Vasárnapi Ujság – 1880
1880-08-22 / 34. szám - Jobb kezem. Elbeszélés. Baksay Sándor 558. oldal / Elbeszélések; genreképek - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: V. Ferdinándhoz 558. oldal / Költemények
33. SZÁM. 1880. xxvii. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. » 547 kerekdeddel és nem szögletessel, — kell kisérni: már pedig mivel ágál az, a kinek nincs jobbkeze, holott a balkéz használatát tiltják a homilétikai szabályok?) Tanárságra alkalmazni szintén veszélyes volna; még dacznak és tüntetésnek venné a hatalom, hogy egy notórius forradalmár ilyen színhelyre állíttatik. Ezek folytán ezúttal csak népiskolai tanítóságról lehet szó ... «Még pedig //tanítóságról» — toldá meg a fenti atyja— «mivel a csaptatnivaló kölykökhöz olyan ember kell, akinek jobbkeze is van, még pedig ha lehetséges, legalább is kettő, mig a leányi rend a maga ismeretes szelidségénél fogva lágyabb pásztorkodást is eltűr ...» Így lettem én a sátorvölgyi leányiskola tanítójává abban az esztendőben, amelyben más előzmények után ügyvédi oklevéllel kellett volna hazatérnem a Barnabás-Dán-ág régi díszének helyreállítása végett. VIII. Fortuna saevo laeta negotio Ludum insolentem ludere pertinat Transmutat incertos honores Nunc milii nunc alii benigna. Laudo manentem. Sí celeres quatit Pennas, resigno quae dedit probamque Pauperiem sine dote quaero. * Horatius. ** Ezt írtam fel a sátorvölgyi tanítói lak ajtajára. Ez lesz ezentúl az én jelszavam. Különben rövid magyarsággal azt teszi : ,,Messze Buda sántának". Volt honvédtársaimnak könnyű volt dalolgatni bor mellett: „Megvirrad még valaha". Tudniillik amikor ők nem lesznek többé praeceptorok és káplánok, hanem ismét hadnagyok és kapitányok, mert megvan nekik a jobbkezük. De nekem hiába virrad. Én nem leszek többé semmi, csak egy csonkabonka ember. Nincsen jobbkezem, hát mivel esküdtem én akármiféle zászló alá is, mikor még az örökkévaló zászlója alatt sem lehet balkézzel harczolni ? Jörtek ide báránykáim! Van még öt ujjam. Abból még fel lehet tartani hármat, hogy én titeket el nem hagylak. Akkor is veletek lesz a lelkem, mikor boldogságot ígértek és hűséget esküsztök annak, a kihez Isten sorsotokat köti. Az én szép kis családom. Bizalmas és pajkos, figyelmes és pontos, szemérmes és mosolygó. Kiskertem a padok, hol ülnek, kiskertem az udvar, melyet nekem szépen berendeznek, beültetnek, öntözgetnek. Nem szebb dolog-e ezekkel czivakodni,mint a vármegye rendeivel; nem hálásabb-e ezekkel feleselni, mint a helytartótanács szálkás német betűivel ? Csak bár haza ne jönne — legalább mostanában — Kossuth, mert akkor bizonyosan . Ha jól emlékezem, Pitt volt az, aki egy ellene intézett parlamenti támadás alkalmával ezen idézettel végezte védekezését: si celeres quatit Pennas, resigno quae dedit itt szünetet tartott, — s kihagyva az itt is kipontozva levő mondatot, a végsorra ugrott: probamque Pauperiem sine dote quaero. De bezzeg kiegészitette a hézagot a parlament, lelkesedéssel kiáltva valamennyien : „et tua Virtute te involvisr" Pitt a hézaggal győzött. A szatócs, a praktikus, a reális, a materialis, a kalmár szellemű angol parlament minden tagja könyv nélkül tudta Horatius ódáját. Gondolom, most már azok is a német után bomlanak. Vége a Négy