Vasárnapi Ujság – 1920
1920-09-15 / 17. szám - Dr. Bárdos Remig; az új pannonhalmi főapát 17. szám / Arczképek, Hazaiak - Francesco Sirola 17. szám / Arczképek, Hazaiak - Gerster Etelka (2 kép) 17. szám / Arczképek, Hazaiak - A románok által elpusztított Szentes-csongrádi Tisza-híd felavatása 17. szám / Időszerű illusztrácziók - A Szent István-napi körmenet 17. szám / Időszerű illusztrácziók - Az egyetemi karhatalmi zászlóalj zászlószentelése (2 kép) 17. szám / Időszerű illusztrácziók - Budapesti gyermekek a svéd segélyakczió oltalma alatt (4 kép) 17. szám / Időszerű illusztrácziók - Haller István közoktatásügyi miniszter Nógrádban 17. szám / Időszerű illusztrácziók - Hollandiából visszatért magyar gyermekek 17. szám / Időszerű illusztrácziók - Tisztavatás a Ludovika-Akadémiában (2 kép) 17. szám / Időszerű illusztrácziók - Zadravecz István tábori püspök felszentelése Szegeden (4 kép) 17. szám / Időszerű illusztrácziók
194 ' VASÁRNAPI ÚJSÁG. 15. szám, 1920. 67. évfolyam. XVIII. Másnap semmire sem figyelt Kató az iskolában, folyton váltakozott benne kétféle elhatározás, nyugtalansága az áprilisi idő bizonytalansága, tobzódott a lelkében. Alig várta a tanítás végét. Szerencsére épp szabad délutánjuk volt. Ebédnél keveset, evett, hallgatag volt s aztán sietett az asztalához s irni kezdett : „Én édes Bélám! Mindig valami nagyot vártam az élettől, fenségeset, amit csodálhatok, amiért rajonghatok egész lelkem lángjával. És megtaláltam egy ember szilárdságában, egy emberében, a kinek komoly tudása van és mély gondolatai, és óh boldogsága ki kézen fog és vezet tanítgatva, az élet mélységes értelme felé, mert szeret. Szeret! Milyen nagy, milyen fenséges ez a kézenfogó, vezető Szeretet, mely szilárd, nem elomló, tűnő valami. Gyermekkoromban úgy e felgyönyörködtem az apuskám szivarjának a füstjében, a füst illanó, tompa kékjében. Meg akartam szerezni. Megtartani, hogy tovább nézhessem. Mindig kapkodtam utána, jól összeszorítottam a markomat, aztán óvatosan nyitottam szét, hogy lássam, sikerült-e megfogni? Nem. Csak szép volt, de mindig elillant, semmibe foszlott. Béla ne engedje, hogy így járjak első és utolsó nagy érzésemmel. Hiszen maga férfi, kemény ember, jellem. Bízom benned és szeretlek! szeretlek! szeretlek!" Mikor ezt az utolsó mondatot leírta, már tudta, hogy nem küldi el ezt a levelet. Összetépte és másikat kezdett. „Édes Béla ! Szeretném, ha erős, változhatatlan volna az az érzése, mely bennem olyan forró életkedvet pezsdített meg, bennem, akit már annyira átjárt a szomorúság. De nem ez a fő, hanem, hogy ez az érzés Magának is kedves volt. Ha már nem az, Béla! ha már nem szeret! akkor menjen! Menjen oda, ahol a boldogságot képzeli, ahol a boldogság várja, hiszen ez az egyetlen kötelessége velem szemben, hogy boldog legyen. Béla! Béla! Maga arra termett, hogy boldog legyen, és ha úgy tudna szeretni engem, hogy ez boldogítsa. Nem, mintha én bennem volna meg ez az erő, a Maga boldogítására képes jelentékeny, változatos, temperamentumos, valódi nőies egyéniség, aki mellett Maga érdekes, forrón élő életet talál és azért folyton megy, megy előre azon az úton, melyen annyit várnak Magától: a tudományén. Nem, én egy kis szürke, jelentéktelen, szentimentális lány vagyok, akiből, nem lehet tudni, lesz-e valami, aki csak egyet tud : szeretni és csak egyet tud szeretni és az Maga, akit csak úgy tehetek boldoggá én, ha a saját, irántam való érzése, a saját érzésének hatalma teheti boldoggá. Ha nem, akkor hagyjon el engem, ne maradjon pusztán a