Vasárnapi Ujság – 1876
1876-03-26 / 13. szám - A montenegrói vladika (arczkép) 195. oldal / Élet- és jellemrajzok
18. SZÁM. 1876. XXIII ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. * 195 A káplán nem szólt semmit. Hanem az elöljárók közbevetették magukat. Egyenesen ugyan nem tiltották el a czélba vett irtást, hanem többet tettek annál. Oh fiam! annyi gyöngédség van azokban a becsületes szűrös és subás emberekben! Ugy fel tudták fogni az özvegyasszony szive keserűségét. Egy kemény szóval nem illették az egész szóváltás alatt. Sorba vették a fákat ők maguk. Minden egyes fa mellett megállapodtak, kérjelőztek, lebeszéltek; a czimeresebb fák életére külön alkut kötöttek, kettőt-hármat a hitványabbjából veszendőnek feláldoztak, hogy mellettük egy szépet megmentsenek; másokat tűzifa értékben felbecsültek, hogy kézpénzben megválthassák, fákra külön váltságdíjt szabtak, a fiatalabb joguk lett volna tiltakozni, patvarkodni, de ők a békesség útját választották egy szegény, igazságtalan özveggyel szemben. Az isten áldja meg őket. Áldja meg igaz szive szerint. Ákhábné azonban mindezekben nem látott mást, csak a maga megkárosittatását. A keserűség megvakitotta szemeit. Isten bocsássa meg neki. Bocsássa meg neki azokért a jó emberekért. Azokért a becsületes elöljárókért bocsássa meg, amit szivében vétett ellenük. Még az istenre merte bizni a bosszúállást. Pedig bizony többet nyert igy, mintha az egész kertét pusztára irtotta volna. „Jó" — szólt keserűen — „a fákból parancsolhatnak, mert övék az erő, mert az özvegynek nincs már paizsa, oltalma a földön, de a csemetebokrokhoz és virágokhoz semmi joguk. Azokat én ültettem mind, az én tiz körmöm vásott érettük. A gyönyörű vérmogyoró, — mint egy öreg makk — a pompás bibiskus, — még most is rakva van virággal, — a szép öreg szemű piros piszke, azokat én szereztem, én ültettem mind. Hát még azok az ékes georginák!"' „A vérmogyorót és a lbiskust én megveszem illő áron," mondá a káplán, „ha el tetszik adni." Az özvegy bosszúsan tekintett az ifjúra. „Megveszi tiszteletes uram? nem tudom hová ültetné, ha csak a levegőbe nem. Magának sincs bizonyos helye, nem hogy a fájának. Azért akarja megvenni, hogy itt hagyhassa ?" „Nem, asszonyom, magammal viszem ahova rendelnek." „Ha ezt megígéri, legyen az öné ajándékban." „De anyám, azt a szép gazdag piszkebokrot sem ássuk ám ki. Tudod-e, hogy évről-évre fülemüle fészkel benne. Elrontanád a madár fészkét ?" Ez Róza megjegyzése volt. „Hát a madár drágább mint az özvegy?" kérdé keserűen az anya. Azután elgondolkodva hozzátette: „Drágább bizonnyal. Hát legyen kegyelem a csipkebokornak is a fülemüléért." Ennyi volt mindaz, amit engedett. Másnap reggel újra megkezdődött az irtás, melyhez már az elöljáróságnak semmi köze. Maga az özvegy intézte, sőt nagyobbrészt végezte is ásóval, kapával. Első nap az utat szegélyző rózsa- és ribiszkebokrok, a pántlikásás, a menták, izsópok, rozmaringfák dőltek ki. Második nap a georgina gumókra került a sor. Azután a buja jáczint és tulipán ágyak hagymái, azután a kardos krisek és fodros fehér liliomok összevisszanőtt gyökerei elegyültek a felszín göröngyeivel. A puszpángok gazdag erdeje legvégül maradt, gyászolni a felforgatott rendet. A martalékra reggelenként várakozott a katlantámasztók sóvár serege. A szegény Róza — hallottál-e valamit Penelopéról édes fiam? No majd megtanulod azt is. — Szegény Róza első nap könnyes szemekkel nézte anyja kegyetlen munkáját. Karjaira vette a szegény rozmaringokat és simogatta hol egyik, hol másik virág tövét. Délfelé egyet gondolt, letette a duczolgatott díszbokrokat, felkapott egy kapát, azt két kézre fogta és elkezdett anyjával versenyt irtani. Istókot igazgatta, utasította, hol, mit, hogyan ásson; pirongatta a kettévágott hagymákért és bennszakadt gyökerekért: miért nem vigyáz jobban! Ami ki volt ásva, azt szépen feltakarította, szakajtókba különítgette, hogy össze ne keveredjenek. Amit feltakarított, azt behordta a kamrába maga. Dehogy engedte volna másnak! Majd tudja ő, kinek miből mit kell osztogatni. Ákhábné hálás figyelemmel kisérte a leány romboló buzgóságát. Milyen nagy vigasztalás az az elhagyott özvegynek, ha van neki egy igaz szivűi leánya, aki vele együtt érez. Az álnok, a csalárd, az áruló! Míg anyja a nap végeztével hálát adott istennek, hogy ezt a napot is megengedte lelke idvességére hasznos munkában eltöltenie, az alatt ő