Vasárnapi Ujság – 1883
1883-09-16 / 37. szám - Erkel Sándor 37. szám / Arczképek, Hazaiak - Paulay Ede 37. szám / Arczképek, Hazaiak - A nemzeti szinház igazgatói (két arczképpel) 593. oldal / Élet és jellemrajzok - Madagaszkar uj királynője 37. szám / Időszerű illusztrácziók - A jávai katasztrófa szinhelye: A Szunda-szoros Anger felől tekintve 37. szám / Táj- és úti képek; épületrajzok, Külföldiek - A jávai katasztrófa szinhelye: A Szunda-szoros keleti partja; szigetei s Anger kikötője Jávában 37. szám / Táj- és úti képek; épületrajzok, Külföldiek - A jávai katasztrófa szinhelye: Krakatoa sziget a Szunda-szorosban a vulkáni kitörések központja 37. szám / Táj- és úti képek; épületrajzok, Külföldiek - Pálmák és draczéna (11 kép) 37. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság - «Jolán» czimü regényhez (22 kép) 37. szám / Vegyes tárgyuak; illusztrácziók elbeszélésekhez
594 VASÁRNAPI ÚJSÁG. viszály — hanem egyebek miatti meg nem férhetés idézi elő. Nem férhetnek meg a kerepesi uti szűk hajlékban, mert hála istennek udvarlóik s barátaik száma szaporodott annyira, hogy szoros a hely nekik. Az utóbbi időkben, az évtizedeken át hátraszorított dráma is annyi tért tudott foglalni, hogy maga is megtölt egy házat, sőt már egyik fiát, a népszínművet külön háztartásra kellett bocsátani, húgával az operettel együtt; az opera pedig, mely pompájából semmit sem hagyott alább, másik leányával, a ledér ballettel együtt, uj palotát igényel — meg is kapja — magának. De ma még, — hogy befejezzük az unalomig hajtott hasonlatot — együtt vannak és pedig közelgő elválásuk megnyugtató előérzetében, a legjobb békességben élve s kölcsönös udvariasságot és előzékenységet gyakorolva egymás iránt. Az opera és dráma élén (allegória nélkül beszélve már) oly derék két igazgató áll, akik mindkettejének nemcsak saját műága, hanem az egész intézet jólléte fekszik a szívén. Érdekeik nem ütköznek össze többé s kölcsönösen támogatják egymást. E támogatás az osztálynál is kifejezést nyer. A dráma tetemesen fog örökölni az opera után, midőn annak díszletei és ruhatára egy nagy részét, mit az uj palotában nem használhat, megkapja. Az osztályozás munkája elő van már készítve, sőt — sok időt igényelvén — folyamatba is van téve. A két igazgató, a közös intendáns alatt, testvérileg jár el egymással szemben, mint várni lehet azoktól, kik oly régi bajtársaknak— mint Erkel Ferencz és Szigligeti Ede voltak — a közvetlen utódai; egyik a fia amannak, a másik a tanítványa emennek. Elődeik tapasztalásait átvették mind a ketten, érdemeik örökségéhez pedig saját tanulmányaik és szorgalmuk után jutottak. Alkalmasnak találjuk az időt, hogy e két férfiút, a megválás küszöbén, egymás mellett mutassuk be lapunk olvasóinak, vázolva eddigi működésüket s méltányolva, tőlünk telhetőleg, érdemeiket és rámutatva arra, mit várhatunk tőlök még a jövőben. PAULAY EDE — a drámai igazgató, s azért kezdjük vele, hogy benne a drámát becsüljük meg— 1836. márczius 15-én született Tokajban, hol atyja, György, kincstári sótiszt volt; s igy épen két éves volt azon a napon, midőn a Duna árvize Pest egy részét elöntötte és az akkor alig féléves nemzeti szinház küszöbét is ostromolta; és tizenkét éves, mikor tiz évvel később ugyanazon napon, egy másnemű áradat a szabadság