Vasárnapi Ujság – 1920

1920-11-21 / 22. szám - Endrődi Sándor 22. szám / Arczképek, Hazaiak - Görgey József; a m. kir. testőrség új főparancsnoka 22. szám / Arczképek, Hazaiak - Báró Louis de Geer; az új svéd miniszterelnök 22. szám / Arczképek, Külföldiek - Harding; az Amerikai Egyesült Államok új elnöke 22. szám / Arczképek, Külföldiek - Ingeborg svéd királyi herczegnő 22. szám / Arczképek, Külföldiek - Az Ébredő Magyarok gyűlése a Nemzeti Múzeum előtt (2 kép) 22. szám / Időszerű illusztrácziók - Olasz monitorok a Dunán; a budai Duna-parton 22. szám / Időszerű illusztrácziók - Rubinek miniszter fogadtatása Szegszárdon 22. szám / Időszerű illusztrácziók - Soltra József; a meggyilkolt rendőr temetése (3 kép) 22. szám / Időszerű illusztrácziók - A Szépművészeti Múzeum régi képtárának új szerzeményei: Jacob Jordaens: Ádám és Éva a paradicsomban - Adrien van der Velde: Téli táj korcsolyázókkal - Giovanni Battista Weeni: Szárnyasok - Roeland Savery: Táj vízi madarakkal - Sziklás táj 22. szám / Műtárgyak - Sárközi és tolna-mőzsi leányok (2 kép) 22. szám / Népviselet; genreképek - A balassagyarmati laktanya és környéke 22. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak - A magyar cseh határ az Ipolynál Balassagyarmat alatt 22. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak - A stockholmi magyar kézimunka-kiállítás 22. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság

S. ts­l 254 ____ K VASÁRNAPI ÚJSÁG. 6. szám, 1920. 67. évfolyam. XXVIII. — Zsuzska, te végy részt a kiránduláson, nagy kedved van hozzá és meg is bántat­nánk őket, ha visszalépnél. De én nem me­­gyek. Nem akartam akadékoskodni, ellent­ mondani neked idegenek előtt, gondoltam, így egész jó lesz. Te fölmész Katóval, jól eltöltitek a napot . . . — Már . . . külön akarsz maradni egy hosszú napon át ? — kérdezte szemre­­hányóan. — A­helyett, hogy tudná, a­ki csak ránk néz, milyen boldogok vagyunk, a­helyett azt higyjék, hogy szívesen jársz külön ? Hogy nem nagyon szeretsz . . . Azt hiszed, így kevésbbé fáj Katónak, mint úgy, ha boldogoknak tud? Nagyon tévedsz! — De édesem, a női tapintat csak meg­­súgja neked azt, a­mi engem bánt. Egy egész napon át érezze Kató, mint harma­­dik, hogy mi boldogok vagyunk ? Miért nem képzeled magadat az ő helyébe ? — Ó más, mint én. És én nem akarom, hogy tovább is őt kíméld velem szemben. Feledkezzél meg róla is, mindenkiről, én sem gondolok Vártánra. Vagy azt higgjem, hogy Kató még mindig köztünk áll ? Talán ő az a „lelki nő", a­ki előttem volt s mikor en­­gem . . . már . . . feleségül kaptál . . . lassan megint foglalkoztatni kezdenek a lelki vívó­­dások. Még kisül, hogy a­ki bánkódik miat­ tud, többet tesz érted, mint a­ki feleséged lett. — De kérlek . . . — Nekem már elég ebből a hármas élet­­ből. Magam akarok maradni veled úgy, hogy a gondolata se legyen köztünk másnak!... — Nem értelek, hisz én is ezt akartam : kettesben maradni. Ezért akartam, hogy el­­utazzunk innen . . . vagy legalább keveset legyünk vele. De te erőszakolod az együtt­­létet . . . — Igen, mert le akarom győzni ezt az emléket, ezt a lelkiismeretfurdalást, késői bánatot, elfogultságot . . . Hozzá akarlak szoktatni mindkettőtöket, hogy mindennek így kell lenni, így van jól, máskép nem is lehetett volna. — Zsuzsa, kíméletlen vagy, tüntetni akarsz a boldogsággal, nem érzed át, a­mit át kel­­lene érezned . . . — Önző vagyok . . . nem ? Most már meg­­állapíthatod, már nem gátol semmit ez a megállapítás. Most már bánthatsz . . . Kí­­méletlen vagyok? És te kíméletes? Jókor! Egész embernek hittelek, a­ki vagy engem szeret, vagy mást kimél... Vagy — vagy .. . És Zsuzsa az ablakhoz ment, kinyitotta s kikönyökölt szemben a holdas tengerrel, ugyanakkor, mikor Kató és anyja a maguk ablakában könyökölt . . . — Zsuzsa, nem értesz meg és még ki­­csinyelsz is azért, a­mit nálam jobban kel­­lene tudnod ? Zsuzsa nem felelt. — Nincs szavad hozzám ? Zsuzsa hallgatott. Kós vette a kalapját és az ajtóhoz köze­­ledett. Pillanatig várt, aztán kilépett. Ment a magányos tengerpartra. Zsuzsa mozdulat­­lanul hagyta, hogy menjen. Azután ökölbe szorította két kezét s a homlokához nyomta. — Hát nem lehet semmit sem . . . egé­­szen ? Hát nem tud egyedül velem törődni ? Egyedül engem látni ? S én szeretem azt, a­ki nem szeret ;vadul, vakon, egyedül en­­gem ? Mióta itt vagyunk, egy mozdulata, egy hangja, egy pillantása sem a régi! Elé­menni innen ? Megszökni ? . . . Még egyszer győzni kell, végre egészen! Még sokáig ott maradt az ablaknál, az­ után égő­ boszúsággal dobta le ruháit s le­­feküdt. Kós Béla haragosan járt föld alá a parton. Azután leült egyik padra s szítta egyik czi­­garettát a másik után. Jó késő volt már, mikor újra fölállt. — Elkényeztetett gyermek, sohasem szen­­vedett, sohasem igyekezett másokat meg­­érteni, őt akarták mások megérteni. Nem szabad elvadítanom magamtól, hisz akkor sohasem érthetjük meg egymást. Másképen kell a lelkéhez térnem. Csöndesen ment vissza szobájukba. Zsuzsa szeme nem nyilt ki, nem ébredt föl. Rám sütött a hold. Kós figyelmesen nézte s észre­ vette, hogy a hosszú szempilla megrezzen. Körültekintett. Az asztalon egy bokréta lila szalmavirág. Fölkapta s könnyedén meg­ simította vele Zsuzsa arczát. És a sötét szem akkor kinyílt és Zsuzsa végre, kissé durczásan, elmosolyodott. Kós úgy határozott, hogy jól van, fölé megy hát az erdőbe s egész napra az erdész­­hez csatlakozik, a nő­k meg maradjanak együtt. Másnap pedig átrándulnak egy má­­sik fürdő­helyre, oda, a­hol narancsligetek­­ben sétálhatnak és szép szóval, vagy erő­vel, de keresztülviszi, hogy ott töltsék az üdülés hátralevő idejét. És akkor jön. A kis­lány kerüli, hogy minden rendbe vele kettesben maradjon, igaza van, mit is beszélnének ? Mi haszna itt a szónak! Szép nyugodtan él s talán mégis meggyógyul. S a tél, a­mi= korára Zsuzsa annyit tervezget, még messze van. Ki tudja, járhatnak-e akkor jégre, mu­­latságra ? Szürkület volt. Hajnali 3 óra. Kató fölé ébredt, pedig csak az imént aludt el , de érezte, hogy az erdő várja s fölébredt. Ha­ nem az erdő csöndjét fel fogja verni