Györgynek. Legföljebb még ha a magyar parlament tudja Horácziust könyv nélkül. — Dan Elek már. Ha árthat, akkor legvidorabb a sors. Gonosz csapongást űzve, makacskodik, Majd rám mosolyg, majd mást kecsegtet, Átalakít, emel és legázol. Áldom, ha hívom ; ám ha repesni kezd Gyors szárnya, szépen megköszönöm kegyét (S erényeimbe burkolózva), Tűröm igénytelen árvaságom. (Barna Ignácz fordítása.) elvinnének főispánnak vagy követnek; és akkor mi lenne az én szép világomból, a mit egy év alatt megalkottam ? Csak bár meg ne háborítanák nyugalmamat se emberek, se álmok, se emlékek. Még a legdrágább emlékek se! Maradjanak eltemetve. Legyen boldog a leány, hiszen lám még én is tudok boldog lenni! Ne tudjon rólam semmit. Gondolja, hogy elestem vagy feledtem. Feledjen ő is vagy vessen meg. De azért nekem szabad lesz az én szép pálmafám árnyékát titkon ápolgatni. Az első bimbó, mely a rózsabokron kifeslett, az első hajnalka, mely redőiből kibontakozott, az első jáczint, mely fürtös fejével először nézett szét a világban, Esztike nevet kapott, mind. A lugasnak, melybe ezek a gyökeres vesszők két-három év múlva borulni kezdenek, Csillagos lesz a neve. Könnyebb volt a lelkemnek, ha egy-egy leánykát, kit Eszternek hívtak, elsővé tehettem, ha szinte ostobácska volt is egy kissé. Ő ti szegény gyermekek! Sohasem tudjátok ti, minek köszönhetitek a kitüntetést az iskolában. — És az életben. Mikor igy körülbástyáztam, — igazabban körülkoszoruztam magamat Esztikékkel, hogy ezen az élő sövényen át ne hathasson hozzám senki és semmi: egyszer mégis áttört az én sövényemen az 1851 -ik esztendőnek egyik nyári fényes sugara, és egy levelet nyújtott be «Tekintetes Dán Elek urnak.» Reszkető kezekkel («kezekkel!» Én istenem !) bontottam fel a levelet. Szegény pillangó, honnét kerültél te ide ? Arday írta: «Pajtás! Most tudtam meg, hogy élsz, ha ugyan te vagy az a Dán Elek, akivel együtt szolgáltam a boldogult Damjanicsot. Eddig azt hittem, elestél a farkasdi utczán, melynek az innenső végén még egyszer visszafordultunk miattad, hogy majd magam is oda rekedtem. Tehát jelentem, hogy én is élek. Engem besoroztak kék sipkásnak, elvittek Olaszországba, hol egy esztendeig tanultam suviczkolni. A mint haza szabadultam, rögtön menekültem Fövenyesre, s most arra kelek, arra fekszem, hogy bizonyos urak merészebbek a quadrilleban mint a harczban. Pártos alezredesünk szintén itt huzta meg magát. Tatárszállásán ügyvédkedik a néhai Szigonyi kisasszony oldalán. Fogott magának egy kenyeretlen prókátort, a kinek a nevét bitangolja, mert neki nem hiszik el a törvényt. Mindkettőnknek pedig rendőri felügyelője, egyszersmind hatalmas patrónusa az a szerelmes főjegyző, kivel együtt tánczoltuk a négyest, és a kinek pártfogása most érczfal, mert ő a főnök. Kollegának hívjuk egymást a közös eskü czimén. Mert hát ő is ura lett szavának és annak a kisasszonynak, a kinek kezébe letette a votumot. Hanem hát pajtás! Azt kérdem tőled, katona voltál-e ? Férfi vagy-e ? Mert én ugy emlékszem, hogy a kassai piaczon kívül másutt is esküdtünk együtt. Olykor berándulok Tatárszállására, a templomba is bevetődöm, és ott gyakran látok egy magas szőke leánykát, akinek szeretném, ha a decorum engedné, azt a jobb kezét megcsókolni, kivel a zsoltárjában fordít. Néha rám