kiáltásával járt Pest utczáin s a nemzeti színházban is megünnepelte a hires 12 pont proklamálását. A kis Ede hamar megvált a szülői háztól, hol gondtalanul töltötte első gyermekéveit. Már hat éves korában, 1842-ben, Pestre adták iskolába, hol hét éven át, majd Sátoralja-Ujhelyre a piaristákhoz (1849), végre Kassára a premontreiekhez, ahol három évig élt a múzsák társaságában, kitűnve mindenütt eleven szelleme, szép tehetségei s nagy szorgalma által. Szülői orvosnak szánták, premontrei tanárai pedig rendükbe óhajtották volna fölvenni a komoly s korán érett ifjút. Kecsegtető pálya mind a kettő; egyiken hitt, gazdagságot, a másikon a lélek nyugalmát, s mind a kettőn a hasznosság öntudatát lehet megszerezni. De az ifjút nem kecsegtette a gazdagság, a hírt más uton kereste, s a lélek nyugalmát egy izgalmas pálya külső küzdelmeivel is megférhetőnek tartotta. Színész lett, nem a kasza-kapakerülők módjára, akik kifogyva mindenből, e sikamlós pályát könnyű menedékül tekintik. A fiatal Paulay nemesebb ambiczióval lépett — családjára való tekintetből ugyan álnév alatt — a szini pályára. Sokkal többet s jobb kedvvel tanult már az iskolában, hogysem még többet ne akart volna tanulni, hogy magát választott pályáján tökéletesítse s a színvonalra felküzdhesse. Tanult nyelveket, irodalmakat, különösen — természetesen — a költői és szini irodalmakat, s az igazat meg kell vallani, nem épen a kiváló színészi tehetség, hanem az irodalom s a drámai költészet iránti hajlam, sőt rajongó előszeretet vezette a szini pályára. Azért is, nagy szorgalma s kiváló értelmessége daczára, mint ábrázoló színész nem is emelkedett a kitűnőség legmagasb fokára, bár — kivált a vidéken — megállotta helyét. Szép csengő hangja, szabályos és kifejező arcza, — nem elég magas termete daczára arányos és férfias alakja, első tekintetre is megnyerték a közönség jóindulatát; szerepei felfogásában nem közönséges értelmessége, a pathetikus helyeken hét teljes szavalata pedig nem egy mivelt vidéki város kedvenczévé tették. Igy Győrben, hol 1855 telén, tehát mint alig három éves színész, első szerelmeseket játszott, haladásának oly világos jeleit adta, hogy a derék veterán bos színügybarát dr. Kovács Pál figyelmét is magára vonta, ki őt aztán ajánlásával a Havi és Hegedűs nagyobb társulatához juttatta. Növekedő sikerrel játszott Kecskeméten, Kassán, Szegeden, Szabadkán, Debreczenben, Miskolczon, Kolozsvártt, stb. Nemcsak mint értelmes színész tünt ki, hanem rendezői tehetségének is kiváló jeleit adta, amiben főleg dramaturgiai tanulmányai segítették, melyeket kezdettől fogva komolyan vett, mintha érezte volna, hogy nem is a színművész, hanem a rendező érdemkoszorúja az, mely tulajdonkép az ő homlokára termett. Nőül vévén e közben Gvozdanovics Júliát (előbb Jánosiné, a vidéknek, sőt Jókainé után az országnak első tragikája akkor), 1860-tól 63-ig a kolozsvári állandó színháznak volt szerződött tagja, ugy is mint elsőrangú drámai színész, ugy is mint rendező. Jó hire mindinkább terjedvén, 1863. augusztus havában meghívást kapott a fővárosba a nemzeti színházhoz, hol néhány nagyobb szerepében («Hamlet», «Bánkbán», «Rang és Szerelem», «Senneterre marquis») annyira megnyerte a közönség tetszését, hogy — nejével együtt, kire Jókainé mellett is szükség volt — már szeptember 