Vasárnapi Ujság – 1880
1880-09-05 / 36. szám - Egy nyaraló. Emlékezés Lehmann mesterre. Törs Kálmán 591. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
36. SZÁM. 1840. XXVII. ÉVFOLYAM. Elégia. — D. Vecse. Jun. 22. 1841. Epigramm 1. — Ostfy Asszonyfa. Máj 29.1839. » 2. — D. Asszonyfa. Jun. 4. 1839. » 3. — D. Vecse. Jun. 23. 1841. » 4. — D. Vecse. Jun. 23. 1841. » 5. — D. Vecse. Jun. 23. 1841. » 6. — Rákos. Apr. 30. 1839. , 7. — D. Vecse. Jun. 23. 1841.» E füzetkén kivül, melyet már megírva hozott volt magával Pozsonyba, nálam tartózkodásakor még más négy kész versét is leirta számomra. Czimeik : «Az őrágyhoz», «Boszu,» «Elválás», «Álom,» mindegyike «Sólyom Sándor» névaláírással. A mint ugyane névaláírással jegyezte be 1841. évi tavaszkor Selmeczen e sorokat emlékkönyvembe : «Szeretlek, mint a liolit a csendes élet, Miként a léget a szabad mmadár ; Szeretlek, oe barátom, mig az élet köréből a halál a sirba zár. Selmecz, ápr. 17. 1841. Sólyom Sándor.» «Kuruttyát» Petőfi a pápai önképzőkörben—a mint Áldor Imre irja — 1842. tavaszuta 30-kán olvasta fel. Tette-e ugyanezt nálam kéziratban levő többi versével is? sajtó utján közöltetett-e már azok közül egyik vagy másik? — nem tudom. Csak sejtem, hogy a «Helikoni zarándok», melyről Áldor az idézett helyen azt mondja, hogy elveszett, a kezem közt levő füzetke tartalomjegyzékébe «Újság» czim alatt van fölvéve. Ha Petőfi kéziratban nálam levő hagyományai valamelyikének közlésével szolgálhatok megszokott házi barátunk, a «Vasárnapi Újság» számára, szívesen teendem ezentúl is. — Arad, 1880. aug 25. Neumann Károly. Lapunk tisztelt barátját szives ajánlata folytán megkértük, hogy Petőfinek föntebb érintett, még eddig sehol meg nem jelent költeményeit, közlés végett megküldeni szíveskedjék. Szeri.. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 591 Egy nyaraló. Emlékezés Lehmann mesterre. Ki ne emlékeznék arra a kis groteszk, német alakra, elől-hátul kinőtt, alig négy lábnyi termetével, széles nagy vállával, mely közé rengeteg fej volt beékelve, oly élesen markírozott sardonikus arczczal, hogy a ki egyszer látta, annak az örökre lefotografirozódott az emlékezetébe, nem felejthette el soha többé. Lavater ez arczra tekintve azt mondta volna: «ez egy nagy szatirikus, a Börne fajtájából», — a mint volt is ez arczban sok Börnére emlékeztető vonás, csakhogy még sokkal élesebb, sokkal kifejezőbb. Hanem a gúnyból, szatírából egy mákszemnyi sem volt az egész emberben. Az a bécsies jámbor kedély tölte el egészen, a bonhomia, melyben van ugyan humor, de minden epe nélkül. Sok jó életet mondott, de egyet se szándékosan. Ártatlanul volt gondolva s ő maga is csak akkor vette észre, mit mondott mikor már nem tehette ki nem mondottá. A bécsiek még most sem felejtették el azt a páratlan mondását, mikor mint a Carl-szinház egyik direktora és geniális dekorátora valamely darabhoz oly pompás diszletet festett, hogy számtalanszor kiliitták. Bécsben az a szokás, hogy az ekkép megtisztelt egy kis dikcziót tart a közönséghez. Lehmannt is hallani akarták, de az amint egy kicsit megmutatta s esetlenül hirtelen meghajtotta magát, azonnal kisurrant ismét az álfalak mögé. De a taps és kihívás újra meg újra fölrivalt. Lehmannt biztatták, hogy csak mondjon hát néhány köszönő szót. Végre elszánta magát, kiment s a beállott legnagyobb csendben igy szólt: — Na wissen's, Rede halten kann ich Ihnen nicht, aber ich wer' schon Ihnen was — malen. A ki tudja, hogy ez utolsó szónak minő komikus értelmet tulajdonit a bécsi népfelfogás, elképzelheti, mily rengeteg taps és kaczaj fogadta ezt a fényes dikcziót. Lehmann nem tudta mire vélni a riadó lelkesedést, melyet szónoklata keltett s roppantul megijedt, mikor a kulisszák között felvilágosítottak szavai értelméről. Vigasztalhatatlan lett s ki akart menni, hogy — mint valami országos képviselő — egy második beszédben tiltakozzék «szavainak félremagyarázása» ellen. Persze nem eresztették ki, elég volt a szónoki babérokból, olyan