarországon állandó uralmat alapítani meg, szintoly kevéssé voltak képesek a bolgárok, kiknek fő ereje az Alduna déli partját foglalta el. Ha az eredetileg nem szláv bolgárokat már 900 körül szláv nyelvűeknek tartanók is (a mi határos a képtelenséggel, mert kétszász év alatt a civilisatió akkori viszonyai közt egy nemzet le nem vetkezheti nyelvét s nemzetiségét), — a bolgárokat a Duna, a Vaskapu s déli Erdély bérczei még jobban elzárták, mint a cseheket a Kárpátok a mai Magyarországtól. Emliti a krónika, hogy utóbbi területen 900 körül a németek tettek volt foglalást túl a Dunán. Mint hátrább kifejtem, ezek voltak legerősebb positióban. Végre mind ezeken kivül kazárok s más keleti népek (egy részben tán az avarok maradványai) foglalták el a terület közben eső és keleti részét. De mellőzve ezeket, nem világos-e, hogy Magyarország mai területén három kisebb-nagyobb erejű birodalom határszéle találkozott: a német, bolgár és cseh birodalomé. Mindenik útjában volt a más kettőnek, ha az az egész területet akarja elfoglalni. Ez kétségkívül egyiknek sem jutott eszébe, vagy * A híres Palaczky.