Vasárnapi Ujság – 1885
1885-11-08 / 45. szám - Homokból font kötelek. Angol regény. Irta Francillon R. E. Forditotta Szász Károly (24 képpel) 718. oldal / Elbeszélések; genreképek - Szász Béla. 1885. 718. oldal / Költemények
718 Az anyagi érdekeken kivül élénk érzéke volt a szellemi — s jelesen az irodalmi érdekek iránt. Mint egyik őse, Apor Péter, a kinek a nemzeti fejedelmek korabeli Erdély társadalmi életének egyik legérdekesebb rajzát köszönjük, ő is szorgalmasan vezetett naplót s emlékiratokat hagyott hátra. S midőn az irodalom néhány lelkes barátja és mivelője Erdélyben egy Kemény Zsigmondtársaság alapítását tűzte ki czélul, mely mintegy vidéki Kisfaludy-társaság kívánt lenni, — az alakulók felkérésére készséggel vállalta el annak elnökségét, s idő-, fáradság- és pénzbeli áldozatokat nem kimért, hogy a zsenge társaságot felvirágoztassa. Bizonyára nem rajta mult, hogy az mindeddig oly kevés sikert birt felmutatni. De ha igaz a hir, ugy holta után annak feltámadást s izmosabb életet ugyanő biztosit: végrendelete hagyománya által. B. Apor Károly családot nem hagy hátra s ha az oldalági Aporok közül valamelyik ki nem emelkedik, benne a rabonbánok utolsó hírneves sarja száll sírjába! 1885. «S népek hazája, nagy világ, Hozzád bátran kiált: Egy ezred évi szenvedés Kér éltet vagy halált!» Vörösmarty. Valami van a levegőben, A mi úgy pezsditi a vért, Mint mozdul minden rügy és bimbó, Mihelyt a tavasz visszatért. Mintha keleti szellő szállna S tovasöpörné a ködöt, Mely sok, sok száz év gondjaképen Völgyet-hegyet úgy befödött. És, mintha új életre kelne Az erdő és a róna-sík is bátrabb harsanással folyna Folyónk, mit vig hajó hasít. Mi, a kik titkolt szégyen-pírral Nézők a boldog idegent S kopottas menténkkel takartuk, A mi emésztett idebent: Most hiva várjuk a világot, Hogy lássa, nézze a magyart, A bércz-karéjt, a meddig terjed A Maros-, Tisza-, Duna-part. S büszkén mutatja agg és gyermek Az ősök drága örökét, Mit vér megszerzett, könny megtartott S megszentelt annyi veríték. Mi, a kik jártunk, mint a szarvas Jár szép pagonyján, czéltalan S nyugton legelve, szomját oltva Eléli, ahány napja van : Most, mint az erdő ura járunk, Tudván: sűrűnk mért szegjük át, Mint méri, szabja, töri, osztja Bölcs gazda ősi birtokát. Mentét levetve, hétköznapra, Felgyűrt karokkal, sorba mind A sikra szállt ki, valamennyi, A hol csak terhes munka int — S kardot letéve, váltá helyét A toll, a vésü, az ecset S a természet mit nyersen formált, A szellem által nyert becset. Mint egykor harczra, most is bátran Versenyre hivjuk társaink, Népek sorában helyet kérve, A hol a dicsőbb pálma int. S eljőnek ők, éjszaktól délig, Nyugattól egész keletig És a magyart, mint édes testvért, Forró keblökre ölelik. VASARNAPI UJSÁG És a szabadság dalnokának Lábához tesznek koszorút S a térdeplők imáját hallják A megdicsőült vértanúk . . . Az irigység is jön sziszegve, Setétben kúszó fajzatok; Fáj néktek, hogy a magyarnak Az idő sirt nem áshatott. S Pannónia szobrára ádáz Dühök merész kezet emel — A pulya törpék a talapzat Alját is alig érik el . . . S mi állunk. Vérünk fennen lüktet, Szivünkben ver minden ideg S valami úgy hajt, ajakunkat Harsány szavakra nyitni meg ; «Te nagy világ, népek hazája Igazságos biró valál, Egy