Vasárnapi Ujság – 1875
1875-08-15 / 33. szám - »A franczia forradalom.« (Carlyle után Baráth Ferencz) 518. oldal / Történelem; régészet és rokon tárgyak
518 hogy e hozzáférhetlen helyeket magának biztosítsa, az ő elvhű és vallásrokon alattvalóit, a kozákokat telepitette le oda. A lakhelyükből kiszorított cserkeszek nem tudván és nem akarván a lakhelyül számukra kijelölt vidékkel megbarátkozni, inkább választották a kivándorlást a török földre, hol számukra oltalmat és biztos menedéket ígértek. Az oroszok a cserkeszek és krími tatárok által elhagyott vidéket nem lévén képesek saját alattvalóikkal benépesíteni, viszont török alattvalókból toborzottak kivándorlókat. E czélra leginkább a keresztyén bolgárokat és az örményeket szemelték ki s ezeknek nagy számát, a bolgárokat Krímbe, az örményeket pedig a Kaukázus déli vidékeire telepítették le. Így mindkét hatalom a saját birodalmának szerzett erős támaszt a kivándorolt és betelepített népekben. Törökország már 1861-ben kezdette meg e letelepítést a krími tatárokkal, midőn több ezerre menő családot telepített le a Duna mentén s különösen a Fekete-tenger és Duna közt elterülő Dobrudsában. De a letelepítés legnagyobb áramlatát a cserkeszek bevándorlása képezi. A Kaukázusnak büszke lakói az északi kolosszus által leveretve, az ellenséges hatalom alatt, mint leigázott népek lakni nem akarván, inkább a kivándorlást fogadták el, s a török kormány hívása folytán, annak földére telepedtek le. A kivándorlás 1864-ben vette kezdetét, s a Kaukázusból kivándorlott cserkeszek számát 236,718 lélekre teszik. E nagy tömeg, mely hajón szállíttatott a kisázsiai partra, éhség, betegség által annyira megtizedeltetett, hogy majdnem kétharmadára olvadt le. A török kormány, így az uralkodó, a főbb hivatalnokok és a török birodalom lakói jelentékeny adományokkal támogatták ugyan a cserkeszeket, de mi volt ez mégis annak a teljesen nyomorban és ínségben lévő népnek, mely semmi jószágot, semmi vagyont sem vihetett magával az orosz földről, mindent ott kellett hagynia azok részére, kik helyükbe letelepedtek. Kisázsiából, hol a török kormány által kiküldött biztosok várták a bevándorlókat, telepitették le őket a számukra kijelölt vidékekre. Kisázsiában csak igen kevés családot telepitettek le, mert ott a népség úgyis jobbára mohamedán lévén, nem volt szükség rokon elemet közéjük telepíteni. A legnagyobb tömegnek Európába, a Duna mentére és a Balkán vidékeire kellett tovább vándorolnia, hol a bolgárok zöme lakik. A harczias cserkeszek megjelenése nem kis aggodalmat támasztott a szláv népekben, mert belátták a porta szándékát, hogy a vallás- és elvrokon jövevényeket épen oda ékelte be, hol a szláv elem legerősebb és legsűrűbb volt. Nyilvánvaló volt és az ma is mindenki előtt, hogy a török kormány a szláv elem megfékezésére használandja fel szükség idején a vitéz, harczias cserkeszeket, kik a szláv elemnek halálos ellenségei. A cserkeszeket a szerb és bolgár határra egyenes vonalban le Albániáig telepítették le először, hogy a szerbek és bolgárok közötti összeköttetést elvágják és kezet fogjanak a szintén fanatikus albánokkal; aztán a Lom vidékét, a Rigómezőt és Pristina vidékét rakták meg, ez utóbbi helyen a montenegróiak megfékezésére. Cserkeszeket telepítettek a Balkán hegyeibe, hogy azokat biztonságban tartsák, s egyátalán mindenhova, hol a szláv elem túlsúlyban volt. De nemcsak önálló falvakban laknak, hanem szétszórva bolgár falvakban is nagy számmal találunk cserkeszeket. A bevándorló cserkeszek több törzsből állanak, s midőn 1869-ben huzamosb ideig laktam cserkesz falvak szomszédságában, a következő oj törzseket hallottam tőlök említtetni: Abadze, Abdzes, Sabszó, Kabarda, Bredo és Kussó. Nyelvük iránt, mely nagyon sajátságos hangzású, különös érdekkel viseltettem, de bár több cserkeszt édesgettem magamhoz tanulmányozás végett, csak kevés eredményt tudtam elérni, mert féltékenységből mindannyian cserben hagytak, mihelyt rendszeresebben kezdtem őket kérdéseimmel ostromolni. Testalkatra nézve szép külsővel bírnak, s arczukon a nyerseség mellett a büszke önérzet vonásai láthatók. Viseletük nagyon festői. Szines kabát, alacsony felálló gallérral, övig sürü gombsorral s derekukon keskeny bőrszíjjal átkötve; csizmába