Vasárnapi Ujság – 1877
1877-09-16 / 37. szám - Déryné naplójából. 579. oldal / Elbeszélések; genreképek
37. 57ÄM. 1877. XXIV. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 579 Déryné naplójából. XXIV. Tankréd előkészületei. — A régi mester. — Háromfelé tanulás. — A második bravúr. — Az exekuczió előfutárjai. — A kísértés. — Elbúcsúzás. Én hát összeszedtem kincseimet, keblemre szoktam, s indultam haza a „Veres ökör "-be. Mikor a váczi utczán végig mennék, magam elé nézve: egy rut, rut arozó férfit látok velem szembe jönni. Pillantatomat azonnal fogva tartotta, ismerősnek látszott, de hirtelen nem tudtam, honnan ? Amint közeledtünk, minthogy egy nőt látott szembe jönni, aki egy csomó kólát szőrit kebeléhez, — neki is megakadt rajtam a szeme. Így néztünk farkasszemet egymással egy ideig. Én egyszerre elkiáltom magamat: — Schillinger úr: Csak néz, néz. „Ezt a hangot ismernem kellene," mondja végre. — Bizony ismeri is, — mondom, — sokszor czivódtunk mi együtt életünkben. Tudja mennyit megszidott, mikor a kólákra tanitott s én nem akartam annyiszor a terczeket próbálni. Hányszor mondtam: „hagyjon nekem békét! mit ugráltatja a hangomat fel s alá, mint a bakkecskét." Aztán maga azt mondta: „Soha se is lesz magából semmi, mert mindig a maga feje után jár." — Ah, most már emlékszem! Akkor kis lányka volt, azután férjhez ment, — hogy is hívták ? — Déryhez, mondám s előbeszéltem neki egész kis történetemet. Ő is elmondá, hogy megnősült s most leczkéket ad a zongorán. Nekem eszembe jutott, hogy hátha az én öregemnek igaza van s csakugyan nem birom betanulni a szerepemet két hét alatt ? — No hát akkor adjon én nekem is naponként egy órát, — mondom , ő igen megörült s azonnal mentünk a szállására, hol bemutatott nejének, egy igen szép fiatal asszonynak. Alig vártam, hogy leüljünk a zongorához. Azonnal elkezdtük az énektanulást. Ő nem győzött bámulni és mindig megállt ének közben, hogy honnan gyűjtöttem én magamnak azt a hangot és ezt az iskolát ? Én pedig türelmetlenkedtem vele, hogy csak menjünk tovább s hogy ismerkedhessem meg minden kellemeivel szerepemnek. Az egész szerep átfutása után mondja a nejének : — Egész lénye a madamenak nagy változáson ment keresztül gyermekkora óta, de az a régi önfejűség megmaradt benne. Mondom én is magas jó kedvemben, hallván a gyönyörű dalokat: „Lássa, édes tanítóm, mikor oly nagyon örülök, ha valami uj tanulni valót kapok " — Méltán mondja! mert ezek oly gyönyörű dallamok s én nem hizelgésből mondom, de Rossini, mintha csak madame hangjára készitette volna. — Hát, mondom, mennyiért ad nekem órát? Szeretném hamar betanulni, mert megigértem, hogy két hét alatt — — Sacre Dieu! akkor hát nagyon hozzá kell látnunk. No hát az óra másnak egy forint, de magának adok a fehért, minthogy oly nagy spiritusa van, és a régi ismeretségnél fogva. Tanultam tehát három felé, de kész is lettem vele két hét alatt pontosan. Az én karmesterem nem győzött eléggé csodálkozni, mikor az utolsó napokban az utolsó próbát tartottam nála: hogyan lehet az ennyi idő alatt ? — Hja, mondám, egy régi tanítómtól is tanultam ám minden nap. — No ez hallatlan szorgalom, mondá. Nálunk ezt lehetetlenségnek tartanák. Wenn ich nur eine bescheidene Déry hatte, — brauchete ich unsere drei maliziösen ersten Sängerinnen gar nicht. Fölvezetett a szinházban a próbára, hol az első tenorista Babnik úr, épen jelen volt. Ugyanaz volt akkor a rendező. Oda megyek hozzá s kérem, legyen szives nekem holnapra csak egy quartett-próbát rendezni, mivel „Tankréd" előttem egész ismeretlen és új. Nagy hebegések között értésemre adja, hogy az most teljesen lehetetlen, a muzsikusok és énekesek nagyon meg vannak erőltetve, minthogy most az „Ördög Róbert" nagyszerű operára készülnek már három fertály év óta, s a napokban fog színre kerülni. „Teljes lehetetlen!" — mondá és ment. Karmesterem gúnyosan utána mosolygott, karon fogott engem s levezetett. Ut közben mondá: „Ne ütődjék meg rajta egy cseppet se, oka-foka van ennek! Én csak nem akartam mondani, nehogy elkedvetlenítsem. Lássa, ez egy kis összeesküvés. A társaság között az a hír kering, hogy miután első föllépte „bravúrt" csinált: „die Ungarin will man engagiren." Erre a három első énekesnő azt mondá: „ha az „Ungarin"-t szerződtetik, akkor mi azonnal mind a hárman