1-től kezdve szerződtették. Mint színész, a pesti színpadon nem emelkedhetett első rangra. Szavalásában a pathosz mellett valami modorosság volt, mely a vidékre emlékeztetett s bár ment volt a szinfal-szaggatás és álpáthosz kiállhatatlan betegségétől, de hijjával volt az igazi bensőségnek is. Használható volt mint másodszinész s az első hősök szükségbeli helyettesitője. De csakhamar máskép tudta hasznossá s nem sokára nélkülözhetetlenné is tenni magát. Fölállittatván a drámai szinésziskola, annak előbb titkára, majd Tóth József súlyos betegeskedése alatt helyettes tanára lett s ez utóbbi tisztét, pályatársa javára, annak súlyos betegsége alatt, egész éven át díjtalanul teljesítette ; halála után pedig mint rendes tanár lépett helyére. Egész lélekkel s tanulmányai összes kincsével fogott az uj nemzedék képzéséhez s az elméletet gyakorlattal is párosítva, egyik leghasznosabb tanára lön ez akkor még zsenge intézetnek. «A színészet elméleten czim alatt jó kézi könyvvel is ajándékozta meg tanítványait, kik közül mindjárt az első években oly tehetségek váltak ki s léptek a színpadra, mint Nagy Imre, Helvey Laura, Rákosi Szidi, Szigeti Jolán, utóbb Márkus Emília, stb. Tíz évig volt a színész-iskola tanára, folyvást tanulva maga is, gyarapítva dramaturgiai ismereteit, tanulmányozva a régi és uj színpadokat, díszítés, jelmezek, rendezés és jelenetezés titkait s így készítve magát előre — a reája még váró szerepekre. Nem ábrázoló szerepeit bár ez idő alatt azokban is folyvást mű-De midőn 1870-ben, a színészrendezők korszakában, Felekivel s Szerdahelyivel osztozván e tiszten, egy évig a tragédiák rendezését vitte, 1871-től kezdve pedig, Zichy Antal intendánssága alatt,az összes drámai rendezést átvette, — meghozta e tisztének azt a — színésztől igazán ritka — áldozatot, hogy lelépett a színészi pályáról, csakhogy az azzal össze nem férő főrendezőséget elvállalhassa. Új állása érdekében nagyobb utazásokat tett a külföldre. 1872-ben, a kormány utasításából, beutazta Német-, Olasz- és Francziaországot, tanulmányozva a színházi viszonyokat, melyekről, visszatértével, kimerítő jelentést tett a kormánynak — mely az akkori belügyminiszteri jelentés egy fejezeteként az országgyűlés elé is terjesztetett; tapasztalatairól azonkívül a «Budapesti Szemlé»-ben is átalános figyelmet ébresztő közleményeket adott. 1876-ban ismét közölt még Párisba és Londonba tett (nejével együtt) nagyobb tanulmányutat. 1877. szeptember havától kezdve, Szigligeti mint drámai igazgató alatt, állandó drámai főrendező minőségében működött; Szigligeti váratlan halála bekövetkeztével a dramaturg teendőit is átvette, s még azon évben a drámai igazgatást, melyre a belügyminiszter által neveztetett ki. Anélkül, hogy elődei érdemeiből valamit levonni akarnánk, bátran elmondhatjuk, hogy nemzeti színházunknál a drámai előadás, különösen az összjáték, a Paulay igazgatása alatt feltűnő lendületet vett. E szerep egész embert s annak osztatlan munkásságát kívánja, s Paulay összes tehetségeit s minden idejét kizárólag ennek szenteli. Nemes becsvágyának megtalálván czélját, egész lelkével annak adta magát. Tanulmányait a színpadi tekhnika mai állásában fokozottan fontos rendezés minden ágára kiterjesztve, úgy a kiállítást, a korhűség s festői plasztika