Festett is ő aztán a bécsieknek éveken át díszleteket, hogy szemök-szájok elállt belé. Beváltotta igéretét s ecsetével cáfolta meg azokat, a kik elég gonoszak voltak szavainak más értelmet tulajdonítani. Sokszor meglátogattam abban a festőtermében, mely a városligeti fasorban épült. Ott dolgozott ő kis könnyü zubbonyban, rengeteg meszelőkkel s hosszú vonalzókkal a kezében. Azok a vonalzók hosszabb-rövidebb könnyű deszkákból, jobban mondva léczekből állottak, melyeknek közepébe olyanforma nyél volt erősítve, mint a kapába. Ezeket rakosgatta ő bámulatos gyorsasággal ide-oda a földön kifeszített roppant vásznon s húzott mellettök fekete, barna, fehér vonalakat össze-vissza, látszólag minden terv és rendszer nélkül, körbe-körbe pörölve a segédekkel, parancsolva ezt amazt, s mártogatva a hosszu nyelű ecsetet mindenféle szinti festékes bögrékbe, melyek szintén oda voltak a vászonra téve. Igy támadtak azok a bámulatos perspektiváju szobafalak, házak, melyeknek megvan az a boszorkánytulajdonsága, hogy kétszer-háromszor nagyobbnak tüntetik föl a szinpadot, mint amilyen valóban. Nem csoda, valóságos boszorkánykonyhából kerültek elő, ahol a vászonra feldőlt bögréből, Lehmann mester kezének és lábának segítségével, húsz percz alatt a leggyönyörűbb erdő vagy Vezúv támadt, a szerint, a mint zöld volt a feldöntött bögre vagy vörös. A nemzeti színház drága kertjéből is egész tündérparkot kezdett varázsolni. Mindenféle lugasok, asztalok, padok, sátorok, fülkék támadtak ott egyszerre, mint valami tündérvessző érintésére. De egyszerre csak megszűnt a kertben a dekoratív irány. Az öreg Szigligeti megkérdezé, hogy hát mért nem folytatja, mikor az olyan szép. •— Hja, most már magamnak dekorálok. Azaz hogy a Lincsinek. Tudja direktor úr, az ember nem él örökké. Persze ez nekem csak azóta jutott az eszembe, mióta ez a kis lányom született. Hát gondoltam, hogy úgy is van egy kis telkem a Rákoson, építek arra egy kis házikót s csinálok hozzá kertet. — Ugyan már mire való az. Nekem is van ott telkem, de nekem eszem ágában sincs, hogy építsek. Az a borzasztó sok költség, vesződség, fáradság, gond, bosszúság. Volt már benne részem. Mit szerezzen magának az ember alkalmatlanságot ? Így az ember nincs kötve semmihez, lakhatik ez idén a zugligetben, esztendőre a városligetben, aztán a Svábhegyen, a Szép juhásznőnél, vagy a Margitszigeten, ahol szemének-szájának tetszik. Kiszúrja a százhúsz- százötven forintot s nincs semmi gondja, se adóval, se reparaturával, se azzal az aggodalommal, hogy háza elég. — Az mind igaz. De az ember így soha sincs «otthon». Mindig csak zsellér, vagy legföljebb vendég. Az ember nem érzi úgy magát idegen helyen, mint ott, ahol elmondhatja, ez az enyém, ezt én építettem, ennek a kertnek a fáit magam ültettem, s ha úgy tetszik, lerontom, másként építem, innen ezt a fát kiveszem, átteszem amoda; ide jön ez, amoda amaz, mind, ahogy én akarom, senki benne meg nem akadályoz. Lássa direktor úr, az csak olyan, mint a gyerek. Vannak a világon szebbnél szebb, kedves, okos gyermekek. Ide is adnák, ha az ember kérné. S az ember mégis inkább csak azon van, hogy neki magának legyen. Ez aztán lehet vézna, csúnya, kancsal, bambácska, még púpos is, — az embernek azért a világ minden csodaszép gyermeke közt ez a maga nyomorékja a legszebb, legokosabb, azt szereti legjobban s bizonyosan nem adná oda húsz másért, akik között pedig talán a legrutabb is százszor kedvesebb, mint az övé. Ezt én azóta tudom, amióta a kis L'ncsim megszületett. Hát így van az ember azzal a fával is, amit maga ültet, maga nevel. Nagyon szereti azt az ember, amiről tudja: ha én nem vagyok, ez sincs a világon.