fölmondunk." Babnik úr pedig a három gráczia közül egyiknek a széptevője. Már most kombinálja azt össze s meg lesz fejtve a Babnnk úr eljárása. — Hagyjuk ezt, mondom, én már annyira ismerem a muzsikáját, hogy a Schillinger partitúrája után is eligazodom s a főpróba meghozza, ami még hiányzik. Karmesterem is biztatott, ne tartsak semmitől. Másnap kilencz órára fölmentem a próbára s ment minden pontosan. Szerencsém, hogy hoztam öltözéket magammal, és pedig gyönyörűeket. Az első fekete igaz bársony, nyitott uszálylyal, széles ezüst bordűrrel, közte igen fénylő kövekkel, — alól fejér atlasz ruha ismét fényes ezüst bordűrrel hímezve, — gazdag derékszorító, elől hosszú lefüggővel. A fekete nyitott bársonyujjak alól térdig érő bő csipkeujjak, fekete bársony csokrokkal felcsipkedve háromszorosan, minden csokor közepén egy-egy fényes üvegbriliánttal. Fekete bársony barett, nagy fejér tollakkal, két ujjnyi széles ezüst himzésü diszitéssel szélén. Midőn a játékra fel voltam öltözve, oda jön Schebest kisasszony, a német szinház gyönyörű hangú alt-énekesnője, igen kedves teremtés, ki nyájas, barátságos modorával egyedül adott nekem bátorságot a többi szótlanok közt. — Ő énekelte Tankrédet. Végig tapogatja ruhámat s mondja : — Ah mi szép ön, madame Déry! meg se álmodtam volna, hogy ily gyönyörü kedvesem lehessen. — Igyekeznem kell méltónak lennem szép Tankrédemhez, — mondám tréfásan, — csakhogy mig Tankréd holnap is szép marad, az Ameneide szépsége holnapra elhervad. — Ne féljen semmit, — mondá vigasztalva, a mai nap dicsősége ki fogja pótolni más napok hiányait is. Az a tudat, hogy szemre tetszős külsőm leend, igen jó kedvbe hozott s derült hangulatban léptem ki. A publikum azonnal szörnyű tapsviharral fogadott és megtapsolt minden numerust s nagyon sokszor kihírt felvonás után. Átöltöztem a tömlöczbe való jelenésemre. Mikor kész voltam, ismét jött Tankrédom, s mondja megölelve: „Ah, most még szebb, mint előbb." Fejér könnyű ruha volt rajtam, nyitott ujjakkal, oldalt fölhasítva és szegélyezve s mindkét oldalán hat - hat aranycsattos csokrokkal díszítve. — A hajam már akkor szépen megnőtt. Az a szeszélyem volt, hogy a vendéghajat soha nem szenvedhettem, ritka eset volt, hogy használtam, — inkább a saját hajamat fürtöztem föl, ha kedvencz szerepem volt. Igy most a fejér tüllpongyolához igen jól illett a szabadon beomlasztott sötét hajfürtözet. Nem lehettem rut, a mint féloldalt dűlve a padon ültem, mert igen megtapsoltak. Jelenésemet végezve, kimentem az álfalak közé. Ott állt három idős úr, erősen reám szegzett szemüvegekkel. Épen rólam folyt a beszéd. — Remarcable! — hallám már harmadszor, ez talán kedvencz szavuk a németeknek. — Ein jedes Wort versteht man im Gesänge. Bei unseren lieben Sängerinnen versteht man keine Silbe, es wird alles verschnofelt. Und noch so jung! Bizony, gondolom magamban, már nem épen oly nagyon „jung" mert jó egynehány éve, hogy a színpadot taposom. Hanem az igaz, hogy igen sokáig látszottam gyerek leánynak a színpadon. Egyik a három pohos úr közül, azt gyanítom, maga az intendáns volt. Bizonyosan nem tudom, mert soha se érintkezett velem közvetlenül, mindent karmesterre bízott. Máig se tudom, mi a volt a neve, csakhogy igen nagy ur volt. Midőn elhaladtam mellettük, könnyedén megérinték kalapjaikat; én mélyen meghajtottam magamat s még meghallottam, a mint mondák: „Ja sie wird noch auftreten." Tehát ismét egy nagy bravourral bevégeztem a „Tankréd" operában is Ameneide szerepét. Kihívtak többszörösen s kivált a tömlöczbeli áriát rendkívül megtapsolták. Játék végével jött fel a karmesterem, egész magán kivül az örömtől. — Die grosze Arie im Kerker, die bleibt unvergesslich, und der Zorn darüber wird Manchen eine unruhige Nacht verschaffen. Jöjjön el holnap reggel megint hozzánk, s hozza magával a Ninetta szerepét a ,,Tolvaj szarka"-ból. Midőn levetkőztem, kimegyek a színházból, — a szinház kocsija már ott várt, — föl akarok ülni, ki ölel át derékon ? — Horváth, a rendező Fejérvárról. — Jaj! — gondolom magamban, — ez nem jó jel, hogy ezt itt látom! Ah — mondám, — mint megijesztett! — De ki is hallott, mondá, ily borzasztó dolgot elkövetni! Annyi ideig elmaradni. Komlósi is a nagy fejével csak elé bukkan a túlsó oldalról. — Bizony, mondá, most visszíik egyenesen a börtönbe.