Vasárnapi Ujság – 1871

1871-01-22 / 4. szám - Higginbotham ur balesete. (Amerikai besz.) Hawthorne után Sámi L. 42. oldal / Elbeszélések; genreképek - Bényei Gábor: A kis árva 42. oldal / Költemények

kellő ápolással és gyógyszerekkel ingyen. Ezzel sem elégedett meg. A szeretet mun­­­­kái kölcsönösen nyújtanak kezet egymásnak, s A szegény betegeknek s halottaknak elha­gyott árva gyermekeik maradtak; s Pataky a jótékonyság nemes érzetétől inditva azok ügyét is felfogta s folyvást több árvát tar­tott és neveltetett saját költségén. Valóban megérdemelte a szegények jóltevője leg­szebb emberi czimét. Az orvosi tudomány érdekében is nagy horderejű kedvezményt tett; midőn 1839-ben az orvosi tudományok mezején szerzett ta­pasztalatok kicserélése s kölcsönös érvénye­sítése végett, az ő inditványára alakult meg Kolozsvárt, először csak az ott hely­beli orvosok időszaki értekezleti gyűlése, mely csakhamar kiterjesztette jótékony ha­tását a távol vidékekre is s fő feladatául tűzte ki a messzibb vidékektől írásban vagy személyesen jelentkező s több orvos taná­csát igénylő betegek számára utasításokat nyújtani. Mindezek Pataky Dánielnek nemcsak orvosi, hanem közszellemű működését is a legszebb világításba helyzik. Hasonló te­vékenységet fejtett ki a közügyek egyéb ágaiban is, s kivált a reformált egyházi és iskolai ügyek terén. Mint az erdélyi egy­házi főtanács tevékeny tagja, lankadatlanul buzgólkodott ezekben. A forradalom utáni években még szé­lesebb hatáskör nyílt közhasznú működé­sének. 1850-ben törvényszéki, 1854-ben kerületi főorvossá, 1861-ben országos főor­vossá, és a helyre állitott királyi főkor­mányszéknél országos egészségügyi elő­adóvá neveztetett ki, s e téren szerzett érdemei elismeréseül királyi tanácsosi czi­met is nyert. 1869-ben súlyos vesebaj miatt Pestre kelle jönnie s itt ismételve a legfájdalmasabb műtéteknek vetnie magát alá. Bár azok a magyar orvosi kar legkitűnőbb műtői által szerencsés sikerrel hajtattak végre, baja mégis sokat tett testi ereje fogyatékára s azóta folyvást hanyatlott életereje — míg a jelen év jan. 10-én, sokaktól megsiratva, mindenek tiszteletétől és részvététől kisérve elhunyt. Igaz emberszeretettel melegitett sziv szűnt meg dobogni halálával, és sirját, ha nem jelölné is márvány, köztisztelet s áldó emlékezet őrizné váltig, mig csak utol­sóig sirba nem száll a nemzedék , melynek körében annyi jót tett s annyi nemes példát adott. —á — !— A kis árva. Ringy-rongy lóg a vállán, Künn didereg szegény . . . Alig áll már lábán, Megfagy a köny szemén. Hiába könyörög: „Eres­sz be, eres­sz be!" „„Majd elhallgatsz kölyök! Maradj az ereszbe'."" Hideg az idő, mint A mostoha lelke. Oh, ha­ édes­anyja A sírból kikelne! Igy sóhajt álmában A didergő gyermek, S fölsír örömében : „Többé ki nem vernek!" Almában hő csókot Hint rá édes­anyja . . . Pedig csak egy hű eb Nyelve nyalogatja . . A nagy, lombos Bodri Ilyen álmot hoz rá: Megszánta, hogy ott rí . . . Oda feküdt hozzá .... Bényei Gábor. 