Vasárnapi Ujság – 1884
1884-01-13 / 2. szám - Emlékezés gróf Mailáth Henriettere 18. oldal / Élet- és jellemrajzok - Starcsevics Dávid (arczképpel) 18. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
18 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 2. SZÁM. 1SS4. XXXI ÉVFOLYAM. És ha bár Páriz Pápait és Bodot a sír-árok Benyelte: de munkáiknak mindig megmarad Arok, És noha már Péczelit is benyelte a sír verem, Kinn a síró magyarokkal én is bús mejjem verem : De ha mindezek helyébe lesznek a Magyar Égnek Újj Tsillagi, kik hasonló ragyogó fénynyel égnek, Ha lessz több Rátz, több Gyöngyösi, Dugonits, Horváth sok száz, Kikkel mint nyelvszépitőkkel dicsekhetik ez a Száz : Nyelvünk tökéletességre nem félek hogy ne jusson, Ne is tágítsatok magyar Bölcsek ezen a Jusson.» . . . «Kedves Nemzetem ! legyen hát a Nyelved a Tekintsed, Ezt mint féltő portékádat méltó hogy ugy tekintsed» . . . Még ugyanez évben megjelent a kolozsvári «Szép Nemet» magasztaló költeménye, mig a szintén ez évben megjelent «Poétái Botanika» czimü költeményében a «Poéták elmés Költeményeikbe bécsuszott Plánták neveit» foglalja kedélyes szatírájával versekbe. Elvégezve az orvosi tudományokat, mint «Orvos Doktor» is Bécsben maradt egy ideig, nem hagyva föl irodalmi működésével. 1798-ban már a «Magyar Kurír »-nak volt rendes dolgozótársa, abban jelentek meg számos költeményei, melyeknek alapgondolata a magyar nemzetiség s nyelv művelése, de melyek összegyűjtve és kiadva még eddig nincsenek. Majd visszakerülve «földi paraditsomhoz hasonlítható Hazájába», mint gyakorló orvos Nagyváradon telepedett le, hol csakhamar a legkedveltebb egyénné lett a társas körökben. Ez időszakban irta «A nagyváradi leányokhoz» czimü versét, mely csakhamar szájról-szájra kelt, mint valami népdal: «Nagyváradnak nem fáradnak A tánczból ki leányi, — Ha megnéznek, megigéznek Szemeik ragyogványi, Szép szájuk mosolygása, Gyöngy ajakok szállása, Mind mézzel elegyesek, Igen kellemetesek, Hát a kiben még a vér Ifiui módra vér , Az Váradon megélhet, Sok vig órát remélhet.» 1805-ben Bihar vármegye főorvosává és táblabirájává választották meg. Mint megyei főorvos tevékeny és munkás ember volt, folytonosan tanult, egész könyvtárt rendezett be «igen nagy költséggel szerzett Doktori fákhoz tartozó könyvekből». Nagy tudománya miatt feltétlen bizalmát bírta a közönségnek, ami jelentékenyen elősegítette vagyoni gyarapodását is. Birtokot szerzett Váncsodon, Berettyó-Újfaluban, Szabolcsban, Nagy-Váradon vett egy szőlőt hatezer frton, ami abban az időben még hallatlan magas ár volt szőlőért, — ugyancsak itt már ez időtájban házat vásárolt. Látta, hogy a magyar nyelv és művelődés terjedésének mily alkalmas eszköze a színészet, de látva azt is, hogy mily mostoha viszonyok között van ez, tudva, hogy az ország fővárosából is rövid együttlét után szétzüllöttek azok az első úttörők, kiknek csak a színészet iránti szenvedélye volt nagyobb szenvedéseiknél: elhatározta a színészet pártolása által hatni a nemzeti nyelv és művelődés emelésére. Élt ez időben Álmosdon egy Gulácsi Antal nevü birtokos, aki előbb hatalmas támasza volt a színészetnek, de aki már kifáradt az áldozatokban. Ennek magának voltak tekintélyes színházi készületei, de körülményei erősen kényszerítették azoktól megválni, s ha ez a bukást bevárja, a színészet évtizedekre meg van ölve Bihar megyében, hol az egyedül az ő támogatása mellett virágzott. Sándorfi megtudva ezt, azonnal Álmosdra sietett, és ott 1814. elején megvette Gulácsi Antaltól annak összes színházi készülékeit (öltözékeket, könyvtárt, «muzsikálé instrumentumokat,» decorátiókat, stb.) 15200 írtért; és egyúttal átvette a «nevezetesebb actorokkal kötött contractusokat» is. E nevezetesebb actorok vagy színészek voltak pedig Vandza Mihály vezetése alatt : Kantorné, Horvát, Éder, Simonfi,Julis, Udvarhelyi, Mohai, Farkas, Diószegi, Szalai, Dobrosi, Kárpenszki és Kovatszki. Sándorfi tehát tényleg kezébe vette a szinügy vezetését, habár az igazgatás névleg Vandza Mihályé volt. «A Magyar Társaságnak van directora, Vandza nevezetű — írja Sándorfi a főszolgabíróhoz beadott jelentésében, — én