jellem kérdése miatt..." — Ej, ez is rossz, gondolta Kató s szinte gyűlölte saját szavait, amiért azok oly kevéssé fejezték ki azt, amit ő mondani akart. Abba is hagyta, ment és hallgatta Péchy Sári leckemondását, de elkalandozott az esze, olvasni akart, de nem tudott. Elment egy kis zongoraszobába, hogy ne közeledjenek hozzá a lányok s álmodozott. Beleálmodta magát abba, hogy Zsuzsa jelenete nem volt valóság, csak lázbetegség rémlátása ... Aztán . . . szerette volna még egyszer megcsókolni Bélát, végigsimítani a homlokán egyszer, utoljára ... az ő keze Kató haján pihenne és valami nagyon szerető szóra nyilnék az ajka s abban a perezben Kató elé tűnnék, semmibe tűnnék, de úgy, mintha sohasem lett volna, úgy, hogy a szülei és az öcsi emlékezetéből is hirtelen kiveszne, hogy ne fájjon nekik, mint ahogy nem fáj a sóhaj, ha elröppent, nem fáj a távoli dal, ha elhangzott, nem a falra vetődött szivárvány, a kósza illat, ha nincs többé. Millió, meg millió halk, de nekünk kedves valami hal meg minden pillanatban, de nem fáj nekünk, mert az emlékezetünkből is kihal. Miért kell az embernek olyan feltűnést kelteni megsemmisülésével ? Annak is, aki a lehető legcsöndesebben élt ? Ej, komoly, egészen komoly levelet fog írni Bélának, hiszen nem csekélység az, amiről itt szó van. Ebbe a szobácskába hoz tintát, papírt, hogy ne zavarja senki s ha kész a levél, aligha állja meg, hogy Évának meg ne mutassa. Hisz Éva titoktartó, értelmes és szerető szívű, csak jó, ha látja. Most már nem ömlöttek úgy tolláról a sorok, mint előbb, most kínlódott, mert úgy, de úgy kívánta, hogy az legyen a levelében, ami, a lelkében. Egészen benne legyen. „Édes Béla! Egyszer már kiolvastam a lelkéből, hogy engem nem az élet szánt Magának, csak a pillanat. Talán az a pillanat, amelyben az én érzésem átsugárzott Magába és valami különös csalódás folytán azt hitte, hogy idegen eredetű az az érzés, nem Magában gyökerezik. Aztán megmondtam, hogy megértettem s a megértés olyan jól esett Magának, hogy újra kezdődött minden. Szédülök, ha elgondolom, hányféle érzés, milyen különböző világokból érkezett érzés öltheti szóló szerelem fel a szerelem, az egy életre álarczát. Miért? Talán az érzések is görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy élhessenek s mindent elkövetnek e célból ? Nem akarom, hogy czinkostársa legyek egy ilyen erőszakos, önző érzésnek. Azt akarom, hogy jöjjön tisztába önmagával és legyen boldog. Mert én, azt mondják, azért, mert fiatal vagyok, mostanában hiszem, hogy van boldogság, legalább a rátermettek számára. S mindenkire a maga boldogsága vár, az, amely önmagának leginkább megfelel. A Maga boldogsága Béla, az legyen, hogy találja meg a Magához méltót. Magához illőt. Az enyém az lesz, hogy siettetem az önmagával való tisztábajövést, lefejtem a szívéről az élősködő átérzést és hozzásegítem ahhoz, akihez ugyan nélkülem is eltalálna, de az én boldogságomért kell, hogy én segítsem. Nemcsak Magát, őt is szeretem, bár egészen másképen s kicsit kevésbé, mint Magát, de így is nagyon. Az Ő boldogságát is kívánom, már akkor, kívántam, mikor Magát nem is ismertem, így hát ne töprengjen azon, hogy melyiket szereti, ha a szíve mélyén biztos hang mondja, hogy őt, ne keressen velem szemben módokat és indokolásokat, elég, ha egy búcsúpillantást vet rám, de ne szánakozót, csak ezt ne! Hiszen én teszem kezébe az ő kezét. Tudja, vannak, akik öregen születnek. Sokáig tit=lkolják, de egyszer csak kisül. S én most érzem, hogy ősz a hajam és békés öreg derű van az