— Milyen eszejárása van ennek a Lehmannak, — mondá Szigligeti haza felé menet. Egész este nem ment ki a fejéből. Egyszer aztán megnéztük a Lehmann mester nyaralóját a Rákoson. Hát az azután tökéletesen olyan volt, mintha a színpadról vette volna le. Valóságos lovagvár, csakhogy kártyából. Olyanforma rejtett kastély, amilyenből Gildát lopják ki «Rigolleto»-ban. Először is sehogy se tudtunk ráakadni az igazi bejárására. Egy ajtót benyitva, a szemközti ajtón megint kijutottunk a ház másik oldalán. Végre egy kis alacsony szűk ajtón, melyen csak lehajolva s féloldalt lehetett bemenni, bejutottunk egy kis labyrinthusba. Öt-hat szoba nyíltott egymásba, de a szobák egyike se volt nagyobb három négyszögölnél. S e kis szobákban rengeteg bútorolt. Egy pamlag akkora, hogy tökéletesen betöltött egy szobát, csak nagy nehezen lehetett elmenni mellette ismét egy kis ajtóig, mely üveges verandába vezetett. Ezen is áthatolva, egy nagy terraszra jutott ki az ember, mely fölött egész baldachint képezett a vadszőlő, aláfutva az oszlopokon nehéz guilandokban, melyeken át zöldre festve szűrődött be a verőfény. Fehér, nagy agyagvázák voltak fölállítva négyszegű posztamenteken a vadszőlőfüzérek között, mindenik vázában pálma vagy kaktusz. E nagy tágas terraszból alacsony folyosó vezetett le a kertbe egy szép lugasba, mely fehérre festett asztalával, padjaival egyúttal kuglizóház volt. Innen vonult a kuglizó a kerítés mentében. Folyosó, lugas, kuglizó és kerítés mind be volt futtatva vadszőlővel, oly sűrűn, hogy záporeső se vert rajta keresztül. Egyetlen vadszőlő-tunnelnek látszott az egész. A lugasból egy nyílás az emeletre vezető lépcsőt mutatá. Azaz értsük meg egymást. Ez az emelet tulajdonképen padlás volt, hanem az ezermester ki tudta eszelni, hogy az is lakás lehessen. Szép fehérre voltak kifestve a deszkák, ugy, hogy valóságos falat mutattak, s a padlás közepe el volt rekesztve két valóságos fallal. E két fal közt egy végtelenül kedves kis szoba, melynek a hajazatra nyilt az ablaka, egyúttal ajtója, itt egy kis erkélybe végződve, melyről végig lehetett tekinteni a kerten, a rákosi telepen, ki egész a Zsivora-parkig s azon tul a hires csömöri szőlőhegyekig. Hugo Viktornak volt egy ilyen kis dolgozó padlásszobája Jernesey szigetén, hasonló kis erkélylyel s kilátással a tengerre. E szobácskán tul ismét padlás következett, de kijárással túlfelől egy tágas áltányra. Ez az áltány vallott rá legjobban Lehmannra az egész házon. A rákosi telep ugyanis síkon van. Kevés oly emelkedettebb hely van itt, honnan kilátás nyílnék s ha a szomszéd fát ültet vagy házat épít, azzal beszegezi a láthatárt. Lehmann a telep szélén építette föl házikóját, hol egyik oldal felől nem kellett szomszédoktól tartania. És ez oldal volt épen a Budapest felé terülő. Ez oldalra nyílott az említett áltány, melyről gyönyörű kilátás van a fővárosra és vidékére. Hajnalban, mikor a budai hegyekre tűz a nap, minden egyes villa éles körvonalakban látszik, s idelátni, hogy a hajnali piros napsugár tüzet gyújt a svábhegyi nyaralók ablakaiban. Szép, tiszta időben, kivált éji vihar után, Buda vára a királyi palotával s lábainál Pest a Dunával és Margitszigettel oly közel látszik, hogy az ember azt hiszi, ha nagyot kiáltana, ott benn meghallanák. Innen látja csak az ember, hogy Budapestnek, a csorba, szakadékos Gellért-hegygyel, a Sváb-, János-, Hársfa-hegyekkel, tovább a szent-endrei s végül a már ködbe veszni látszó váczi hegylánczokkal mily gyönyörű környéke van. Alkonyatkor a nap e bérezek mögött nyugszik le, sárgapirosra festve ilyenkor a vidéket az aranyos szélű felhők közül hosszan kinyúló sugárküllőivel. A budapestiek annyira megszokták volt a színpadról Lehmann ecsetét s diszitői leleményességét, hogy ha elutaztak valami szép vidékre, mely meglepte őket, ha láttak egy romantikus erdőrészletet várromokkal, zord sziklacsoportot magasról lezuhanó vízeséssel, napszálltát égbenyúló hegyormok fölött, vagy egy szép holdvilágos éji tájat, fölkiáltottak: «Bravo Lehmann! «Noa minden kilátást elzáró szőlőlugasok, alacsony szobák tömkelegéből ez álrányra egyszerre kibukkanva, az előttük mért földekre kitáruló gyönyörű tájkép láttára teljes joggal kiálthattak volna föl: «Bravo Lehmann !» Ez ő volt, a színi meglepő hatások nagymestere. Órákig szeretett volna az ember itt időzni * *