Vasárnapi Ujság – 1875
1875-07-04 / 27. szám - A rejtelmes sziget. Verne Gyula regénye. (48 képpel) -á-r- 423. oldal / Elbeszélések; genreképek
424 VASARNAPI UJSAGr. 25. SZA 11. 1875. JUNIUS 20. — Köszönöm, nem többet. — Hát egy pipa dohányt? S ezzel a háta mögött tartott kezét eléhúzva, egy megtöltött cseréppipát nyujtott az elbámult tengerész felé, mig Harbert, vas-csiptetőben szenet hozott a parázsról. Pencroff csak elhalványult, majd kipirult, mintha csúfot űznének vele. De Spillett oly jóindulatu mosollyal nyújtotta felé a pipát, hogy lehetetlen volt visszautasítania. Szájába vette , a Harbert által odatartott parázson meggyújtotta. Mohón szivott öt vagy hat füstöt végre. — Dohány, valódi dohány! — kiáltott fel — Még pedig ugyan illatos ám! — szólt Cyrus mosolyogva. Pencroff csak szítta, szítta, s csak mikor s vége volt, ért rá kérdezni: — Ki fedezte föl? Nemde önnek köszönöm ezt, kedves Harbertem? — Nem barátom, — mondá az ifjú, — Spillett úr találta az erdőben. — Igaz, — mondá Spillett, — de Harbert ismerte fel s tőle származik e kellemes meglepés eszméje is. Nem kisebb köszönettel tartozik Cyrus urnak az elkészitéseért és Nabnak, hogy azt titokban tartani segitett. — Mindnyájoknak! — kiálta fel Pencroff. — Mindnyájokat áldja meg érte az isten! Én sem leszek érette háládatlan! megszolgálom még, az életben halálban! Juniussal — mely a déli félgömb deczembere — megjött a tél, s most már melegebb ruhák összeállítása volt a legsürgősebb teendő. A mufflonok már meg voltak nyitva, de a nyers gyapjútól a posztóig még nagy köz van, azt még fésülni, fonni, szőni, nyitni kell,s minderre sem mesterember, sem műszer nem volt a szigeten. Mindezt azonban egy sokkal könnyebb módszerrel lehetett helyettesíteni: a nemez kelme készítésmódjával, mely egyszerűen a minél rövidebb szőrszálak (s a muflion gyapjú épen ilyen volt) összeveréséből, s tömöttre ványolásából áll; a nemez pedig ha nem is oly finom, hajlékony és könnyű, mint a posztó, de van egy előnye: az hogy jóval melegtartóbb. A ványolásra, összenyomásra és kiszárításra pedig oly egyszerű gép szolgál, melyet Cyrus, a Pencroff segélyével, minden nagyobb nehézség nélkül elő bírt állítani. A kézzel jól megtépett gyapjúszőrt szappanyos folyadékba áztatták, mely annak először összeállását, aztán hajlékonyságát elősegítette, s ugy tették a ványolóba, melyből, mint egy malomból, vastag nemezül jött ki, s aztán csak szárításra volt szüksége. Bizaz nem volt sem alpaca, sem merino, sem posztó, hanem azért használható „lincolni nemez", mellyel az 1866—67-diki télnek bátran szemébe lehetett nézni. Június 20-dikán esett az első nagy hó, mely miatt Pencroffnak is félbe kellett hagynia a hajóépítést, mert a hideg szabadban nem lehetett huzamosan dolgozni. A helyett az egész társaság a téli vadászatra adta magát. Ismét, mint az első télen, vermeket ástak s tőröket állítottak fel, melyek most annyival tökéletesebbek voltak, mert a hegyezett halhéj-nyilak, meggörbítve, kitűnő szigonyokul s horgokul szolgáltak. A puskás vadászatot is csaknem naponként folytatták. S egy nap Harbert egy nagyszerű albatroszt ejtett el, mely szárnyán megsebesülve bukott elébök a hóra, de sebe nem volt olyan, a mi örökre képtelenné tette volna a repülésre. A roppant madarat felfogták tehát, Harbert gondosan bekötötte, ápolás alá vette s táplálta, hogy ha meggyógyul is magánál fogja tartani. Smith Cyrusnak azonban nagyobb terve volt ezzel a madárral. Sokszor gondolkozott már valami módról, hogy magokról és szigetekről hírt adhasson a többi világnak: vagy a hajótörtek szokása szerint a tengerbe dobott Üvegei a gel, melybe a tudósítást belefojtaná, vagy postagalambok által. De mi valószínűség van abban, hogy egy tengeren úszó üveg kézre kerül, vagy egy gyönge galamb kétezer tengeri mérföldnyire repüljön a levéllel ! Ellenben egy albatrosz, mely — ha lakott vidékről tévedt erre — oda ismét visszaröpül mihelyt teheti, mely az egypár ezer mérföldnyi utat meg is birja, mily jó postája lehetne bármely tudósitásnak. Cyrus tehát közölte tervét társaival a Harbert is szivesen lemondott madaráról, Spillett Gedeonban pedig egész erővel támadt fel a hirlaptudósító, s részletes és gondos leírását készítve ujjoknak, szigetüknek, s itteni életöknek és állapotjoknak : azt egy vízhatlan mézgazacskóba gondosan bevarrták, czie omezték a „New-York-Herald" szerkesztőségének, felkérve a becsületes megtalálót, akárki legyen az, hogy a küldeményt juttassa a legrövidebb úton rendeltetése helyére. Az egész csomagot pedig az albatrosz nyakába kötötték (nem a lábára, mert e madár a tenger szinén szokott pihenni s ilyenkor lábai a vizbe csüngenek s azzal szabadon eresztették. Az óriás madár kiterjesztette roppant szárnyait, s egyenesen Új-Zeeland irányába repült, mig a szigeten maradók sóhajtva néztek utána s szerencsés utat kívántak neki! (Folyt, követk.) Az elsü pipa dohány. A lelőtt albatrosz. A REJTELMES SZIKET. Egyveleg. •/. Szárnyas kivándorlók. Kaliforniában eredetileg nem voltak verebek. Valami 4—5 év előtt Angolországból néhány verébpárt vittek át oda, melyek ugy megkedvelték uj hazájokat, hogy ma már meglehetősen elszaporodtak ott is, és amint az „Overland Monthly" czímű san-franciskói havi folyóiratban olvassuk, ez élénk apró madarkák ott is oly szemtelenek már, mint erre mifelénk. De azért a kaliforniaiak valóságos áldásnak tekintik ez ij kényszeritett bevándorlókat, mert sok ártalmas férget és bogarat elpusztítanak, mi nem csekély fontosságú dolog e kiválóan földmivelő és kertész államra nézve. •/ A szöllőfák uj ellensége. Francziaországban a szőllőfát pusztító phyloxerának párja akadt. Egy kis légynagyságu bogár az, mely a szöllö-virág legnemesebb részeit lerágja. Neve: grisette. — Az öreg Andersen, hírneves dán meseköltőnek közelebb párbaja volt, — az egyetlen életében. Esernyővel ment a párviadal helyére, melyet a lövés alatt is kinyitva tartott, mivel az eső erősen zuhogott. A tanuk hiába kifogásolták. „Az nem bánt, ha meghalok, mondá a jó öreg, de náthát kapni nem szeretnék."