42 Higginbotham ur balesete. (Amerikai beszély.) (Vége.) Eközben Parker's­ Falls összes lakossága, mely kiskereskedőkből, kosztadó asszonyok­ból, gyárakban dolgozó leányokból, mol­nárokból és iskolás gyerekekből állott, mind az utczákra rohant és oly iszonyú lár­mát csapott, hogy már csak ez is elég bő kárpótlást nyújtott a gyapotgyárak gépei­nek hallgatásáért, melyek a megboldogult iránti tiszteletből megszokott telepeléseket egyelőre megszüntették. Ha Higginbotham úr tartott valamit a si­ontuli hírnévre, úgy korán kiszorult lelke bizonyára itt kószált valahol a zsibongó tömegben. A mi Domo­kos barátunk szivének hiúságában megfe­ledkezék szándékba vett óvatosságáról s a városka szivárványos kutjára állott és onnan kiabálta, hogy voltaképen ő hozta ide azt a hiteles tudósítást, mely oly bámulatos iz­gatottságot okozott. Persze, hogy azonnal ő lett a pillanat legnagyobb hőse (ha valaki naphőse lehet, miért ne lehetne házalónk a pillanat hőse ?) s rögtön hozzá is fogott az elbeszélésnek egy új kiadásához, oly hangon, mint valami tábori pap, épen a­mikor a postakocsi a kis város fő­ utc táján végig ro­bogott. Egész éjjel jött, és így reggel három órakor Kimballtonban bizonyosan lovakat kellett váltania. ,,Most hát meg fogjuk hallani a részle­teket is!" — kiáltozá a tömeg. A kocsi begördült a korcsma udvarára, ezer meg ezer embertől kisértetve, mert habár azelőtt mindenki csupán csak a saját ügyeivel törődött, bezzeg szerte­ számban hagyta most minden dolgát, csakhogy az újságot meghallhassa. Házalónk, a­ki a ver­senyfutásban legelöl rohant, két utast fede­zett föl, kik mindketten legédesebb szender­géseikből riadtak föl, midőn magukat ekkor a népcsoport kellős közepében találták. Min­den ember külön kérdésekkel ostromolván, s igy az egész tömeg együttesen támadván meg őket, mindketten ugy megrémültek, hogy a szavuk is elállott, pedig hát az egyik ügyvéd, a másik meg egy fiatal nő vala. „Higginbotham ur! Higginbotham ur! Beszéljenek el önök mindent, a­mit az öreg Higginbotham úrról tudnak!" — orditá a sokaság. — „Hogy nyilatkozott a halott­vizsgáló? Elcsípték-e a gyilkosokat? Fel­ocsudott-e már Higginbotham ur unoka­huga ájulási rohamaiból? Higginbotham ur! Higginbotham ur!" A kocsis egy szót sem szólt, kivéve, hogy irtózatosan káromkodott a vendég­lősre, ki nem hozott neki azonnal pihent lovakat. A törvénytudó ott benn a kocsiban még mikor aludt is, rendesen magával szokta hordozni minden tudományát, és így alig értesült az izgatottság okáról, azonnal egy vörös könyvet vont elő kabátja zsebéből. E­közben Pike Domokos, ki szerfölött udva­rias fiatal ember volt, gyanítva, hogy egy női nyelvecske az egész történetet csak­­ olyan folyékonyan el tudja beszélni, mint egy törvénytudóé, kisegíté a hölgyet a kocsiból. E nő egy szép, eleven kis leány vala, most már egészen fölébredve és mo­solygón, mint egy kinyitott bimbó és oly édeskedves apró szájacskával, hogy a mi Domokos barátunk százszorta szivesebben veszi vala, ha onnan holmi gyilkos történet helyett a szerelem hangjait hallhatta volna. „Uraim és hölgyeim!" — kezdé az ügy­véd, a szatócsok, molnárok és gyárleányok felé fordulva, — „biztosíthatom önöket, hogy ezt az egész furcsa zűrzavart valami beszámítás alá nem eshető tévedés, vagy a­mi még valószínűbb, szántszándékos csalás okozá, melyet valaki gonosz indulatból Hig­ginbotham úr hitelének megrövidítésére gondolt ki. Mi ma reggel