Vasárnapi Ujság – 1890
1890-03-02 / 9. szám - Elefántvadászat Ceylon szigetén 142. oldal / Általános nép- és országisme
142 lult s a köztársaság vezetőinek, ha nem is bajt, de kétségkívül kellemetlenséget okoz. A fiatal herczeg egyénisége különben eléggé rokonszenves. Magas, szép fiatal ember, mindenkor kifogástalan öltözetben, modorában dandy jellegű, ki a törvényszéki tárgyaláson is ezüstfejű bambuszbottal jelent meg. Nyíltan nem izgat, nem panaszkodik, de első lépésének következményeit szilárdan tűri. Különben kényelme még most nagyon kevéssé van korlátozva. Börtönében, vagyis inkább hivatalos lakásában, egészen szabadon él, vendégeket fogad, lakomákat tart, értékes ezüst evőeszközöket használ s szabadon levelezik. Most az itélet meghozása után valószínűleg kissé korlátozva lesz ez a szabadsága s a kényelmet szerető fiatal urnak az új helyzet kellemetlen is lehet, de bizonynyal vigasztalni fogja a tudat, hogy a franczia korona megér annyit, s az a történeti emlék, hogy nem oly nagyon régen a későbbi III. Napoleon is nagyon hasonló úton jutott el a trónhoz, mert hiszen a franczia nép s különösen a párisiak nagyon fogékonyak a regényes és kalandos események iránt. Az orleansi herczeget, mint említők, elítélték s a Conciergerieből, ahol vizsgálati fogságban tartatott, átszállították büntetése megkezdése végett Clairveauxba. Azt hiszik, nem sokáig marad itt. A köztársaság elnöke kegyelmet ad neki, s aztán szépen kiszállítják a határon. LAJOS FÜLÖP OELEANSI HERCZEH. VASÁRNAPI UJSÁGI. ELEFÁNT VADÁSZAT CEYLON SZIGETÉN. Trincomaliba a legelső államhivatalnokhoz, — írja egy angol utazó, ki több évet töltött Ceylon szigetén, s a kinek egy elefántvadászatról szóló leírását akarjuk itt olvasóinkkal megismertetni — a múlt év aug. havának elején a tartomány belsejéből számos panasz érkezett be, hogy a szántóföldeket és ültetvényeket a vad elefántok nagyon pusztítják. Alig értesültünk ezekről a panaszokról, két útitársammal engedélyt kértünk a kormányzótól, hogy a Trincomalitól mintegy 120 kilométer távolságra fekvő Kanda-Kadu tartományban vadászatot rendezhessünk az elefántokra. Szolgáinkkal és a megfelelő számú teherhordókkal egy szép augusztusi napon két csónakkal elindultunk Trincomaliból s igen kellemes, bár rövid utazás után eljutottunk Kottiar faluba, mely a sziget legszebb folyójának, a Mahaselliganga folyónak partján fekszik. A tekintélyes községi előljáró vendégei voltunk, ki oly lakomában részesített, minőre ebben a tengerparttól már meglehetős távol fekvő faluban nem is számítottunk, csak a bor hiányzott, s hogy mohamedán gazdánk vallásos érzelmeit ne sértsük, mi sem vettük azt elő útikészletünkből. Másnap reggel elindultunk Kottiarból a még körülbelül 80 kilométerrel beljebb fekvő Kanda-Kadu felé, ahol vezetőink, Allah Picsei és Sinnecooty nevű szingálok, állítása szerint a vad elefántok nagyon pusztítottak. Utunkat részben csónakokban, részben gyalog, a partokon tettük meg. A folyó mindkét oldalt nagyon kiáradt, úgy hogy a csónakokból kiszállva, gyakran térdig kellett a vízben gázolnunk s e mellett a folyó telve volt óriási krokodilusokkal és alligatorokkal, úgy hogy az utazás igen veszélyes volt. A mélyebb helyeken vezetőink fatörzsekből hidakat készítettek, hogy könnyebben átkelhessünk. Második nap érkeztünk meg Kanda-Kaduba s ott az erdőben alkalmas helyen sátort ütöttünk s a magunkkal hozott készletekből ízletes vacsorát készítettünk. Midőn másnap reggel egészséges alvás után felkeltünk, vezetőink egy veddát, vagyis a belföld őserdőiben lakó vadembert hoztak elénk. Ezek a veddák Ceylon őslakói, sajátságos emberfaj , sovány, de izmos emberek, csaknem teljesen csupaszok, csak övek helyett hordanak