Vasárnapi Ujság – 1870
1870-10-09 / 41. szám - Páris és környéke. I-V. (térképpel) T. L. 518. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Lévay József: Gyászoló poharak 518. oldal / Költemények
519 varias felszólítást visszautasítani s Fontainebleau néhány percz alatt Simonyi kezében volt. Katonái a parkban, ő maga tiszteivel a palotában telepedett le s kifejezte kívánságát a palota kincseit, műemlékeit megtekinthetni. A franczia kedvetlenül, de színlett udvariassággal vezette körül vendégeit a fogoly római pápa által nemrég, nagy császárja által pedig csak az imént elhagyott termeken. A fensőbbség büszke öntudatával, s a nagy emlékek s törpe hódítók közti ellentét érzetében mutogatott meg egyet mást a franczia szolga magyarjainknak. Udvariasságából kirítt a gúny, bókjai életézel voltak vegyítve, meg volt győződve, hogy Fontainebleau üres falai fognak csupán e vendégekre emlékeztetni; mi benne egyéb van, elviszik magukkal emlékül. E megvetésteljes önérzet tetőpontjára hágott, mikor a nagy Napoleon trónterméhez értek s a komornyik annak ajtait kinyitva, a sarkantyús, uti portól lepett sereg a sima padlaton végig csörtetett. Ily tiszteletlenség sérté a franczia büszkeségét, ki legalább is azt várta, hogy Simonyi és tisztjei a nagy császár trónja előtt térdre borulnak, s midőn elég vigyázatlan volt sértett büszkeségének mozdulataiban s hangsúlyozásában kifejezést is adni, — Simonyi arany porosan s épen nem udvari díszben beül az elhagyott trónusba, közönösen kiveszi makra-pipáját, megtölti s rá gyújt, s ha nem fújja a dohány szentségtörő füstjét a komornyik orra alá, ez talán még el is ájul e hallatlan látvány miatt. Az itt kissé drastikus módon nyilvánított tiszteletlenség ellentétéül annál szebben tűnik fel huszárjaink tiszteletteljes magaviselete Mária Lujza császárnő, szeretett királyuk leányának termeiben; levett kalappal, hódolattal állottak meg emlékei előtt vitézeink s megadták a nőnek a tiszteletet, melyet a legyőzött hatalmas ellentől megtagadtak. A komornyik még talán soká töprenkedhetett e csodálatos jelenség felett, kivált miután az általa annyira lenézett barbár népség eltávozta után még csak egy kis darab, egy emlék sem hiányzott. Ránk magyarokra nézve pedig Simonyi huszárjainak látogatásában egy emlékkel több van Fontainebleau nevéhez kötve — oly emlék, mely valódi tősgyökeres magyar zamatjával az itt lefolyt nagy történeti világesemények mellett csak foglalhat egy kis zugban helyet, — hisz nekünk annyi is elég! Közeledjünk Páris felé s ejtsük útba Versailes-t, a királyi lakok e legszebbikét, mely társai közt annyira kimagaslik, mint alkotója kortársai felett.Különös kedve telik a nemzeteknek benne, ha valamelyik uralkodójukra a „Nagy" nevet ráilleszthetik, de még különösebb más nemzetek s kivált ezek tudósainak szenvedélye, e kis szócska jogosultságát kétségbe vonni vagy épen tagadni; mintha ez tenne valamit a dologra, s lehetne befolyással megmásithatlan történelmi tényekre. Az osztrák historikusoknak egyidőben nagy gyengéjük volt a jezsuita császár I. Leopoldot nagynak nevezni el, s akárhány csász. kir. históriában mint ilyen szerepel — szegény maga se tudja, hogy jutott ilyen nagy megtiszteltetéshez. Hja, az egyház mindig jól jutalmazta hiveit, éltükben áldással, haláluk után misével és canonisatióval. Leopold még igen közel állt a századhoz, hogy pláne szentté tegyék, csináltak hát belőle „Nagy"-ot; nekik nem került semmibe, másnak nem okozott bajt s a tudós világ ignorálta az előléptetést. Vannak sokan — magam is ismerek — kik még I. Napoleont sem