tekint, mintha kérdezne valamit, amire nekem kellene felelni. Katona voltál ? Vörössipkás voltál ? Az én pajtásom voltál ? He ?» A válaszon nem sokat törtem a fejemet. «Pajtás! Az a Dán Elek én vagyok, hanem azért nem vagy te énnekem pajtásom, mert az én pajtásom a gödlrczi rektor, meg az érháti preoráns, mivel én vagyok a sátorvölgyi tanitó. Te legfeljebb pátronusom lehetsz, s a grófné az én pátrona asszonyom. Így állván a dolgok, arra kérnélek, ne járj te templomba, s ne figyelj rá, hogyan forgatják a leánykák a zsoltárlevelet. Feledve hittem magamat: tőled függ, hogy temetve is legyek. Kérdésedre : katona voltam-e ? jobbkézzel illik felelni, tehát ezennel rendelkezésedre bocsátom jobbomat, föltevén rólad, hogy utána nem követeled a balt. Nem szükség hogy gyöngédségre kérjelek: te ezt a jobbot, s ennek minden magyarázat nélkül átérthető történetét megemlíted annak a leánynak, azután pedig nekem visszaküldöd, hadd legyek megint egész.» Lepecsételgettem az ereklyét, a boritékra ráírtam: «Csontmüvek érték nélkül», és Ardaynak czimezve postára tettem. Napok múlva visszaérkezett az én mállám. Felbontottam. Ott feküdt az én kezem, csendesen végignyúlva bársony válusban, mint egy tengerbe szakadó folyam deltája. Az ujjak kiterjesztve, ahogy magam elhelyeztem , a középső ujjon egy karikagyűrű. A hajnalkák vállamon át leselkedtek, a mint a gyűrűt kezembe vettem; szinte hallottam, hogy susogják a belé vésett nevet. «Eszter:» Szegény leány! minő mélyen alhattál, mikor ujjadról lelopták ezt a gyűrűt, vagy minő fenyegetés birt arra, hogy önként ide add. A te jegygyűrűd egy száraz csonton irta. A gyűrű mellett egy levél is volt. A grófné «Katona uram ! Maga Shylockabb a Shylocknál! Ki látta valaha az adott szót igy váltani be? Mi szükség volt magának azért levágni a kezét? Micsoda ész az ilyen? Bezzeg megörült neki a maga pajtássa. Rá akart borulni, hogy könnyeivel áztassa a szent csontokat. Szent hát! De csak még sem omlott rájuk, mert én előttem reszelte magát produkálni. Azután meg rögtön vissza akarta küldeni, amint jött. Igy ne szaggassuk fel a dicső sebeket, amúgy ne bolygassuk a drága tetemet.... Mit tudom én mit szavalt még, de nagyon érzékenyen. Ennek az lett volna a vége, hogy a maga jegyese forgassa tovább is a zsoltárt, maga pedig visszakapja a klenódiumát. De én ám rögtön befogattam, s elvittem az egész portékát a maga menyasszonyához. «Kedves lányom! (lányom hát!) eljöttem magukhoz gyalogsátánnak. Emlékezik-e arra a katonára, aki egyszer azt a Gretna-Greenbe való ostobaságot követte el a hatodik figurában? Lássa, most meg azt a parádét csinálja, hogy levágja a kezét, csakhogy magától szabaduljon ....» Attól féltem, hogy a kisasszony erre a szóra elájul, vagy tragikus irtózással löki el a kísértetes objektumot. De a maga menyasszonyának több esze van, mint maguknak ketten a pajtásával. Felnyitotta a szekrényt, megsimogatta a maga hűségtelen ujjait és azt kérdezte tőlem : «Mit tenne a grófné az én helyemen?» «Én — feleltem — keresnék valakit, akinek azt mondanám: Hallja-e, menjen és vágja le annak az embernek a másik kezét is, és hozza el nekem ide». . . . «De hogyan esküdnénk meg akkor ?» kérdezte a maga Esztikéje. «No no, ezt csak abban az esetben, ha nem szeretné. (De szeretem ám) Már az más.