arczomon, össze tudnék mosolyogni az édesanyjával, csak mégis, az enyém kissé szomorúbb mosoly . . ." Nem tehetett róla, hirtelen rá kellett borulnia a zongorára és zokognia kellett . . . Felijedt, mikor az ajtó nyílt. Éva jött. Kató mosolyogni próbált, de megvonaglott s elgörbült a szája. Mindenütt kereslek, Kató. Mért sírsz ? Mert olyan közönséges, gyenge vagyok. Olvasd és mondd meg őszintén . . . Éva elé tolta a levelét. Éva elolvasta és igyekezett lopva letörülni a könnyeit. Aztán ránézett Katóra. Ne küldd el. — Miért? — Mert nem igaz. — De igaz. Nem igaz. Olyan, mint egy szép iskolai dolgozat, olyan . . . olyan kigondolt. Igaz ennyi : Béla, halálosan szeretem Magát. Ez, amit írtál, nem igaz . . . Ha te is ennyire nem érted, Éva . . . Akkor hogy értené ő? Én nem tudom, hogy veszik az ilyet a férfiak. Ha nem szeret már, akkor talán kap rajta, hogy téged így tehet boldoggá, hogy nem szeret ... De ha még egy kicsit legalább . . . Találkoznod kell vele, Kató. Hiszen találkozom. Megírtam Zsurzsának. Oh, ha én volnék a helyedben, akkor ezen a találkozáson mindent elkövetnék . . . hogy mit, azt nem is sejtem ... azt hiszem, az úgy jön. De Éva! Én nem tudom őt boldogítani, csak szeretni tudom az unalomig . . . De olyan változó, olyan kápráztató érdekes lenni, mint Zsuzsa . . . Pillanat alatt mindig meggondolni, hogy milyen legyek, hogy tetszhessem neki ... én azt nem tudom. Zsuzsa a nagystílű . . . talán engem is azért vonz... — Nem tudom . . . mindketten olyan borzasztó szenvedélyesek vagytok, csak ő rajta az rögtön meglátszik, te rajtad nem. A mennyivel a te szenvedélyed mélyebb, annyival az övé, tudod, mutatósabb. Amennyire nyiltan beszélsz te Bélával, annyira meggondolja ő, hogy kinek mennyit mondjon. — Oh, o nagyon őszinte. — Lehet . . . másban. De Bélával . . . különben én nem tudom és lehet, hogy a tanácsom is rosz. Tedd a levéllel, amint gondolod. Nem, igazad van. Nem küldöm el. Nagyon mesterkéltnek látszik. XIX. Zsuzsa bejött Katóért, Béla kint várta őket. Hármasban mentek. Beszéltek a nagy bálról, melyen Zsuzsa, a mennyire a feszes szertartások engedték, jól mulatott. S melyen Béla végig kitartott, bár keveset tánczolt. Aztán Zsuzsa az intézet iránt érdeklődött, Kató elbeszélt néhány epizódot a vidámak közül. Zsuzsa és Béla össze=összel néztek s ez az összenézésük azt mondta : milyen kedves! Megérkeztek. Kósnét és Aranyossynét együtt találták, Aranyossyné soha sem tudta olyan közvetlen melegséggel fogadni Katót, mint Kósné, nem tudta, miről kezdjen beszélni a komoly gyermekkel, akiknek egyénisége nagyon idegen, messze eső volt tőle. S Kató érzett valamit ebből és minden igyekezete arra irányult, hogy alkalmatlanságot ne okozzon a néninek. Kósnéval másképpen volt. Meleg bizalommal nézett rá, mintha régi-régi ismerős lenne. Talán azért, mert a kis öccsét ismerte, szerette. Lementek a társalgóba, Zsuzsa megmutatta az új kottáit. Énekelni kezdett, Kató kísérte. Kós Zsuzsával szemben a zongora másik oldalán állt, a zongora párkányára könyökölt, közben egyszeregyszer forgatta a lapokat, máskor megfeledkezett erről. Kató nem fogta még el sem szerelmes, sem közömbös tekintetét. Nem érezte a melegséget maga felé áramlani, mint azelőtt, de azt sem érezte, hogy Zsuzsa felé tört volna Kós vágyakozása. Teljes bizonytalanságban lebegett. Csak azt hallotta, hogy a Zsuzsa hangja most jóval teltebb, tartalmasabb zengésű, simább, asszonyosabb, mint azelőtt s ezt nem tulajdoníthatta egészen a zenei leczkés REGÉNY. — IRTA HAVAS ALISZ. (Folytatás.)