három órakor S­imballtonon jöttünk keresztül, és ennél­fogva minden bizon­nyal hallottunk volna valamit a gyilkosságról, ha ez csakugyan véghez vitetett volna. De én majdnem oly biztosan állíthatom, miként ha Higginbot­ham úr saját élő szavával bizonyítaná, hogy az egész dologból egy szó sem igaz. Íme épen itt van egy jegyzéke, Connecticut állam törvényszékéhez benyújtott egyik kérelmére vonatkozva, melyet ez uri­ember saját kezű­leg adott át nekem. A jegyzék tegnap este tíz óráról van keltezve." Igy szólván a törvénytudó, előmutatá a jegyzék dátumát és aláírását, mely meg­dönthetlenül bizonyitá, hogy ez az isten­nélkül való gonosz Higginbotham ur vagy ele­ve­n volt, a mikor azt leirta, vagy pedig — a mit néhány kétkedő kivételével majd mindnyájan sokkal valószínűbbnek tartot­tak — elannyira el volt merülve ügyes ba­jos földi dolgaiba, hogy még halála után is azokkal foglalkozott egy darabig. Hanem egy váratlanul közbejött bizonyság tönkre tett minden gyanitgatást. A fiatal nő, mi­után a házaló hosszas magyarázgatását végig­hallgatá, csak épen pereznyi időt vett ma­gának, hogy köpenyét lesimítsa és fürtjeit rendbe hozza, és azonnal megjelent a fogadó ajtajában, szerényen jelt adva, hogy be­szélni szeretne. „Jó emberek!" — mondá ő, — ,,én Higginbotham úr unokahuga vagyok." A csodálkozás mormogása hallatszott végig a tömegen, mikor őt oly rózsásnak és vidámnak látták; ugyanazt a szerencsétlen unok­ahugot, kiről a parker's-fallsi újság tekintélyére támaszkodva szentül azt hit­ték mindnyájan, hogy ájulási rohamai miatt a halál küszöbén áll. De néhány go­nosz csont egyátalában soha sem akarta elhinni, hogy egy fiatal nő épen annyira el­keseredett volna csupán azért, mert vén, de gazdag nagybátyját véletlenül felakasz­tották. „Látják tehát önök," — folytatá moso­lyogva Higginbotham kisasszony — ,,hogy ez a különös história, legalább engemet il­letőleg, tökéletesen alaptalan; a­mi pedig az én kedves Higginbotham nagybátyámat illeti, úgy hiszem, hogy a mendemonda lég­ből kapott mivoltát ő rája nézve is hason­lóan bebizonyíthatom. Ö oly szíves, hogy nekem saját lakában szállást ad, ámbár az­által, hogy egy iskolában tanítónő vagyok, magam is csak szerzek valamicskét. Ma reg­gel hagytam el Kimballtont, hogy a szigor­latok hetét megelőző szünidőt egy barát­nőmnél töltsem Parker's­ Falls-tól mintegy öt mérföldnyire. Jólelkű nagybátyám, a­mint meghalló lépteimet a lépcsőkön, ágyá­hoz szólított s két dollárral és 50 cent­tel ajándékozott meg, hogy a kocsibért kifizet­hessem s egy harmadik dollárt adott egyéb magán költségeimre. Ekkor tárczáját ismét vánkosa alá téve, megrázta kezemet és fi­gyelmeztetett, hogy uti podgyászomba né­hány darab kétszersültet pakoljak, a he­lyett hogy az uton reggelizzem. Én tehát meg vagyok győződve a felől, hogy sze­retett rokonomat életben hagytam, s erő­sen hiszem, hogy ugy fogom találni vissza­tértemkor is." A fiatal kisasszony udvariasan meghajtá magát beszéde végeztével, mely oly érzé­keny s oly ékesen szóló vala s annyi kel­lemmel és ügyességgel volt elmondva, hogy mindenki képesnek ítélte őt a tanárságra még az állam legelső akadémiáján is. Ha­nem egy idegen bizonyosan azt hitte volna,

Next