falombokat; fegyvereik nyíl és ív, mely nélkül soha sem láthatók, általában igen bátrak és vitézek, de azért szelídek és munkások. Fő élelmük a vad méz, melyet gyakran nagy veszéllyel szereznek meg a meredek sziklafalak barlangjaiból és az a vad, amit primitív fegyvereikkel elejthetnek. A vedda és a két szingál vezetése mellett cserkészni kezdtünk az elefántok után, melyek közül különösen egy hím tűnt ki, óriási nagysága és pusztításai által. Egy nádassal és tövises bokrokkal borított, csaknem átgázolhatatlan mocsáron kellett rendkívül fáradsággal áthatolnunk, gyakran mellig gázolva a vízben. Három órai kínlódás után elérkeztünk a túlsó partra, ahol még csak annyi időnk volt, hogy néhány nagy fa mellé rejtsük el magunkat, mert a keresett elefánt épen szembe jött velünk. M. barátomat a szó szoros értelmében elragadta a vadászláz, s majdnem czélozás nélkül lőtt az elefántra, közvetlenül a szeme felett találva el. A megsebesült elefánt fölemelte fejét s hangosan trombitálva és mindent letiporva útjában elfutott. Valóban rémületet keltett, midőn az óriási állatot dühében és fájdalmában tombolni láttuk. Fától fához ugorva kisértük a megsebesült elefántot, s husz percznyi izgató vadászat után M. barátom ismét oly kedvező helyzetbe jutott, hogy az elefánt füle tövébe lőhetett. Mintegy villámsujtva hullott le rögtön az elefánt egy pálma mellett s nem is mozdult többé; a golyó rögtön megölte. Az egyik vezető levágta a farkát s átadta a szerencsés vadásznak; rögtön megkezdték az előkészületeket az ebéd készítésére is, mert az izgató vadászat után a tropikus éghajlat tikkasztó melegében mind vágyakoztunk az evésre. A megölt elefántra állva, itta ki M. poharát a vadászat sikeréért. A visszatérés alkalmával vezetőink tanácsa folytán rövidebb utat választottunk s e czélból egy oly folyón mentünk át, mely telve volt alligatorokkal. Egy benszülött rögtönözve csinos tutajt készített e czélra, míg maga habozás nélkül a folyóba ugrott s a tutajt kétszer vonszolta át, először a csomaggal, később az utazókkal. Szerencsénkre az alligatorokkal nem volt bajunk, úgy látszik, hogy a benszülötteket nem is bántják. A legközelebbi faluban megültük az elejtett elefánt torát, melynek pusztulásán a nagy számmal összejött benszülöttek nagyon örvendettek. Az elefántvadászat különben nagyon ritkán történik ily szerencsésen és veszély nélkül. A megsebesített állatok mérgükben gyakran támadják meg a vadászt, s annak ilyenkor nem igen akad más menekvése mint, hogy fára kusszon fel, bár a mérges elefánt rendesen még ilyenkor sem nyugszik s igyekszik a fát kitépni vagy a vadászt leránczigálni, mely esetben az menthetetlenül elveszett. DIVATTUDÓSITÁS: Tavaszi kalapok. A nap kaczérkodni kezd és ingerkedve küldi le sugarait, hogy megrémítse hölgyeinket : «Jön a tavasz ! és ti mégsem készültök ?» Ne tessék megijedni! Még egy pár hétig eltűrhetik a prémes köpenyt és kocsmát; minthogy azonban az előrelátás sohsem árt: készülődjünk és mutassunk be néhány új kalapot. Még mindig a nagy «kerek» és az apró «franczia» kalapok közt folyik a harcz. Válasszanak ízlésük szerint. A kinek nem épen piczi a feje, hosszú az arcza és a ki nem visel «frou-frout», inkább nagykarimájú, betevő kalapot tegyen föl, mely kora tavasszal — mikor még időelőtti a napernyő és legyező — legjobban megvéd a napsugarak elől is. Képeink közül kettő ilyen kalapot mutat. Lapos mind a kettő, mint valami pecsenyés tál (csak az egyik van elől kissé fölcsapva) és egy egész strucztoll-erdő borul rá. Ezen kalapok fehér nemezből vagy bársonyból készülnek, és tollal esküvőre, nyoszolyó 10. SZÁM. 1890. xxxvn. ÉVFOLYAM. leányoknak, különösen ajánlhatók, de más színben és más alkalomra is