Vasárnapi Ujság – 1881
1881-09-25 / 39. szám - Nyoma veszett! Angol regény. (19 képpel) 617. oldal / Elbeszélések; genreképek
40. SZÁM. 1881. XXVIII. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁGT. 617 tájára, a ki született bárónő és magas müveltséggel biró nő volt, s a fiatal Petőfiben azonnal fölismerte a lángészt, a hétköznapi tömegen fölül álló művelt szellemet, s örömmel társalgott vele. 1843. január 2-án együtt mentem Petőfivel az olvasókörbe, hol a két Karácsonyi fivérrel társalogtunk. Ez érdemes urak édesatyja volt ama jeles hazafi, ki a magyar színészeket legelőször vitte fel a pozsonyi országgyűlésre. Január 9-én tartottuk az utolsó előadást Székes Fehérváron s Kecskemétre indultunk, kellemetlen hideg és sáros időben, s utunk három napot vett igénybe. Petőfi és Körmendi velem egy kocsin utaztak, s egészen Duna-Penteléig minden baj nélkül elértünk, meglehetős jó utunk lévén odáig; itt azonban átkelve a Dunán, sárba és feneketlen homokba másztunk, s az utazás igen unalmas lett volna, ha a fiatal szinészek föl nem viditnak bennünket. A társaság éltető szelleme Petőfi volt, élczelt, szavalt, dalolt, s a többiek példáját követték. Kedve egyre fokozódott, kivált midőn a dunai révnél egy kissé fölhevült a bortól, s meglátván Szalk-Szent-Mártonnál a Dunaparton a csárdát, ahol egykor atyja csapláros volt, annyira elérzékenyült, hogy többé bírni sem lehetett vele; dalolt, sirt, nevetett kitörő örömében. Nem az istenre kérte, hogy legyen csendesen és ne féktelenkedjék olyan nagyon, mert bizony megver az isten, még feldőlünk, pedig kis gyermek is van velünk, inkább üljön más kocsira, ahol nincs nő és gyermek. Ez hatott Petőfire, rögtön ott hagyott bennünket, s a nőtlen színészek kocsijára helyezkedett, ahol aztán elkezdődött a dalolás, élczelés és kiabálás, s midőn a fiatalság kicsapongó jó kedve tetőfokát érte, és akkor dalolván lelkesen a Rákóczi-induló e strófáját: «És ha rája harczvihar dul, sikra szállit bajnokot», a szekerek egyszerre csak fölborult s nem szentül az hitte, hogy az isten büntetése. Éjjelre Szabadszállásra értünk, s itt én is szívem szerint mulattam Petőfivel együtt annak örömére, hogy a Kulföldön, otthon vagyunk. Január 14-én déltájban Kecskemétre értünk, ahol Beller-Váradi Pál, az itt tönkrejutott színigazgató, magához vitt szállásra, egy rossz padlásszobába a legkeményebb tél idején, de én örültem, hogy ilyet is kaptam. Január 15-én volt első előadásunk. Társulatunk személyzete három taggal szaporodott. Hozzánk jött a szeniori hangú és nagytehetségű drámai színész Dézsi Zsiga, akit nagy örömmel fogadtunk, továbbá Gönczi Samu (később súgó a nemzeti színháznál), s végre mint segédszinész Tavaszi Endre, (később ferenczvárosi országgyűlési képviselő Budapesten). Február 2. Daczára a tánczvigalmi időszaknak folytonos jó jövedelmeink vannak, most pedig az idő kellemes tavaszira változott, a oly annyira, hogy már próbáinkat az udvaron, szabadban végezzük. Időmet többnyire a diákok körében töltöm, mert köztük sok iskolatársam van. Gyakran eljárok Petőfivel a kollégiumba, ő is sok iskolatársát s jó barátját találta itt. Sokszor meglátogatjuk Jókai Mórt is, kivel én még Komáromban megismerkedtem. Már ott, mint fiatal gyerek, egy vígjátékot irt számomra jutalomjátékul «Vig czimborák» czim alatt, most pedig a «Hétköznapok» czimü regényébe fogott, mely egészen a kecskeméti életből van merítve. Én is felolvastam neki «Bolygó király» czimü regényemet, Petőfi pedig költeményeit szavalja el, s bírálgatjuk egymás műveit. Jókai azonban inkább szeret a festészettel foglalkozni; nekem és Petőfinek több ízben megígérte, hogy harczképez bennünket, de nekünk nincs türelmünk ülni. Petőfi költeményeit mos már többször közölték a lapok, mióta személyesen felrándult Pestre, s megkérte Vörösmarty Mihályt, hogy fordítson figyelmet verseire. Hanem Petőfi csak a színi pályán óhajt maradni,Jókai pedig a festészethez ragaszkodik. «Isten tudja, mi lesz még belőlünk, barátim!» mondá Petőfi. Február 8-án az akkor nagyhatású drámát, «Griseldis»-t adták, melyben Petőfi élete nagy nevetést