csak csekély Protectora vagyok néktek.» De Sándorfi nem látta elegendőnek az igy beszerzett színházi készülékeket és csakhamar talált módot tetemes gyarapításukra. Ugyanis «a magyar Litteratura előmozdítása iránt viseltetett szives hajlandóságából» megkérte gróf Waldstein Emánuelt, mint a gróf Károlyi-árvák gyámját, hogy a «Nagy-Károlyi játékszínnek készülettjeit» adja át a nagyváradi társaságnak. És kérelme azonnal teljesíttetett, a mint ezt a hozzá intézett következő levél igazolja : «Birodalommal teljes Tábla Bíró ur! A Károlyi Gróf Família mind annak, a mi a magyar Nemzetünk s édes Hazánknak Dicsőségére vár, előmozdítását nagy örömmel mindenkor eszközölvén, mostan is a magyar litteratura gyarapítása tekintetéből a Tábla Biró ur által kért Nagy-Károlyi Játékszínnek készülettjeit a mostani N.-Váradon játszó Magyar Játékszín Társaságnak örökre ajándékozza stb. Fóthon 9-ik szept. 1814. kész szolgája W. Gróf Waldstein Emánuel mk. n. m. a Gr. Károlyi árváknak adatott Gyámatjok és Gondviselőjük.» Ez ajándékba kapott felszerelések szintén nem csekély értéket képviseltek. Volt ott, az első kortinán kívül, tömlöcz, parasztház, erdő, horizont, utcza-kortina, gyöngyszin szoba, vörös plafon, 1 hajó, 2 oldalház, 1 várajtó, 1 oldalablak, 1 sugó lyuk, 5 fá kulissza, 2 hamuszín ajtó, 2 ajtó a gyöngyszin szobához. 1 oldalház, 2 darab oldalajtó, 1 stázsint szék, 2 kőszikla darab deszkára festve, 1 gyaloghintó, 6 darab deszka a kulisszák mellé, melyeken a gyertyatartók függnek. Sándorfi buzgalmának tehát sikerült Nagy-Váradon oly színházi fölszerelést teremteni, melyhez hasonló gazdag nem volt akkor az országban. És folytak a színi előadások szépen, buzgalommal. A kitűnő társaság méltán érdemelte ki a közönség szeretetét, Sándorfi pedig a társaság háláját, mint aki nem elégedett meg a felnőttek színházba járásával, hanem úgy rendezkedett, hogy minden előadásra négy iskolás fiú ingyen bocsáttatott be a színházba, s maga ügyelt fel, hogy évenként egyszer minden iskolás fiú lásson színi előadást. Pedig ez nem kis dolog volt abban az időben, midőn már 1802-ben ki volt adva s későbben többször felújítva az a felsőbb rendelet, mely szerint szorosan megtiltatott «mindennemű deákoknak Theatrumokba járása.» Sok baj volt a czenzurával is. Egyes kedvelt darabokat (Capet Lajos, Napoleon vagy a győri ütközet, Cserny György stb.) eltiltottak, másokat ugy kiigazgattak, «hogy a miatt mind a szerző munkája, mind a Theatrum czélja sikertelenné tétetik» — amint a «Jádzó Társaságok» sokszor panaszkodának felsőbb helyen. Sándorfi 1818-ban megvette gróf Rhédey Lajostól azt az akkor palotaszerü házat, mely Nagy-Váradon a kapuczinusok zárdája és a sóház között van s jelenleg orthodox imaházul szolgál, és azt kertjével együtt paradicsommá változtatta, paradicsommá, melyből nem hiányzott semmi, csak egy kis angyal, mely után hasztalan epekedett ő és neje, született Edelmann Anna. Hogy mily kényelemmel és fényűzéssel volt berendezve Sándorfi palotája, kitetszik abból, hogy volt benne «nagy Szála, csillagos, szeglet, fegyveres, zöld, kék, sárga, fehér szoba», — volt külön «Cancellária, Klósz-ház, Ananász-ház, Gzitromfás ház, Bilgiát (billiárd) ház». A kert is pompásan volt berendezve, — a diszes nyári mulatóhelyhez vezető utakat zsálya, levendula, démutka, rózsa «spalerok» szegélyezték, — aztán «holnapos rózsák», czitromfák és egyéb számtalan honi és meleg éghajlati növények diszitették az egész kertet. Minden, minden volt: kincs, pompa, fény, liir, rang, csak az nem volt, amit valódi boldogságnak neveznek. Sándorfi szerette és tisztelte nejét, imádta a tudományt, bálványozta a magyar nemzetiséget, de azért folyton gyötörte a gondolat, hogy magával együtt neve is sírba száll. Emiatt utóbb bevételeivel annyira nem gondolt, hogy halálakor 43,758 frt 46 kr követelése maradt egyeseknél, mint behajthatatlan. Élete utolsó éveiben hivatalos teendőin kívül minden gondolata a színészet volt. Oly áldozatokat hozott e nemes irányú szenvedélyének, melyek vagyoni állását is megrongálták. A mint Udvarhellyi Miklós «a nemzeti I. Társaság Direktora» Nagy-Váradon, október 21-ikén 1821-ben