húzott szűk nadrág s felső köpeny, melyen két oldalról töltények díszlenek. Fejükön fejér báránybőr kucsma, melynek teteje fekete posztóval van kitoldva. Övükben rendesen két pisztolyt, oldalukon kétélű kést (kaina) s vállukon hosszú puskát (szkoncs) viselnek. A nőknek, kik ritka szépséggel vannak megáldva, hosszú fehér ruha födi testüket, mely derekukon övvel van átkötve, fejükön magas süveget és felette fehér fátyolt viselnek, melylyel, ha idegennel találkoznak, elfödik arczukat, de a török nők titkolódzásától távol állanak. Jellemükre nézve kiemelendő a harczias természet, kalandvágy és a lopás, melyekben oly ügyes mesterek, hogy csak ritkán érnek nyomukba. Ellopnak egyaránt töröktől, bolgártól mindent, mihez hozzáférhetnek, lovat, ökröt, juhot s a távolabb eső vidéken lakó cserkeszeknek eladják a lopott jószágot, mi által egymásnak kölcsönös orgazdái. Rablásról nem hallani, hanem az általuk lakott vidéket mégis rettegésben tartják. A cserkeszeknek meg levén engedve a fegyverviselés, a bolgárnak pedig nem, e tudatban ők hatalmaskodnak s a vidéknek kényuraiként szerepelnek. Mióta a cserkeszek bevándoroltak, azóta a Balkán csendesebb lett s a bolgár zavargók és rablók nem nyugtalanítják annyira a vidéket, mint azelőtt. A cserkeszek régi hazájukban pénzen adták és vették a nőket, de ez üzlettől a török kormány eltiltotta őket, titokban mindazonáltal most is találhatók cserkeszek, kik eladó nőket kínálnak az utazóknak. Erre őket részint a szükség kényszeríti, mert iparral és kereskedéssel nem foglalkoznak, a földmivelést, habár jó földeket kaptak a kormánytól, csak kényszerűségből folytatják és jobbára csak kukoriczát termesztenek, ami kiváló táplálékukat képezi, részint még teljesen megfőzvén azt, részint ha megérett, kacsamakot (darát) készítvén belőle. Mint polgárok 5 évig adómentesek voltak, de 1870 óta tizedet szednek tőlük is és katonáskodni kötelesek. A török kormány lovas ezredeket állított fel cserkeszekből s az eddig besorozott cserkesz ifjak, kik katonai intézetekben nevelkedtek, már nagyban kiérdemelték a török kormány elismerését és dicséretét. Különösen nyelvtanulásuk által tűnnek ki, s Konstantinápolyban mint rendőrök (zaptiek) igen nagy és jó szolgálatot tesznek. A cserkeszeket méltán lehet a vidék istenostorának nevezni, mert még a legkisebb gyermek is büszkén viseli a fegyvert, mellyel a ráják ellen felléphet. Ez ellen már gyakran emeltek panaszt, de a török kormány minden panasz előtt néma maradt, írja Kanitz. „A harczias, kereszténygyülölő kaukázusi férfiakban megfizethetlen, minden időben kész fegyvert nyert a ráják megfékezésére, s hogy mennyire pontos volt a kormány számítása, megmutatta az 1867-ki bolgár felkelés. A török kormányférfiak a cserkeszek bevándorlásának első perczében sem tévesztették el szemeik elől a katonai s politikai czélt, melyet általa elérni akarnak. Mialatt tehát a Kubán folyó partjain visszamaradt cserkesz törzsek az oroszok minden keleti és félvad elemet oroszositó hatalmának engedni kénytelenek, s vallás és nemzeti különbség nélkül az orosz vallás keresztes lobogója alatt fognak harczolni, azalatt a Boszporus felé előnyomulni akaró orosz hatalom a törökök mellett az ő halálos elleneit a cserkeszeket megint harczra készen fogja szemben találni, s a Kaukázust a Balkánon még egyszer lesz kénytelen ostromolni." E betelepüléssel azonban a cserkeszek bevándorlása még nem ért véget. Mint újabban írják, a hátramaradt törzsek is vándorbothoz akarnak nyúlni, s a török hatalom alá akarják vetni magukat. Ha e hit valósul, akkor Törökország jelentékeny támaszt és erősödést nyer az uj áramlat által s ellenségeinek annál később sikerülend majd diadalmat aratni fölötte. Erődi Béla: „A franczia forradalom." Carlyle Tamás után fordítja Baráth Ferencz. (Vége.) Valóban végzetes sors jutott ezeknek a megvalósult eszményeknek egytől egyig! Az egyház, amely virágzó korában, 700 évvel ezelőtt, egy császárt mezitláb, bűnbánó ingben várakoztatott három napon át a hóban, századok óta folyvást hanyatlik ; kénytelen elfeledni a régi czélokat és ellenségeskedést is, és összeö Ot kötni sorsát a királysággal; örül, hogy erre a fiatalabb erőre támaszkodhatik elerőtlenedésében , s ettől fogva ez a kettő