Vasárnapi Ujság – 1875
1875-10-10 / 41. szám - A magasból. Hermann Otto I. II. 649. oldal / Természettudomány; ipar; kereskedelem; gazdaság és rokon
VASARNAPI UJSAG. 649 A magasból. i. „Magasan repül a daru ,." Igen, magasan repült a daru akkor is, a midőn Ilellas költője, Ibykus, Akrokorynthos alatt, Poseidon szent berkében meggyilkoltatott s haldokló hanggal a magasban vonuló darvakat ~ O Ő kérte bosszúért. A darvak teljesiték a haldokló költő kérését; jókor megjelenve, oly felkiáltásra bírják a gyilkost, mely legott elárulja s a boszuló kéznek átadja. Ezt különben sokkal szebben irta lé Schiller, s nem is Ibykus története az, a mi a szóra ösztönöz, hanem a darvak vonulása, melyet a mondott történet is följegyzett. Ibykus csak bevezetésnek ötlött fel, ezen pedig ezennel át is estünk. Sőt maguk a darvak is, bármily kedvenczei legyenek — különösen a magyarnak, — ezek sem képezik egyedüli tárgyát annak, amit mondani akarunk, mert igazában, a röpke szárnyasvilág életéről, vonulásáról, munkájáról akarunk egyet mást lejegyezni. No, de azért egy-két szót külön is megérdemel a daru, mert népszerűségben vetekedik még a gólyával is, előkelőségre pedig — magyar szempontból véve — párja sincsen. Mert hát ő az armánis madara, ő a nemesi czimerek ama peczkes alakja, mely majd a „földgolyóbist", majd a kardot s a jó ég tudja még mi mindenféle jelvényt tartogat természetellenesen kificzamitott lába körmei között, s e ficzammal mintegy jelképezi a nemesség fogalmának legbensőbb lényegét is. Nagysága, magatartása, sőt szép szürke színezete is biztosítja neki az előkelőséget, s rendesen úgy is tesz, mintha ezt magáról hinné is. Fogságba kerülve, csakhamar fölényre vergődik a majorság csipogó és hápogó társaságában, sőt maga a házőrző is föltétlen tartózkodással viseltetik iránta. A szárnyas és szemtelen gamin, a veréb tolvajlásai közben gondosan méregeti a távolságot, mely az annexióra szánt buzaszem s a daru közé esik, mert jól tudja, hogy a daru egykedvüsége csak látszólagos, szeme éles és csapása villámgyors. Nos, mikor ő daruságának néha kedve kerekedik, hogy méltóságteljes tánczát eljárja, olyankor még a kizárólag csak gyomrának élő rucza is félbeszakítja a moslékos pocsolya kotorászását, oldalt hajtja fejét, hogy bár csak félszemmel is gyönyörködhessék a tánczos szeme fényében s lengő vörössapkájában. A falusi gavallér másért becsüli a darvat, mert hát, valamint a reguláris templomtorony keres t, vagy legalább csillag nélkül csonka, ugy a gavallér is az, legyen bármily szép rajtpipája, ezersallangú küszöke, fokosa, sarkantyúja, csillogó pitykéje, hegyes bajsza stb., — lengő darutoll nélkül csonkának érzi magát. De e ö szép is az a lenge, könnyedhajlásu, finomfoszlásu toll; oly finom, előkelően szürke hegyének feketesége a mily sötét, épen oly finoman van rálehelve. A szabadban a daru a legfurfangosabb O O legény, s vadász legyen az, a ki meglesse, mert megközelítésről szó sincsen. A nagy gonddal felállított őrök, melyek az emberi baktertől abban különböznek, hogy kötelességüket pontosan teljesítik, elejét veszik minden meglepetésnek. Vonulás közben hangos, olyannyira az, hogy távolabbra elhallszik, mint amennyire látható, hanem hát erős hangja sem a szinpad, sem az erdő csalogányáéhoz nem hasonlít, inkább beválik lármának. Csak a költői szabadalom felelhet a népdal állításáért, mely szerint: „Magasan repül a daru, szépen szól." Evvel azután igazán bevégezzük a beveze Oetést és szorosan a tárgyhoz szólunk. * Nincs ember, még nagyvárosi sem, t. i. olyan, aki többnyire csak négyszögméter számra szokta élvezni az égboltozat pompáját, akinek föl ne tűnt volna az, hogy bizonyos madarak az év meleg szakában itt tartózkodnak, zord szakában nyomtalanul eltűnnek. És ha egyéb sem, a fecske megjelenése és eltűnése bizonyosan felkelté figyelmét, melyet aztán akár Tompa Mihály gólyája, akár más költő „fülemüle-kikelet" dala azzá domborított, hogy a madarak vándorolnak is. A „hogyan, hová és miért ?" ez oly kérdés, mely a mily mértékben tudományos, ép oly mértékben közérdekű, ha másért nem, közérekű azért, mert a fehér hollónál is ritkább az az