czélszerűek. E napokban egy váczi-utczai hírneves kereskedés kirakatában láttunk egy «Beneiton-kalapot», mely ezeknél is jóval nagyobb, fekete bársonyból készült és melynek búbja halvány veresbrokát, elől fekete toll-tarajjal. A «Marmotte écossaise» szintén igen széles karimájú sötétzöld kalap, skót bársony dísszel, mely elől egy nagy lepke alakú csokorba megy át. Aki pedig a kis kalapoknak és sapkáknak ad előnyt, válasszon további képeink közül. A szeszélyesen összegyűrt toque (sapka) világos gyapotszövetből vagy selyemből készülhet. Olyan átmeneti toilette-czikk, melyet prémes bekecshez is lehet viselni, de a szalagfészkéből szárnyait emelgető fecskéje már a tavasz jöttét látszik hirdetni. Egy másik képünk gyöngyökkel és szalagokkal díszített bársonykalapot mutat, mely nagyon is szellős, amennyiben teteje nyitott és nem oltalmaz se nap, se szél ellen ; végre az ötödik képen igen ízléses arany brokát kalap látható, fekete bársonydísszel és egy fényes tollazatú madárral, mely élete árán emeli a szőke hölgy szépségét. Galans madárka ... szívtelen divat! Utczai ruhák. Kapuzárás előtt sietünk még két divatos téli ruhát bemutatni. Bizonyára akárhányan vannak hölgyeink közt olyanok, akiknek letelt a családi gyászuk, valami baleset érte «kimenőjüket», vagy a férjem urammal szemben fogadást nyertek és igy alkalmuk nyilik ujabb tanácskozást tartani udvari szállítójukkal; ha pedig tanácsadásról van szó, nem vonulhatunk vissza néma szótlanságban. Mit szólnak például e két szép ruhához ? A baloldali puha, reczés, szürke gyapotszövetből készült egyszerű, sima ruha, melynek galléros nyitott kabátkája, a rézsitos tunique és a karmantyú hasonló színü strucztollal van szegélyezve. A szintén szürke nemez szürke tollal és szalaggal van díszítve. A másik ruha ezüst színű selyem törökös cachemireral kombinálva. Az utóbbi szövet valaha anyáinknak nagyértékű sál gyanánt szolgált és még ma is sok családban kegyelettel őrzött ereklye gyanánt föllelhető. Öltözékünkhöz ilyen keleti mintájú és szövésű cachemireból készülnek az ujjak, a mellény és gallér, a derék echarpeban kinyúló hajtókája és a szoknya alsó, csúcsos betéte. E toilettehez igen szép az ezüst színű tollal és hasonló fátyollal díszített fekete bársony kalap. Talán már a jövő héten találkozhatunk a vácziutczában e két öltözék valamelyikével. Sza. PETŐFI NÉHÁNY ISMERETLEN KÖLTEMÉNYE 1848-BÓL. «Petőfi Sándor költeményei»-nek és «Ujabb költeményei»-nek gyűjteményes kiadásában megjelenése után a nagy költőnek több kiadatlan és ismeretlen műve került napvilágra, a melyek közül a legtöbb költeményt a «Vasárnapi Újság»-nak volt alkalma közzétenni, részint Petőfinek saját kezével összeirt költeménygyüjteményeiből, melyek a költő özvegye, s annak halála után fia, majd fivére, s ezeknek is halála után a nemzeti muzeum birtokaiba jutottak, részint baráti kezek által megőrzött ifjúkori kísérleteiből, így a «Vasárnapi Újság» 1868-ki évfolyamában közöltük Petőfi «Szörnyű idő» czimű 1849-ben Mező-Berényben irt versét, mely a költőnek legutolsó fenmaradt műve, e lapok 1869-iki évfolyamában «Nézek, nézek, kifelé...», «Meddig alszol még hazám?» «Olaszország,», «Már minékünk ellenségünk ...» czimű 1847 és 1848-ban irt költeményeit, — e lapok 1874-ki évfolyamában «Lenke sírján» cz. ifjúkori versét, mely Pákh Albert hátrahagyott irományai között találtatott, és «Emléklap» cz. kis versét, melyet 1848-ban Erdei József debreczeni tanár leányának emlékkönyvébe irt; —majd a «Vasárnapi Újság» 1880-iki folyamában a költőnek ekkor már a nemz. muzeum könyvtárába került kézirataiból «Egész világ a harczmezőn» czimű kiadatlan költeményét, melyet Majláth Béla, a muzeum könyvtárnoka, fedezett volt föl