idézett elő, oly annyira, hogy az előadást is megakasztotta. Ugyanis a darabban csak némaszerep jutott Petőfinek; statisztalovagnak volt öltözve, s az ő számára kardot már nem adhattak, mert nem volt honnan. Pedig erősen zaklatta a színház szabóját, teremtene neki elő egy spádét akárhonnan, mert hiszen ő is csak olyan vitéz, mint a többi, s kard nélkül ki nem lép a színpadra. Midőn végre látta s meg is győződött róla, hogy követelése nem teljesíthető, nehogy a kardtartó üresen fityegjen az oldalán, bunkós botot dugott bele, mit a közönség talán észre sem vett volna, mert a bunkós bot a kard hosszúságának teljesen megfelelt; hanem a mellette álló szinész-lovag meglátván Petőfi oldalán a bunkós botot, elnevette magát s megsúgta a szomszédjának, az ismét tovább adta s igy ment ez, mignem a színpadon levők mindegyike kaczagni kezdett, Petőfit kivéve, a ki komolyságát szigorún megtartá. Dézsi Zsiga, a ki Percival lovagot személyesité, s a trónon ült, majd megpukkadt mérgében, hogy a legkomolyabb s leghatásosabb jelenete tönkre van téve a szinészek nevetése miatt, sokát föl nem fogható, mignem végre neki is megsúgták, hogy Petőfi oldalán bunkós bot fityeg kard helyett, s midőn oda pillantott, e különben komoly férfiú annyira kijött a sodrából , és akkor, mikor nejét kellett volna elűznie, hogy szerepét elfelejtette, s egészen mást beszélt, s lett olyan átalános nevetés, hogy a tragédia komédiává változott, a függönyt leereszteni és csaknem abban hagyni kellett az előadást, kivált pedig, midőn a közönségnek is tudomására jutott Petőfi bohósága. Lett azután a diákság között tréfa és nevetés a bunkós botos színpadi lovag fölött. Márczius 21-ikén szüleimhez Halasra rándultam Petőfinek végtelen örömére, miután épen akkor «Lear király» előadására készültünk, melyben ő már régóta óhajtotta a bohócz szerepét játszani, de azt a társulat nekem osztotta ; most azonban, midőn elbúcsúztam tőle, neki adtam át a szerepet, megígérvén, hogy addig vissza nem térek Kecskemétre, míg ő a bohóczot el nem játsza, s ekként Petőfi hő vágya végre valahára teljesült. Midőn ápril 17-én Halasról visszatértem Kecskemétre, már akkor Petőfi elhagyta társulatunkat, Pestre ment, s az irodalom terére lépett, a Vahot Imre által szerkesztett «Divatlap» munkatársa lett, a minek én szivemből örültem, s bizton hittem, hogy szini ábrándjaiból kijózanodik, s többé nem fog oda visszavágyódni ; azonban csalatkoztam ... Pozsony, 1843. július 2-án. Petőfi lelkében újra fölébredt a színészet iránti vágy és ellenállhatatlan vonzalom. Pozsonyban termett, s ismét engem keresett föl és kért, ajánljam sógoromnak, Fekete igazgatónak, a mit én a legnagyobb készséggel meg is tettem, mondván, hogy Petőfi, a máris szép híre kapott fiatal költő, nem közönséges tehetség s fellépése minden bizonnyal hasznot hajtó lesz, mert az országgyűlésre egybesereglett ifjúság előtt nagy népszerűséggel bír, az pártolni és emelni fogja. Az igazgató csakugyan hajlott a szavamra, s Petőfit föl akarta léptetni az épen akkor legközelebbi előadásra kitűzött legújabb nagy hatású darabban, Nagy Ignácz «Tisztújítás»-ában, az egyik kortes szerepet adván neki; midőn azonban Petőfi a kétkulacsos kortes szerepét már bénulta, előállott egy előkelő úrfi, s ugyancsak ezt a szerepet, mint műkedvelő, eljátszani ajánlkozott. Fekete igazgató fölötte megörült s a szerepet Petőfitől elvette, mert az uracs föllépte által nagyobb anyagi hasznot remélt. Ez annyira elkeserité szegény Petőfit, hogy egészen magánkívül lett s a Dunába akart ugrani. Különben nem is volt csoda, hogy Petőfi ezúttal oly nagy kedvet kapott a színészethez; kivált hogy ha igazgatónk, Fekete lakásra tekintett, a ki egy angol park közepén diszlő kis palotában lakott, melyre Kossuth Lajos azt mondá, hogy ilyen fényes lakással egy fejedelem is megelégedhetnék. A mi igazgatónk egyszerre nagy úr lett Pozsonyban, lvrés inast tartott, bejelentés nélkül nem volt szabad hozzá belépni, a befogott hintó egész napon át ott állt az udvarán, s a szakácsnénak öt forintnál kevesebbet nem volt szabad egy ebédre elkölteni, fél Magyarország