ezred évi szenvedésnek Élet len dija s nem halál!!» SZÁSZ BÉLA. 4-5. SZÁM. 1885. xxxa. ÉVFOLYAM. HOMOKBÓL FONT KÖTELEK. ANGOL REGÉNY. Irta FRANCILLON K. E. HARMINCZKETTEDIK FEJEZET. A bonyodalom megoldódik. Carew Feri — vagy a lelke. Mert Mabel meglepetése s ijedelme daczára is észrevette, mennyire megváltozott. Az ut, a fáradság, a gond, a megférfiasodás — talán a kiábrándulás, mennyire megváltoztatta! De megváltozva is — ő volt. — Mabel! — szólt, ez az ő hangja volt, a mint a nevét kiejtette, — megtettem a mit tőlem kivánt; sokáig odajártam, de megvan. Különös — váratlan eredményre jutottam, — no, de ne nézzen rám oly ijedt képpel, jó hírt hozok. Miről beszél neki ez az eltűnt, elveszett ember? Mert Mabel jóformán elfeledte, mit bizott volt rá, s a kötélről, melyet homokból kell vala megfonnia,— mint egy futó leányi szeszélyről alig volt tudomása ... Azért egyszerűen kezét nyújtotta felé, mint egy régi ismerős felé szoktuk, hosszú idő multáni viszontlátáskor. — Örülök ... — kezdé rebegni. — Nem fogom meg kezét, — mondá az ifjú, — mig nem tudom, elfogadja-e az enyémet. Hosszú történetet kell elbeszélnem s nem tudom, hol és hogy kezdjem; de hosszú vagy rövid, ennek meg kell azt ismernie. Nem hagytam rajta egy pontot sem homályban. Messze, Indiákon, egy őserdőben találtam meg a gombolyag végét, de visszajőve, Londonban törvényes emberekkel kellett érintkeznem, hogy egészen tisztába jöhessek vele, s utoljára még Ramstaple-ben nyertem hozzá az utolsó adatokat. Soká tartott, de nem vesztegettem az időt, — ide siettem, még csak meg sem álltam Hornacombeban. Mabel csak nézett, de nem szólt. — Ötöd magammal voltam — a fellázadt feketék által üldözve, egy erdőben — egy franczia orvos és neje, meg egy leány, meg egy fiatal ember. Először is erről kell szólanom. Az orvos őt őrültnek tartotta, én csak valami olyan bamba, vagy bolondfélének ismertem. De egy nyil, valószínűleg mérgezett nyil lövése, melybe bele is halhatott volna, meggyógyította s észre térítette. Fölébredve, eszébe jutott, hogy ő a sir Miles Heron, a roppant gazdag baronet gyermeke — akit, mint Uborka Janót, erdei csavargónak ismertünk. — Hogyan, Uborka Janó, az orvvadász, a Derrick Fülöp gyilkosa? — Csitt, egy szót se! S kegyednek legkevésbbé szabad őt vádolnia vagy gonosz nevekkel illetnie, Mabel. Nem az, s én mindig tudtam, hogy nem, és azért vittem magammal, hogy megmentsem az üldözés elől. Derrick Fülöpöt nem ő ölte meg. Szegény fiú, hogy is tudott volna ő megölni valakit. De tanúja volt a gyilkosságnak, melyet egy Trestrail nevű csempész-főnök követett el, aki Derrickkel a csempészett portéka fölötti osztályon — meg az Anikó leányán is — összeveszett. Oh, csak akkor tudtam volna, mikor ez az ember kezem ügyébe esett! De végre megtudtuk a valót s maga Anikó is belátta, egészen belátta, mikor a szegény beteg fiú elbeszélte ... — Anikó, hát Anikó is ott volt ? — kérdé Mabel, éles szemet vetve az elbeszélőre. — Hát nem mondtam? Mondtam, hogy egy leány is volt velünk, csak a nevét nem mondtam meg. Carrel orvosnénak a szobalánya volt, de messzire vezetne elbeszélni, hogy jutott oda. Igazán, Mabel nem is tudta, mit tartozik mindez őrá? A Derrick Fülöp gyilkosát keresni, vagy az Uborka Janó ártatlanságát s kilétét