kelt nyilatkozatában bizonyítja, Sándorfi csak 1814-től 1821-ig «a Társaság közjavára kiadogatott» készpénzben 32,659 frt 53 krt. Ugyanezt bizonyítja Éder György színigazgató is, 1830. aug. 29 én Nagy-Váradon kiadott nyilatkozatában. És azon 80 színdarabnak, melyet Gulácsitól átvett, a számát 1824-ig 330-ra emelte, nem véve számításba azokat, melyek időközben egy vagy más módon elvesztek. És e darabok között az akkor legnevezetesebb írók teljesen képviselve voltak. De a búskomorság és mellbetegség mind inkább fogyasztá a különben is gyenge test erejét ; érezte közeledni végét. Meg akart válni a színészettől, hogy visszavonuljon a közélettől, melyben 10 év alatt oly nagy munkát végzett, arról a közjóra vezető útról, melyen első volt s melyen nem követte senki. El akarta adni «a Szin Játékhoz való eszközeit». Bihar vármegye már akkor népszerű s később annyira és méltán magasztalt vezérférfiához, Beöthy Ödönhöz fordult ajánlatával, de az alkuból semmi sem lett. Ez még inkább elkedvetlenítette Sándorfit, tudta, érezte, hogy senki sem fogja folytatni tovább azt a munkát, melyet ő elkezdett, és ez a fájdalmas gondolat még inkább sietteté végét. Főorvosi teendőit a megyénél azért nem hanyagolta el. Mint magánorvos is tovább működött, majdnem haláláig. Még 1824. november 21-én (a mint képünk mutatja) reczeptet irt a nagyon beteg ember, hogy egy más betegen segitsen s már 9 nap múlva halott volt. Elhunyt 1824. évi november 30-án, ötvenkilencz éves korában. Aztán eltemették és elfeledték . . . Egyetlen ember emlékezett csak meg róla: keresztfia, Nagy István, a nagyváradi tudós ref. lelkész. Ez felkereste sirját s biztatott engem, hogy majd elvezet oda. De hirtelen halála megakadályozta ezt, s ő utána Nagy-Várad városában nem volt egyetlen ember, ki meg tudta volna mondani, hol nyugszik az, kit a közügyek nem hagytak nyugodni haláláig, — senki sem ismerte nemcsak sírját, de még nevét sem; egy félszázad alatt teljesen elfeledték a magyar nemzeti nyelv ez úttörő bajnokát, az első újjáébredés korszakának egyik íróját, Bihar megyének 19 éven át főorvosát és a zsenge magyar színészetnek 10 éven át valódi nemzőjét! Én elindultam fölkeresni Sándorfi sírját. Nagyvárad város hat temetője közül legelőbb a «Külvárosi temetőbe» indultam, hol az előtt soha nem voltam. Ott bolyongva, egy behorpadt siron földbe csúszott mohos sirkő tűnt szemembe. Valóban Sándorfi sírja volt. A sírhalom leroskadt az alatt az 59 év súlya alatt, mely a sírra nehezedik, a sirkő félig lesülyedt már a földbe, s a puha föld megvédte az alatta nyugvónak emlékét az enyészettől, mely az élők emlékezetéből már kihalt. Milyen szomorú az, midőn gyermek nélkül kell meghalni s nincs, aki koszorút tegyen a sírra és ápolja azt!.. Sándorfi több mint 88,000 forint értékű vagyonát, egészségét és életét a közjóra áldozta, s nyert ezért viszonzásul egy sirt, arra egy hideg követ és teljes elfeledést! «Siratják minden jók» — ezt vésték az egyszerű sírkőre. És a kő türi ezt. Azért kő. K. NAGY SÁNDOR. EMLÉKEZÉS GRÓF MAILÁTH HEMIETTERE. A beköszöntött uj év január 3-án volt harminczegy esztendeje, hogy a starnbergi tó hullámai egy ősz atya és önfeláldozó leány felett összecsaptak. Az az atya az ébredő magyar irodalomnak egy idegenbe vetődött tehetséges bajnoka : gr. Mailáth János volt, a leány , a boldog i tetti, kiről alábbi költeményem szól. Az ősz Oedipus sorsától nem messze állt az atya, kit a nyomor, a nélkülözés, a grófi korona alatt még súlyosabb mellőztetés, saját nemzete részéről teljes félreértetés, az idegen nép által, melynek nyelve anyanyelvévé vált a véletlen játékából, számba nem vétel oda űzött, hajtott, hogy éjjeli munkában, tudományos kutatások közt meggyöngült szemével volt kénytelen írói munkásságát folytatni, szerezni kenyerét. A hűt Antigoné, az élet ragyogó álmairól lemondó Henriette kísérte, támogatta. Tanult, fürkészett, kutatott, írt, másolt, hogy atyja terhét megossza. Gyönge vállára vette az élet nyomasztó súlyának java részét. És az atya kitartó munkássága, a leány hősies önfeláldozása, a végzet nyilai által sebzett kebellel vivott nehéz tusa jutalma e földön az a