Vasárnapi Ujság – 1875
1875-04-18 / 16. szám - Velenczei gyümölcs-hajó (képpel ) 247. oldal / Általános nép- és országisme - Az úszó város. Verne Gyula regénye. (10 képpel) -á-r- 247. oldal / Elbeszélések; genreképek
248 16. SZÁM. 18T5. ÁPRILIS 18. az árboczokra a zászlókat, a nagy árboczra a francziát, a másikra az angolt, a harmadikra az amerikait. Öt kémény kezdette okádni a füstöt. A kapitány s az összes tisztikar és hajós legénység helyén volt. Még csak egy utolsó szállitmány utast vártak, mert megengedték, hogy mikor a hajóról a munkásokat — kik az utolsó perczekig ott dolgoztak — visszaszállítják a partra, a közlekedő kis gőzös visszatérőben még utasokat hozhasson. Délre mindez megtörtént. A poggyász is mind a hajóra volt már szállítva s elhelyezve. Csak az indulásra adandó jelt várták még. A kémények egyre hatalmasabban okádták a füstöt. A gőzkazánok dörömbölő nyögése hallatszott s betöltötte hangjával a hajó egész űrét. Néhány hatalmas ingás mutatta, hogy a gépek működni kezdenek. A horgonyok fölszedése azonban nem kis bajjal járt. A még emelkedőben levő dagály hatalmasan nyomta a hajót s a horgonyok vaslánczai keményen megfeszültek. A hajó előrészén egy hetven lóerejü mozdony volt rendeltetve a horgonyok felhúzására. De nem bírt velük. Segítségére kellett menni, s a kapitány ötven embert rendelt oda. A munka így is lassan ment. Egy utas, egy izmos szikár kis emberke, lázas izgatottságu arczvonásokkal s demokritoszi gúnnyal szájszögletein, csúfondárosan jegyezte meg: — Eddig azt hittem, a gépek dolga az embereken segíteni, nem pedig az embereké a gépeken. A megjegyzés helyes volt; de annak akihez intézve vala, nem volt ideje felelni reá. Mert mind a ketten, s mind azok, kik velők együtt a fedélzeten állottak, egyszerre hasra estek. A horgonyok ugyanis fölszabadultak s a hajó egy nagyot mozdult, és lendületével elbuktatta mind a fenállókat. Ezek azonban ismét csak feltápászkodtak, hanem a láncz, amint nagyot rándult, a közvetlenül mellette álló hajóslegények közül többet megsebesített, négyet pedig megölt. Mindenki a szerencsétlenek segélyére sietett. A sebesülteket a kórházba vitték, mely a hajó hátulján volt berendezve, a négy halottat pedig lepedőkbe takarták, hogy hajós szokás szerint a hullámsírba temessék. — Ez az utazás ugyan szerencsétlenül kezdődik ! — mondá az előbbi gunyoros észrevétel tevője, az előbbi utashoz. — Ugyan szerencsétlenül! — felelé ez. — Kihez van szerencsém? — Pitferge Dean orvos a nevem. Ez volt az első ismeretség, melyet utazónk, ki nekünk e történetet beszéli, a Great Eastern fedélzetén csinált. A második, egy reá nézve sokkal kellemesebb találkozással volt összefüggésben. Amint megfordult, régi barátjával, Mac-Elwin kapitánnyal állott szemben. — Fábián! — kiáltá. — Te vagy ? tehát nem csalódtam, midőn a hajóra szálláskor rád ismerni véltem ? — Valóban nem én vagyok. — S te is Amerikába utazol ? — Természetesen. Néhány havi szabadságot mivel lehetne jobban tölteni, mint utazással ? — S Indiából jösz ? — A Godavery-n, mellyel egyenesen Liverpoolba érkeztem. Itt olvastam egy lapban, hogy te is a Great Eastern utazói közt vagy, s azonnal elhatároztam, hogy útitársad leszek. — Czélod hát egyedül a szórakozás ? — kérdé barátja, részvéttel nézve sápadt arczára s beesett szemeire. — S a felejtés, — mondá Fábián, mély sóhajjal szorítva meg barátja kezét. — De engedd, hogy egy barátomat s útitársunkat bemutassam : Corsican Archibald, kapitánytársam az indiai hadsereg 22-dik ezredében. A bemutatott ötmagas, erőteljes termetű, szőke szakállú és bajuszú, kiborotvált államri ember volt. Tekintete nyilt, bátor, férfias, mégis szelid, mozdulatai, nagy teste daczára, könnyedek voltak. Az uj ismerősök kezet szorítottak. Társalgásuk utiterveik körül forgott. Mac-Elwin lázas sietséggel csinálta egyik tervet a másik után. — Nekem mozgás kell, — mondá. — A mozgás az élet. Oly jó feledni a multat, s a jelent us meg uj környezet szemléletével ölni meg! Néhány nap múlva New Yorkban leszünk, hol nővéremet s családját ölelendem, kit évek óta nem láttam. Azután meglátogatjuk a nagy tavakat. Lehajózunk a Missisippin, Új-Orleansig. Halászunk az Amazonon. Amerikából átugrunk Afrikába is, ahol oroszlánokra vadászunk s elefántokat fogunk. Feledni, feledni! (Folyt, küvetk.) Egyveleg. •/ Rabszolgaság a XIX-ik században. Braziliában még ma is 1 millió 402 ezer rabszolga van. Rio de-Janeiro tartományban van legtöbb: 352,000. Minas-Geraes tartományban, az úgynevezett gyémánt-vidéken 235,000 rabszolga dolgozik. •/ A Hoosac-alagut Amerikában. A szikla melyen keresztül az amerikaiak e nagyszerű alagutat fúrják, mely méltó versenytársa lesz a montcenisi és szent-gotthárdi alagutaknak, oly szerfölött kemény, hogy a legszilárdabb aczélfúrókat kellett alkalmazniok. Hanem ami még különösebb, a levegő hatása e gyémántkemény sziklára oly bámulatosan romboló, hogy alig van pár napig annak kitéve, máris szétmálladozik és porhanyóvá válik. Ez okból az egész alagutat gyorsan be kell boltozni, különben csakhamar beomlana. • Kőszén Kelet-Indiában, Angol Indiában, Kalkuttától mintegy 200 kilométernyi távolságra észak felé, nagy terjedelmű kőszéntelepet fedeztek föl, melynek kőszene bátran versenyezhet az Angolországban létező bányák egy harmadának kőszenével. • Amerikai humbug. Egy utazó írja, hogy az Egyesült államokban,különösen Új-Yorkban, bizonyos viharos napokban a lóg annyira meg van telve villanyossággal, hogy a mint a lovakat fésülik, csak ugy pattog szét belőlük a villanyszikra s mikor a szőnyegeket söprik, majd főbe verik a cselédeket az azokból szerteszét lövellő mennykövek s a gázt minden tűz nélkül csupán ujjaik érintése által is meggyújthatják. Amerikai humbugnak is tul- Mint sziget magaslott ki a hullámokból. Megkezdődött a feltárási menet. AZ USZÓ VAROS.