színészeit csődítette össze Pozsonyba, de gázsit senkinek sem fizetett, mert az aréna 7000 frtba került, s a pénztárt a hitelezők vitték el rendesen minden előadás alkalmával, előbb azonban Fekete, az igazgató, a maga részét kivette belőle. Mindezeket elmondtam Petőfinek, hogy a mi álfényünkkel megismertessem s kijózanítsam, de ő még akkor is szörnyen el volt keseredve, hogy a balsors a szini pályáról leszorítja, s leverten távozott volna, hogyha ép akkor Gyulai Feri, e tehetséges fiatal színész, később a nemzeti szinház tagja és a kolozsvári fényes közönség kegyencze, de nem lép hozzám, a kitől kérdem, hogy honnan jön? «A ligetből jövök — válaszolt bádgyadt lehangoltsággal — ahova naponkint ily időtájban sóskát szedni, legelészni járok, hogy éhen meg ne haljak, mert az igazgatótól már napok óta egy fillért sem birok kicsikarni». Gyulai siralmas állapota hatott Petőfire, a Dunába ugrás szándékáról lemondott, a szini pályától bucsut vett örökre, visszatért Pestre s az irodalomnál maradt. NYOMA VESZETT! — ANGOL REGÉNY.— HARMINCZHETEDIK FEJEZET. Nászharangok. — Nem megjósoltam-e, hogy az én drága "Winifredem még lady Brackenburg lesz ! Oly bizonyosan tudtam én azt, mintha belekukkantottam volna a jövendők könyvébe. — Hogy tudhatta kegyed, a mit magam sem tudtam ? viszonzá Winifred, nevetve és elpirulva. — Mert szemeim vannak s azokat nyitva szoktam tartani, édesem — hogy ne láttam volna meg az orrom előtt folyamatban levő drámát ? De ha én ezt mondtam, kegyed mindig haragudott és kiszidott. No, nem akarok szemrehányást tenni, vagy kegyedet boszantani. Nem is volna szép tőlem. Igazán, soha sem voltam oly elégedett és boldog mint most. Mily jól esik, önt viszont látnom ! — Ha nélkülöztem-e ? azt mondani, hogy nélkülöztem, fogalmat sem ad az űrről, melyet távolléte életemben hagyott! S a gyermekek ? No, azon bármely más anya féltékeny irigységre gyuladt volna. No de, kegyed itt van, a régi kedves Winifred , s én itt vagyok kegyednél, boldogabb és gazdagabb, mint valaha csak lehetni is reméltem. S megmondjam-e mikor éreztem hiányát leginkább? Mikor váratlan, nagy szerencsénk beköszöntött. Miután éveken át annyiszor gyötörtem panaszaimmal, bajainkkal, akkor nem fejezhettem ki örömömet, hálámat s nem mondhattam: nézze, mit tett érettünk a kegyed derék áldott Lancelotja! S most még azzal koronázza jóságát, hogy elhoz minket Münchenbe, az esküvőre ! Lelkem, nem volt több sejtelmünk arról, hogy ide jövünk, mint kegyednek. De lord Brackenburg azzal állt elő, hogy kegyed kívánja, hogy férjem eskesse meg, s hogy egy kis utazás nekünk is jót fog tenni. S miután Caldicott lelkész urakkal már végeztünk, a pusztai templom pedig csak az ősszel készül el s igy férjem most foglalkozás nélkül van (nem jövedelem nélkül, hála jó lordunknak!) s miután a piczit is épen most választottam els ő Borbála húgomnál van Londonban, tehát eljöttünk s itt vagyunk! Aztán a kegyed nászkosara! Nem is képzeli, mily öröm volt nekem arról gondoskodni, kegyed számára mindent beszerezni, megrendelni, kelengyéjét összeállítani. Minden oly egyszerű, mint maga kívánta, de azért a legjobb minőségű; Castelrosso grófnéé sem lehetett különb, mondhatom! Csupán a nászruhájával nem vagyok megelégedve; én minden áron fehér selymet akartam, azt a tejszínfehért, amilyeneket Rubens és Van Dyk festett, tudja, aranyba játszó árnyalattal ; igazi csapás volt rám nézve, mikor rendeletet vettem, hogy csak fehér grosgrain legyen. Ön így akarta s nekem engedelmeskednem kelle, ámbár igazán nehéz szívvel. Az igazat megvallva, azt hittem, hogy a kegyed állásában ez valódi bűn az illem és rang ellen. — Jó, jó, a körülmények, a viszonyok, a félgyász, mind tudom; de mégis ! — De beszéljen már a maga dolgairól is, — szólt Winifred, megragadva a pillanatot, mikor a jó Pennefeatherne, a sztárban elfáladva, egy perezre lélekzetet venni kényszerült. — Boldog a nép, kedvesem, a melynek nincs története! Magam dolgairól nincs mit mondanom, kivéve amit úgy is már tud, s ez a legjobb, ami csak lehet. Bajainknak, hála isten, vége van. Még régi lakásunkon vagyunk,