tartják a „Nagy" névre méltónak; ha nem elfogult, pl. párt-szempontból ítélnek az ilyenek, akkor kétségbe merném vonni, ha ismerik-e e lángész életét, működését teljességében, ha képesek-e ez óriás szellemnek egész valóját felfogni. De még Napóleonéinál is több ellenzője van XIV. Lajos nagyságának s Francziaország határain tul „Louis le Grand" nem igen ismeretes a „Nagy"-ok közt. Sem hivatásunk, sem kedvünk itt e kérdés mellett vagy ellen kardot rántani, védni oly ügyet, melyről a történetnek már régóta alkalma volt ítélni, s mely e kis szócska által se jobb, se roszabb nem leend, — de annyi áll, hogy ha nem is XIV. Lajos érdeme, s talán csak a véletlen helyezte őt egy oly kor, nemzete éltének oly szaka élére, melyhez hasonlót az fel nem mutat, ö méltóan állta meg helyét s népét a világ első nemzetévé tette; ha legyőzték is fegyverrel, visszanyerte diplomatiája s ezeknek hatáskörén is tul terjesztette nevét e kornak művészete, tudománya. Nagy férfiaknak, nagy elméknek bővében volt ekkor Francziaország; mi másnak ebből maradt pl. Ausztriának Savoyai Jenője, csak hulladék volt ama tékozló ur asztaláról. Első volt e nemzet minden téren és minden szakban, iskolája a világnak, nevelője az emberiségnek, s e kor művei örök fényükben messze túlélték alkotóikat, s a törpe utód alig képes belátni szemeivel e nagy mérveket, ez óriás müveket. Ott van Versailles méltó müve e kornak s legszebb emléke egy uralkodónak , ki tudott áldozni a hol kellett, s ki mindenben, mit jól vagy roszul tett, meg tudta haladni a mindennapiság színvonalát, ki még hibáiban is — s ezek közé sorolhatjuk Versaillest s a versaillesi udvar pompáját — nagyobb volt kortársainál. Minden lépés, minden nyom az ő nevét hirdeti itt s e kőnyelvekről egy egész kor története beszél, ott van ő maga a kastély előtt lóháton, kezében imperátori bottal, körülte vannak Francziaország nagy férfiai, kortársai ugy, mint az elődök s utódok, a király mindannyi közt s az ember csaknem hallni véli parancsszavát, de a bronznyelv nem beszél s nem oszt parancsokat. Ha most szólalna meg, még megtalálná éjjeli órában ijeszteni a hinter-pomerániai porosz silbak-ot, a ki ott elő s hátra jár. Most a porosz koronaherczeg kíséretes katonái sétálnak végig e pompás termeken s szemlélhetik a hajdani nagyság emlékeit; eszükbe juthat a világi dolgok múlandósága, a szerencse kerekének forgása,se „memento mori" kissé csendesítheti a már-már határt nem ismerő „furor teutonicus"-t. Ma e palota a nemzet tulajdona s benne van a világ első történeti muzeuma, mely képekben, festvényekben, dombormüvekben s történeti emlékekben hü tükre Francziaország múltjának. Ez eszme Lajos Fülöpé volt, ő helyre állíttatta a forradalom által feldúlt termeket s elhelyezé bennök e nagyszerű gyűjteményt, melyet utóda III. Napoleon nem szűnt meg ujabb s ujabb tárgyakkal gazdagitni. Ott vannak Vernet Horácz, Ary Scheffer, Signol, Delacrois, Bellang és mások hires csataképei, ott vannak Frankhon marsalljai s connetablejai, ott van a páratlan Gallerie des Batailles világhirü képeivel s a franczia név becsületére elesett vagy megsebesült 82 hős márvány szobraival. De mi ez ahhoz képest, mi e puszta falakról szól hozzánk, mi ez az emlékekhez képest, melyek már Versailles nevéhez magához fűznék ? Itt vannak a termek, hol XIV., XV. és XVI. Lajos lakoztak, honnan Európa sorsa felett határoztak, — mennyi érdekes epizód, hány fontos esemény találta e falak közt bölcsőjét! Ott van a hires Oeil de Boeuf (ökörszem) terme, igy nevezve egy nagy kerek ablakáról, hol a király megjelenésére váró udvaron ezek az oly divatos udvari cselszövényeket szőtték, melyeknek az akkori idők emlékirataiban ma is annyi érdekes nyomára akadunk, ott van XIV. Lajos háló s halotti szobája, melyben e hatalmas uralkodó testileg és szellemileg megtörve, csapásoktól látogatva 171.. szept. 