Vasárnapi Ujság – 1875
1875-05-30 / 22. szám - A Balaton vőlegényei. Elbeszélés az életből (2 képpel). Jókai Mór. 340. oldal / Elbeszélések; genreképek
340 VASARNAPI UJSÁG. 23. SZÁM. 1875. JUNICS 6. A Balaton kegyetlen tündér. Minden évben új vőlegényre vár. Gyakran szélcsendes időben elkezd háborogni, forró, rekkenő nappal; azt mondják olyankor: azért háborog, mert még ez évben nem kapta meg az áldozatját, még nem halt bele senki. Ha megkapta, aztán elcsendesül. S hogy tudja vőlegényeit elcsábítani! Mosolygó arczot mutat, az eget tükrözi vissza, rezgő délibábban tánczoltatja zöldülő partjait, habjainak moraja csupa csókcsattogás. Mind beljebb csalogatja a gondtalan csónakost. Egyszer aztán rázendíti neki a nászzenét; hej hogy süvölt a szél! hej hogy harsog a hab! Nincs öleléséből menekülés többé! Az áldozat küzd, vergődik, elmerül. Ott van a nászágy megvetve számára fehér csigahéjakból, kecskeköröm kagylókból, puha zöld hínárból. Télen, mikor sík tükörré van fagyva, odacsalogatja ragyogó kristály lapjára a halászlegényeket; ígér nekik gazdag nászhozományt: csupa ezüst, ami benne úszik; élő ezüst. Egyszer aztán rázendíti a nászzenét; hej hogy pattog a jég! hej hogy fütyül a szél! A sík jégtükör darabokra szakad; a kristály mozaik szétbomlik; egy fehér szigeten úszik befelé az elrabolt ifjú legény. Ember meg nem szabadítja őt: a Balaton viszi egyre tovább ; a jégsziget összetöredezik alatta; az áldozat fölött összecsap a hullám, s a menyegzői nyoszolya kárpitja összeborul: a jégtorlasz. Odalenn vetve számára az ágy, szép fehér homokból, tarka kavicsokból. Aztán amelyik vőlegényét nem szereti a szeszélyes tündér, kidobja nagy hamar a partra: „vigyétek! temessétek el!" De amelyiket megszereti, azt eltartogatja keblére szorongatva hetekig, hónapokig, fél esztendeig; elviszi magával csoda messziségre: álló viz a hulláma, mégis mérföldeket tevő távolba elbujdosik alatta a megszeretett vőlegény, s mély örvények fenekén, hová napfény le nem hal, alszik menyasszonya keblén. A Balaton csak a férfiakat válogatja, azok közül is az ifjakat, s az ifjaknak is a javát, szépét. Ez a történet, amit elbeszélek, ott folyt le a szemünk előtt; egyszerű emberek szavai szőtték össze: el-elpihent, meg-megujult, most már be van fejezve. Harmadéve a tavaszi nagy viharok alatt a balatonfüredi, fürdő lúdját elszakította a hullám. A hosszu faépitményen egész nap keresztül csapkodott a hab, estére leemelte azt czölöpeiről s a szél vitte azt a habok hátán. Két cselédje a fürdőintézetnek, két régi hű cseléd, látva a kárt, csónakra kapott, kötelet, horgonyt vitt magával, s utána evezett az elszakított hídnak. Az egyik kocsis volt, a másik kertész. Mikor már rajta voltak a vizen, akkor tudták meg, hogy nem mesterségük a hajósság. A hullám keresztül kasul csapkodott csónakukon, s egy erős torlat rohamában eltörött a kormányumon. Ekkor aztán nem tudtak magukon segíteni többé, a szél meg a hab ragadta őket a nádas felé. Onnan lehetetlen kivergődniök. Nemsokára eltűntek a sürü nádberekben, s onnan csak segélykiáltásaik hangzottak át a szélzúgáson, hullámcsattogáson. A nádas gonosz világ a hajósnak. Roszabb a tengerek szikláinál. Vékony, hajló, lengedező szálak az ellenségei; egyenként törékeny sír; együtt a legyőzhetlen pokol. A hajós, kit a szél a nád közé vert, nem tudja hasznát venni evezőinek, s a hullám szabadon forgatja csónakját, a nád nem védi ellene. Mikor a csónak felfordul, az elmerülő érzi lábai alatt a földet, melybe a nád gyökerét verte, de nem léphet rajta; homlokát érintik a nád levelei, a folyondár virágai, de nem kapaszkodhatik beléjük, nem adnak támaszt; hiába tud úszni, nem veheti hasznát, a nád nem engedi ; alig néhány ölnyire tőle a part, ki is vergődhetne talán, de nem talál ki; a nád elveszi az eszméletét. A parton jajveszékelve futkosnak az emberek: férfiak, asszonyok, gyermekek. Egy fiatal legény siet az úsztató felé, a vállán két evezővel. Ott tánczolnak a hab hátán a tutajhoz kötve a halász csónakok. Egy darab fából vájt járművek, a nevük „lélekvesztő". A legény izmos, derék szál ifjú, kipirult, életteljes arczczal, kalapja mellett virágbokréta, sárga violából. Félretolt bőrköténye, a mellé dugott baltája bizonyítja, hogy ácslegény. A hosszú partsétányon szemközt találkozik egy vele egyvivású legénnyel. Ez halavány, sápadt, magas fiú, szelid arczvonásokkal. Ez a kertészlegény. „Hová sietsz, Józsi bátyám?" kérdi a kertészlegény, hozzá csatlakozva a sietőhöz. „Beleugrom egy lélekvesztőbe s megyek az apámat kimenteni. A szél beverte őket a nádasba, ott felfordulnak. A kertész tud úszni, de az apám nem tud. Hallod, hogy jajgat szegény anyám!" „Ha te is oda találsz veszni, majd még jobban is jajgat." „Akkor még más is fog sírni értem. De hát megyek. Cseréljünk kalapot pajtás. A tied ócska. Az enyém uj. Bokréta is van mellette, a szeretőm adta. Ha odaveszek, neked hagyom a kalapot is, a bokrétát is, az adóját is. Nem sajnálom, ha a tiéd lesz pajtás." „Csak tartsd meg te a kalapodat, — szólt erre a kertészlegény , — ha te mégy, én is megyek veled." BALATON VŐLEGÉNYEI. ELBESZÉLÉS AZ ÉLETBŐL. IRTA JÓKAI MÓR.