együtt áll és bukik. A Sorbonne ugyan még ott ül régi lakházában, de csak unott, gyermekes dolgokat fecseg gépiesen, és nem kormányozza többé az emberek lelkiismeretét. Nem a Sorbonne, az Encyclopaediák és Philosophiák, és ki tudná még micsoda megszámlálhatatlan névtelen sokasága a mindig kész íróknak, profán énekeseknek, románcz-költőknek, színészeknek, vitatkozóknak és röpirat-készítőknek , akik most szellemi vezetői a világnak. A világ gyakorlati kormánya is elesett, vagy pedig szintén ezekbe a mindenféle kezekbe került. Ki az, akit most a király (kitűnő ember, aki neveztetik Roi-nak is, Dux-nak vagy kormányzónak) igazgat? Saját lovas és gyalog vadászait , s a mely napon vadászat nincs, igen helyesen mondják: „Le Roi ne fer a rien," ,,ma őfelsége semmit sem fog csinálni". Ott él és tölti a napokat, mivelhogy ott él és még eddig senki sem tette rá kezét. o . A nemesség hasonlóképen csaknem egészen elveszté akár a vezetés, akár a félrevezetés szerepét; s most ők is azokkal együtt alig többek, mint csak ékitésre szolgáló alakok. Rég ideje már, hogy fölhagytak egymásnak vagy királyuknak lemészárlásával; a munkás osztály, a fölség által pártfogolva és elősegítve, már rég ideje, hogy kőfallal ellátott városokat épitett magának és ott biztosan űzi mesterségét; nem fogja megengedni, hogy akármelyik rabló báró is ,,a nyergéből éljen", de sőt akasztófákat állít, hogy azt megelőzze. A Fronde időszakának letelte óta a nemesség csatakardját udvari keskeny vivó-karddá változtatta át, s most hűségesen ott van királya mellett mint szolgáló testőr, osztakozik a zsákmányon, de nem erőszak és gyilkolás által mint régen, hanem kérés és csínján való utánajárás által. Ezek az emberek magukat a trón támaszának nevezik : sajátságos aranyozott kéregpapir kariatidok azon a sajátságos épületen ! Különben pedig előjogaik most minden oldalról nagyon meg vannak nyirbálva. Az a törvény, amely felhatalmazta a Seigneurt, hogy midőn vadászatból visszatér, megölhet nem több mint két jobbágy-rabszolgát, s lábait azok meleg vérében és beleiben felfrisítheti, egészen kiment a szokásból, — egész a hihetetlenségig; mert ha Lapoule követ hisz is abban és követelheti annak eltörlését, mi nem hihetünk. S ez utolsó ötven év alatt semmiféle Chardlois, ha még oly nagy bolondja volt is a vadászatnak, nem gyakorolta azt a mulatságot, hogy a palacserép rakókat és ólmozókat lelövöldözze gyönyörködjék benne, amint legurulnak a házi tetőről, hanem megelégszik egyszerűen a fogoly- és császármadarakkal. Közelről megnézve, összes foglalkozásuk és működésük az, hogy kecsesen öltözködjenek és bőségesen lakmározzanak. A mi kicsapongásaikat és romlottságukat illeti, az talán példátlan Tiberius és Commodus kora óta. Mindamellett ebben a dologban az ember hajlandó egy kissé együtt érezni lady Marschaleval: „Higyje el, uram, az isten kétszer is meggondolja, mielőtt egy ilyen természetű embert elkárhoztat." Ezeknek az embereknek is megvolt bizonyára, régenten, a maguk erénye és haszna, különben nem létezhettek volna akkor sem. De sőt egy erénynek még most is meg kell lenni mindenikben (mert halandó ember nem élhet lélekismeret nélkül) : annak az erénynek, hogy mindig készek legyenek párbajt vivni. Ilyenek a nép pásztorai, s ezek mellett mi sorsa lehet a nyájnak? A nyáj sorsa szükségszerüleg rosz, és egyre roszabb. Nem legeltetik, nem táplálják őket, hanem csak nyirik rendszeresen. Hajtják, hogy végezzék az állammunkát, fizessék az államadót, kövérítsék a csatamezőket (melyeket „a becsület ágyának" neveznek) testükkel, olyan viszálkodásokban, melyek nem az övéik; kezük munkája minden ember birtoka, de nekik maguknak kevés, vagy semmi birtokuk sincs. Tanitatlanul, vigasztalanul, nem ehetve eleget, rothadva senyvedni a vastag sötétségben és rettenetes elhagyatottságban és lenyomottságban: ez a milliók sorsa; peuple taillable et corréable à merci et miséricorde. Britanniában egyszer lázadásban tört ki a nép, mikor az ingaórákat behozták, azt hivén, hogy ennek valami köze van a pótadóval. Párist időszakonként ki kell tisztitnia a rendőrségnek, s az éhségtől az elgyötört csavargók sergét ismét szanaszét kóborlóvá tenni — egy időre. „Egy ilyen időszaki tisztitás alatt — mondja Lacreteile — 1750.