tekintetében, mint az előadást az összevágó és gyors összjáték tekintetében oly magas fokra emelte, melyen nemzeti színházunk Európa első rangú színházaival versenyez. Első munkái s a működők központja lévén, társai vezérök buzgalmából örömest nevelik a magokét s vetélkednek a kivitel pontosságában s a szervező és rendező köz czélzatainak valósításában. Nem mintha színházunknak ma is nem lenne néhány olyT művésze, kik a sokat emlegetett fénykor elsőrendű tagjai némelyikével versenyezhetnek (amikor Egressy, Lendvay, László, Fáncsi, Megyery, Szentpéteri, Bartha, Lendvayné, Laborfalvy Róza egyszerre állottak a világot jelentő deszkákon !), de ami sem akkor, sem azóta nem volt oly mértékben mint ma, a másod- s harmadrendű szereplőknek is az a komolyan átgondolt, vidoran élénk, összevágó együttműködése, mely az előadás egész sikerét jobban biztosítja, mint egyes kiváló egyének remeklése: — ez, kimondhatjuk, leginkább a Paulay érdeme. S még egy, amit tőle szintén nem lehet megtagadni: a kezdeményezés bátorsága. Nehéz feladatokkal próbálkozott meg — és pedig majdnem váratlan sikerrel. Ilyennek tartjuk némely, az előtt modern színpadon nem kultivált klasszikus darabok színre hozatalát; elkezdve a már Szigligeti által bemutatott ógörög klasszikusokon, a Sophokles Antigonéján s Oedipusán (kardalokkal) s Paulay által folytatva a Plautus Dicsekvő katonáján át Moliére és Shakspere az előtt soha sem adott, s az ő rendezésében rendkívüli sikereket aratott darabjain, mint például Cymbeline, A férjek iskolája és az Úrhatnám polgár, — meg a Calderon Állhatatos fejedelme. Megpróbált — s mily sikerrel! — a Vörösmarty Csongor és Tündéjét, melyet költője maga sem álmodott színpadra valónak s Bajza, a költő barátja, soha se mert volna színpadra hozni, ha eszébe jutott volna is azt tenni: Paulay merte s tudta. Most a Madách Ember tragédiáját, azután meg a Goethe egész Faustját várjuk tőle s előre örülünk sikereinek, melyek igazi költői sikerek lesznek ! Bátorság, majdnem a merészségig, de okos és minden hatást kiszámítani tudó bátorság: íme a titok kulcsa. Paulay még máskép is gazdagította a színpadot, néhány klasszikus dráma jeles fordításával. Így adta Racine Iphigeniáját — életrajzi bevezetéssel, és Bajazetjét, Moliére Szeleburdiját, Ponsard Galileijét — mindezeket a Kisfaludytársaság adta ki s érettek és dramaturgiai érdemeiért tagjává is választotta, továbbá Beaumarchais Figaró házasságát, melyet nagy hatással hozott színte is, követve a Szevillai Borbély által, mely színpadokon addig csak operaszövegben volt ismeretes. Utoljára hagytuk még egy, s nem legkisebb érdeme fölemlitését: a régibb magyar drámai irodalom fölelevenitését, részint elavult nyelvű, de még hatást igérő darabok kijavítása által, részint — s főleg pedig — a nemzeti színházban soha, vagy csak nagyon rég adott eredeti daraboknak történeti cyklusokban való bemutatásával. Igy lépett föl, több mint száz év múlva, a Bessenyei Philosophusa s a Szentjóbi Szabó Mátyás királya; igy a Gombos Esküvése — melyeket a nemzeti színház nézőtere soha sem látott. Igy évtizedek elmultával Gaál,Czakó, Kovács Pál, Obernyik egy-egy régi darabja, melyek részint drámai magvakért is, de főleg irodalomtörténeti beesőkért bizony megérdemelték a rájuk fordított gondot és szeretetet. Némelyikök