1-jén kiadá lehellétét, mire az első kamarás az erkélyhez lépve „Le roi est mort" („Meghalt a király") felkiáltással egy vesszőt eltört, de azonnal mást véve kezébe, folytatá ,,Vive le roi !" („Éljen a király!") Versaillesba hitta össze a népmozgalom árjának ellenállani nem tudó XVI. Lajos az egyetemes karokat és rendeket 1789. május 5-én. Ezt tekinthetni a nagy franczia forradalom előjátékának, melynek a király elfogatásaig több része is folyt itt le. Itt van a hires lapdajátszó terem (Salle de jeu des paumes), melybe a gyüléstermükből kizárt képviselők összegyűltek, s melynek ma is fenálló falai hangoztatták vissza Mirabeau mennydörgő szózatát, melyben a föloszlásra intő királyi udvarmesternek felelé: ,,Mondja meg ön Urának, hogy mi itt a nép akaratából vagyunk s csak szuronyok hatalmának fogunk engedni!" E hang, e szó felrázta a franczia népet, a forrongásba hozott test mozogni kezdett, s hatalma érzetében minden terűt lerázott nyakáról, s midőn már bevégezte véres műtéteit, saját fiait emésztette fel s önsirját ásta meg. Az 1789-ki forradalomnak még két nevezetes jelenete folyt le Versaillesban; lássuk röviden ezeket. A versailles-i palotának egyik legérdekesb része a csinos udvari szinházterem, mely azonkívül, hogy Francziaország színészetének történetében első helyet foglal el s királyt és fejedelmeket látott a színpadon bíborukat letéve, a színész álarczát felölteni, még egy nagy fontosságú jelenet által van a történet évkönyveiben feljegyezve. Itt folytak le 1789. okt. 1 és 3-án a Garde de Corps (testőrezred) által a flandriai ezrednek s versaillesi őrségnek adott ünnepélyes ebédek, melyeken az udvar is megjelenvén, a zene, bor s a páholyokban lévő szép hölgyek szemei annyira feltüzelték a régi pompára s az elmúlt királyi hatalomra visszaemlékező tiszteket, hogy midőn a már akkor mindenkitől elhagyott király, neje a bájos Mária Antoinette s a koronaherczeg kiséretében, kivánatukra megjelent, szűnni nem akaró éljennel fogadták, s a szerencsétlen király csak könyökkel válaszolt a szeretet és ragaszkodás oly rég nem hajlott s azután többé nem is hajlandott e nyilatkozataira. A királyi család eltávozta után a zenekar az akkor divatos dalt kezdé játszani: „Oh Richard, oh én királyom! a világ elhagyott téged!" E dallam hallatára a lelkesedés tetőpontra hágott, a tisztek kiránták kardjaikat, a trikolor helyett a Bourbonok fehér kokárdáját tűzték mellükre s az udvar hölgyei által lelkesedéssel fogadtattak. E díszebéd hire, természetesen nagyítva és ferdítve, Párisba érkezett, „a tisztek lábbal tapodták a trikolort, a nép és a nemzetgyűlés leölésére esküt tettek" stb. voltak a Versaillesból szállongó tudósítások, a nép nem kérdez sokat, s nem puhatolódzik a részletek után, hall és itél, s ha teheti, legtöbb esetben azonnal végre is hajtja ítéletét; Így tett ekkor Párisban is. A népmozgalom a versaillesi hírekre nőttön nőtt, s mindinkább forradalmi jelleget öltött magára, míg végre okt. 5-én nyilt lázadásban tört ki. A lármázó csoportok a városházára törtek, elfoglalták azt, s a benne volt fegyvereket magukkal vitték, fel is akarták gyújtani, miben megakadályozva, félreverték a harangokat, melyeknek vészt hirdető hangja nemsokára összegyürté az elővárosok irtózatos bandáit, a nagyvárosi sepredéket, e rémalakokat, *