ember, aki a természet legszeretetreméltóbb lényei, a madarak iránt, mást, mint rokonszenvet táplálna. Az a szeretet, mely az aranyos kalitba zárt, forró égövi, rikító színű kajdácsot az előkelő delnő szalonjában övedzi, semmivel sem nagyobb és szebb annál, a mely a szegény napszámos ablakában, a vesszőkalitba zárt szerény kenderikét ápolja s gédelgeti, — természetesen, eltekintve a kegyetlenségtől, mely mind a két esetben megvan, mert hát a természetnek legszabadabb lénye van kárhoztatva arra, hogy rabságával gyönyörködtesse a „természet urát". A zsarnokság eleme átalános emberi tulajdon. A rokonszenv tehát felkelti a tudvágyat is. Azon ember szeme előtt, aki a madár-élet és vonulás tüneteinek beható vizsgálatára és észlelésére szánja el magát, életteljes és véghetetlenül érdekes kép tárul föl, mely vonz, leköt, már azért is, mert mély bepillantást enged abba, amit egész átalánosságban a „természet háztartásának" szoktunk nevezni, és azért is, mert fogalmat ad a megfigyelt lények itélő tehetségéről tudomást szerezni. A megfigyelések során oly kép tárul fel előttünk, mely bő tanúságot nyújt az iránt, miképen, mily módon és mértékben hatnak e lények a természet más tünetei során, e hatással pedig mennyiben folynak be azon összhangzatos egészbe, amelyet épen természetnek szoktunk nevezni ? Lássuk elébb a vonulást s kezdjük a tavasz jelenségein. Legjobb figyelő hely a vizmellék, különösen oly nádas tavak sora, mely erdőhöz vagy ligethez közel esik, meglehetősen délről északnak vonul s folyamterületeket kapcsol össze. Tél derekán, tehát november, deczember és január havában az elsárgult nádasok némák, élettelenek, s a hólepel, mely körülfogja s befödi, csak itt-ott mutatja az élet nyomait, rendesen egy-egy egérnyom képében, mely lánczmódra kanyarog a zsombékok töve körül; itt-ott egy róka- vagy vadmacska-nyom nyújt némi változatosságot; a magasban legfelebb és elég ritkán o o O egy-egy éhes varjúsereg vagy egerészölyv kanyarog. De már az első februári napok meghozzák az első vándorokat is, olyanokat, akik a zordon évszak legzordonabb szaka elől menekülnek ugyan, de azért Európát nem hagyják el s mindössze csak kedvezőbb táplálkozási körülményeket keresnek fel az Al-duna vagy talán a Balkán félsziget területén. Nem látjuk ezeket érkezni. Tegnap még hírök sem volt s ma este megszólal hangjuktól a nádas, hová lenyugvásra gyülekezik a visszaérkezett seregély. És milyen megér o szólalás ez! egy orthodox zsinagóga zaja csak megközelítő fogalmat nyújt róla; ugy látszik, hogy az ezernyi csapat legvénebbje azt mondja: „én itt vagyok, mire az egész sereg elkiáltja magát • én is! — e lárma addig tart, mig elhelyezkednek, mi nem kis feladat, mert 10 —12-tesével kell, hogy egy nádszárra üljenek, hogy kellőleg lekonyitsák, s ha többen ülnek reá, az letörik és készen van a zűrzavar. Ugy február derekán tulig a seregély a nádas ura s legfeljebb egy-egy nádisárnyány az, a ki szerénységével alig tűnik még fel. De azután már jön a bibicz, és ez már rendet tart a vonulásban, jeléül annak, hogy messze tájakon barangolt addig, amíg hazájában a kemény tél dühöngött. Egy szebb napon csak észrevesszük, amint sebesen végig repül az ismeretes pocsolyák felett, szemlét tartva, vájjon a jég elment-e már s van-e kilátás a táplálékra. Az őrszemet pár nappal későbben mind több és több példány követi, mig a vidéknek szóló csapat végre is megtelepedvén, kedvencz helyeit megszállva tartja. Eközben, de csak pihenőre, lecsap a szép szürke gémnek egy-egy kis csapata is, s minthogy a nádak köze még jeges, nem étkezik, csak megpihen s ismét tova vonul. Délről jőve folyton északnak tart. Ez első jövevények mindig erős, kifejlett állatok, a tavaszi mez teljes pompájában díszlenek, czéljuk nagy távolságba fekszik (alighanem Oroszország) s azért indulnak el oly jókor, hogy elérhessék. Mihelyt a jég megtört, s a tükrök elegendő szabad vizet mutatnak, legott sajátságos élet nyüzsög a nádasban s ezentúl vége a csendnek és élettelenségnek. Állandó rucza-fajaink, melyeket a tavak jégkérge a folyók nyilt vizére űzött volt el, seregesen visszatérnek kedves tükreikre, melyeknek