azon gondolkodott, hogyan hozza helyre a végbevitt pusztítást. Másnap reggel korán felkelt, hirtelen felöltözött, a tegnap felszedett bokrokat kiválogatta, újra elültette, betakargatta földdel, szeméttel, szalma és levélhulladékkal, itt-ott be is gázolta, hogy bűnét el ne árulják. Igy tett reggelről reggelre. Mire anyja felkelt, ő már készen volt álnok munkájával, s reggeli könyörgés után még ő osztogatta teljes kézzel a megmaradt alja gyökereket. Egy reggelen mégis rajta vesztett. Felkelt szokása szerint még hajnali harangszó előtt. Csendesen végig lopózkodott a tornáczon, hóna alatt és kezében négy szakajtó, — ezúttal hagymákkal telve. Lement a kertbe. A keresztúton letette a szakajtókat és óvatosan körülnézett. Nem látta senki, csak a hajnal, az is csak álmos szemekkel, felhőrostélyon keresztül. És még más valaki is, ablakrostélyon keresztül. Zsellér Gedeont is felébresztette valami gonosz tündér, s kertbe nyíló ablakából szemléltette vele a bűnös leány árulását. Ámulva nézte, mit mivel ott az a leány. Ki gondolta volna ezt meg! Felkap egy kapát és elkezdi gyorsan puhítani a letapodott földet, azután meggereblyézi. Mikor egy ággyal készen van, ölébe veszi az egyik szakajtót, a szebb hagymákat kiválogatja s lehányja maga mellé a földre. Azután letérdel, elduggatja gyorsan, rendben, mélyen. Azután behinti hulladékkal, szeméttel, levéllel, itt-ott összevissza betapodja. — mintha csak véletlenből. Még bólint is rá egyet a hitetlen fejével. Megy a másik ágyhoz, a harmadikhoz, a negyedikhez ; elülteti mind. Siet, mert világosodni kezd. Gedeonnak rajtaveszett a szeme. Mit gondolt magában, mit nem elég az hozzá, hirtelen felöltözött, és óvatosan kilépett a tornáczra, azon szándékkal, hogy a kertbe megy és meglepi a leányasszonyt. De bármily óvatossággal nyitotta is ki az ajtót, Róza figyelmét nem kerülte ki a csekély nesz. Hirtelen elvetette kapuját, felkapkodta szakajtóit és sietett be. A kertajtónál találkoztak. Mindkettő megijedt egymástól. „Ez mégis túlságos buzgalom Róza leányasszony! A nappal nem is elég, hanem még a hajnallal is megtoldják. Ilyen szép szelid teremtés, hogy nem fárad bele a pusztítás munkájába? Ennyi tövet kiszedni ilyen korán!" „Kénytelen vagyok vele Zsellér úr!" csalárdkodott a leány.— „Lássa, ha nappal kezdjük, anyám is sir, én is. Hadd legyen vége minél elébb." „Nem igaz az Róza leányasszony. Kegyed most nem szedett, hanem ültetett. Négy ágyat ültetett el. Láttam is mikor a hagymákat válogatta. Melyikkel ültette ? Hadd csókoljam meg azt az ültető kezét." Biz az sáros volt. A leány még csak el sem rejthette, mert mindkettő tele volt szakajtóval. Nem tehetett mást, mint hogy oldalt fordult a földes kezeivel. „Menjen Zsellér úr! nem vagyok én öreg asszony, hogy kezet csókoljanak. Abban pedig hibázott a szeme, hogy én ültettem volna, mert ástam én ezt mind. Nézze, még most is nedves a föld rajtuk." „Haddiám! Ejnye de hitvány hagymákat ásott! Én el is hiszem,csak a kedves anyja higyje el, mikor próbára felbolygatjuk azokat a letaposott ágyakat, és a legszebb hagymák sorba kifordulnak. Nem hiába sötétben ásta, azért maradtak a földben." A leány elpirult. „Zsellér úr kérem, ne áruljon el. Lássa, úgy sajnálom ezt a szegény kis kertet." „Hát engedje megcsókolni a kezét." „Ilyen sárosan?" kérdé Róza, de azt már Zsellér nem hallotta. Megcsókolta a leány kezét, nem igen kereste, hol nem földes. „Most már ne féljen a leányasszony, nem árulom el soha." Zsellér Gedeon szótartó ember volt, nem árulkodott. Róza sem panaszkodott felőle, hanem bevitte a szakajtókat és reggeli könyörgés után osztogatta a virággyökereket a jövőmenőknek. Ákhábné igen meg volt nyugodva, hogy az ő sok szép virágaiban nem duskálkodik idegen. (Folyt. követk.) A montenegrói vladika. Két kis hegyi ország vágyódik az egységes Dél-Szlávia egyesítésére. Mindenik Sardinia s tán mindeniknek a fejedelme Viktor Emmánuel szeretne lenni. Ki ne tudná, hogy Montenegróról és Szerbiáról szól az ének ! Vajon Cettinje, vagy Belgrád lesz-e az a Turin, ahol kifőzik a tervet s a honnan kiindul a terv végrehajtására az a burokban született szerencsés, aki Oroszország mellé a második szláv nagyhatalmasságot állítja Európában ! Ez még mind a jövő titka, csak egy bizonyos az egészben. Mint a költő szerint a szegény vándorszínésznek sokszor csak olyan ebédje van, „melyhez egyebe sincs, étvágy csupán," olyan formán vannak a keleti