kideríteni: ezért utazott el Caren squire? s hogy függ ez össze az ő történetével ? Feri azonban nem folytathatta, mert egy idegen lépett a szobába. Bejelentés nélkül s oly fesztelenül lépett be, mintha itthon lenne. — Ah, tehát csakugyan eljött! — kiálta fel örömmel, a mint Ferit meglátta. — Próbául, bátorsága s hűsége próbájául kívántam ezt tőle; örülök, hogy megállta a próbát, uram—mondá Ferihez lépve — szükség, hogy ismerjük egymást; a Mabel iránti közös érdeklődés a kapocs közöttünk. Én az a Vernon vagyok, akiről ön bizonyára hallott. — Uram, én a Vernon nevet soha sem hallottam, s azt sem tudom, mi érdeklődése van Mabel kisasszony iránt, vagy honnan tudja, hogy én érdeklődöm iránta. Ami nevemet illeti, az mindenkinek szolgálatára áll: Carew Ferencz, Hornacombe-ból. — Csakugyan Feri! Fiam Feri! Isten hozott, csakhogy megjöttél, csakhogy kimenekültél a a francziák kezéből! Szólj, hogy szabadulhattál tőlök? Ezeket Pengeid lelkész mondotta, a maga heves modorában, aki épen az utolsó szóknál lépett be a szobába, és pedig különösen kicsípve, mintha valami szokatlanul ünnepélyes cselekvényre készült volna. Szobájában, falon függő kerek tükre előtt illesztgette parókáját, míg csak bele nem izzadt, mert délutáni szunyadjából ébredtekor meghallotta, hogy egy idegen ur kereste Mabel kisasszonyt s nála van. Nem tudta, kire vélte: Vernon úrra-e, kivel már egyszer el akarta dönteni az apasági versenyt, vagy Quicksetre, akit a minap éjjel kilökött, de a kiről feltehette, hogy az ajtón kitaszítva, az ablakon is visszalő. Csak Ferire nem gondolt s annál kedvesebb lőn meglepetése. S örömében ugy összevissza is ölelte, hogy parókájára fordított minden gondja kárba veszett, ügyfélre csúszott az, mint még soha. Üsse kő, csakhogy itt van a vőlegény, a kinek szerencsés hazaérkezte egyszerre véget vet minden herczehurczának. Nem is akarta most már hosszú pórázra ereszteni a dolgot. De helyre igazította parókáját s ünnepélyes állásba vágva magát, diadalérzettel fordult Vernon felé. — Vernon ur, — mondá, nem minden káröröm nélkül hangjában, — van szerencsém önt, mint nevelt leányom barátját, meghívni a nászünnepre, melyet mához három hétre fogunk megtartani Hornacombei Carew Ferencz nőtlen földbirtokos és Openshaw Mabelstoke-julioti hajadon közt, és ha ez ellen valakinek kifogása van , az hallgasson, mivel kifogása ugy is semmisnek bizonyulna. S ezzel kihivó tekintetet vetett Vernon úrra, a ki nem maradt adós vele. — Ez családi tanács, — mondá nyomatékkal, — s itt első az igazság és nem az udvariasság, s ha Carew ur nemes ember, a miben nem kételkedem, ő igazat fog adni nekem. Jöszte mellém Mabel, ha megkérik kezedet, én leszek a kiadó, mellettem a helyed. Pengőid lelkész nagyot nézett. De azért nem jött zavarba. — Te pedig Feri, mellém állj. Uram, én nem tudom kicsoda ön, de én Pengőid lelkész vagyok, a ház ura, e község lelkésze és békebirája s Openshaw kisasszony apja, a ki őt a tengerből kimentettem, fölneveltem. Carew Feri, azt kérdem tőled, akarod-e nőül venni e leányzót ? — Ha kellek neki, akarom, de — — Ha — és de — ezek a szavak nem illenek ide. Akarod, ez az igazi. — De ő, ő másnak adta szivét. — Igaz ez, Mabel ? — kérde Vernon úr, meglepetve. Mabel nem akart hazudni, ámbár érezte, hogy