szélein oly sekély a viz, s mely sekélység fenekén oly bőven tenyészik a sok apró csiga s mindaz, a mi egy vadrucza még vadabb gyomrának csemegéjét képezi. Az egyik sereg a magasban, szépen háromszögbe rendezve vonul s hápogva üdvözli a csillogó vizet s a rajta ülő társakat, kik az üdvözletet, teli torokkal viszonozzák. Ezután a repülők egy merész kanyarodással lecsapnak társaik közé, mire beszédbe ered az egész társaság. A ki a madárnyelvet érti, kiérti a zsivajból, hogy a viszontlátás öröme szól belőlük. Ugya mint a vizek mindinkább tisztulnak, nagyobbodik és tarkul a társaság. Mert íme, a márcziusi szép napok meghozzák a sötét szárcsát is s a tőkés ruczához rég csatlakozott a pergő-, a fehérszemű czigány-, a kanalas-, nyilfarkú- sőt még a bársonyos, bóbitás rucza is. Ilyenkor jelenik meg azután a gémeknek és vakvarjaknak az a része is, mely a közel eső környéken kíván fészkelni. A jövetel és terjeszkedés egyike a legérdekesebb jelenségeknek. Egy reggelen csak észrevesszük, hogy a nádas valamely beszögellő sarkán egy fehér pont látható, mely órahosszat meg sem mozdul. A távcső megmondja, hogy ez a vakvarjak előőrse, mely mindig egy pompás hím, ezüstszürke szárnnyal, hófehér hassal, fekete-zöld zománczú háttal és sipkával, mely utóbbiból három keskeny, hófehér, hosszú toll hátrafelé is messze kiáll. Behúzott nyakkal s rendesen egy lábon áll a vizszélen; kárminpiros körű, nagy szemével mogorván néz a semmibe, mi azonban nem ok arra, hogy a vizszinét megközelitő buta kárászt egy gyors csapással ki ne halászsza. Mihelyt az előőrs megérkezett, bizton tudhatjuk, hogy a sereg, mely százakat számlál, nincs messze innen, s ha a nádas sorát délfelé követjük, egy fél vagy háromnegyed mértföldnyi távolságban bizonyosan meg is találjuk azt. Ez rendesen akkor történik, amikor az uj nád a víztükrén kiütögeti zsenge fejét, s az egész nádason az ifjuzöld lehellete végigfut. Ha kedvez az időjárás, úgy megjelenése utáni napon a mondott sarkon már két fehér pontot láthatunk, jeléül annak, hogy az előőrs a seregnél járt s elhozta érte párját; és ha erre holdvilágos éj következik, az egész sereg szintén megérkezik, ugy, hogy tömeges röptét szépen láthatjuk. Ha ezután nem sajnáljuk a fáradságot s a nádasok sorát éjszaknak is követjük, azt fogjuk tapasztalhatni, hogy az előőrs ismét ott hagyta a sereget, ismét szállást csinál. A pontokon, vagy azok közelében, ahol a sereg meg-megtelepedik, mindig maradnak hátra kisebb-nagyobb, páros társaságok, melyek legott hozzálátnak a fészkelési hely kiszemeléséhez; ez rendesen egy megközelithetlen helye a nádasnak, hol aztán fészek fészek mellé épül. A vonuló sereg azalatt folyton éjszaknak nyomul, folyton fogyva, végre utolsó csapata is elhelyezkedik. Gonosz időben ez nem megy oly rendesen, a mint leirtuk és megesik, hogy az előőrs napokon át ott didereg egy ponton, mig idejét látja a jeladásnak. Igy tesznek a szürke gémek és későbben a vörös gémek is. Amig ez foly, addig a nádak mocsaras végeiben és szélein más alakok, más modorban vonulnak. Egy reggelen csak áll a vizsla és a mit fölröpít, az egy sárszalonka volt, tovább megint egy vizicsirke, és még tovább az apró, pacsirtaszerü Anltus egész serege két s akárhányat lövünk is le belőle, hím az egytől egyig, mig későbben csupán tojókat találunk ! Amíg ezeknél a hímek és tojók külön csapatban vonulnak s legtöbbje végképen eltűnik, hogy későbben a havasok fennsíkjain viszontláthassuk, addig a vizicsirkék párosával és lábon nyomulnak elő a nádasok során. Gyönge szárnyaik fáradságossá teszik a repülést, s ehez csak addig folyamodnak, míg tavakhoz nem érnek s hajói ügyelünk, könnyen meggyőződünk, hogy legkorábban a déli részeken akadunk reájuk s azontúl napról napra követhetjük haladásukat észak felé, föltéve, hogy a vizsla jó, és nem rösteljük ugyanazon helyek ismételt megjárását. A sárszalonkák szintén előőrs után járnak, s ahol a sereg várakozik, ott nem egyenként, hanem seregesen kelnek fel a nyomozó előtt. Azalatt a nád, a gyékény és sás, a káka és pázsit mindinkább nekizöldülnek s a vonulás egészen kifejlődik. A ruczák százával lepik el a tükröket s