Zsuzsa kellemes, de oda kissé túlélénk hangja. És ott lesz Kós, a­kinek minden szava, min­­den mozdulata emléke annak az időnek, a­mikor még nem kellett erősnek lenni úgy, mint ma. De hiszen boldogok. Kató örül ennek a boldogságnak, csak nem attól bor­­zong most, hogy ismét tanúja lesz annak, a­minek örül ? De hát emlékeznie kell foly­­ton arra az időre, a­mikor még nem tanúja, hanem élője volt annak a boldogságnak, me­­lyet még nem tett olyan fönségessé az ön­­megtagadás, mint mostani örömét, de . .. Tal­án .. . inkább ... ne menne . . . bár a komoly, nagyszerű fenyves hívja, vonzza ... Az ő lelkének való környezet . . . vágyik. És . . . visszavonulni . . . Vájjon Zsuzsa is el­­hinné, hogy rosszullét miatt? Zsuzsa tudja, hogy őt ilyen ok soha semmitől vissza nem tartotta. Azt hinné, hogy Katónak fáj a boldogságuk. El fog menni!... Talán majd egyedül is lehet egy kicsit... Halkan fel­­öltözött. Pohár tejet ivott. Az anyja is föl­­ébredt. — Hogy vagy Kató? Nem érzel nagy gyöngeséget ? — Egészen jól vagyok, anyus és örülök az erdőnek. Alvó kis öc­cséhez lépett. — Egy napig nem látom. Holnap sokat játszom vele. Holnap már talán az orvos»­hoz is vihetjük. Istenem, hátha jót Nézd, nem olyan sápadt, mint volt, mond?! — Mindenki mondja, hogy jobb színben van. Adná Isten. Vigyél kabátot, odafönt hűvös lesz. És ne járj sokat, ne igyál na­­gyon hideg vizet, komolyan vigyázz ma­­gadra! — Mint a szemem fényére, — nevetett Kató. Könnyedén homlokon csókolta a kis fiút, nem ébredt fel. Elbúcsúzott az anyjá­­tól és kilépett a hajnalba. Kis terraszon állt, (Folytatás.) melyről néhány lépcső vezetett le a mész» fehér, most még szürke országútra. A bóbisz­koló nagy leander mellé állt, fejét bedugta az édes illatú rózsaszín virágok közé, me­­lyek még csak most keresgélték össze illat»­jukat Alomországban, hogy visszatérhesse­­nek a nappalba. Milyen élénkek lesznek majd délben, mikor az ablakon kinéző szem rózsás virágjukat a tűző naptól erős kék tengernek lapjára rárajzolódva látja. Hol jár már akkor Kató, fönt a magasban ? Csönd. Aztán hirtelen jött hajnali szellő megbor­­zongatja az országút vékony, fiatal, sínylődő fáit. És abban a pillanatban megborzong a tenger is úgy, mint valami álmosan ébredő»­nek szürke selyem paplana. Milyen hűvös van, hűvös minden ébredés, gondolja az álmos és újra elalszik, a szürke selyem újra sima, mozdulatlan. És újra csönd. Majd halo­ványan szól a kis hegyi lovak csengője, gyönge zörgés hallszik a szürke hajnalban, aztán kiválik a szürkeségből a kocsi, jön­­nek. Talán mégse menne, hiszen borzong, mert fázik és végigfut minden porczikáján az a gyöngeség, a­mit még az iskolából ismer. Bágyadt lesz az úton. De idelent ma­­radni és az erdőre gondolni ? Vágyni azt a nagy megilletődést, mely talán gyógyító nyu­­galommal ajándékozza meg és meghátrálni az elől? Megy! Nem is tudta Kató, hogy az a vágy is dolgozik benne : kiélni azt az emésztő izgal­­mat, mely forr benne, végére érni mind» annak, a mi fáj, végre nemcsak gondolat­­ban és érzésben, hanem az utolsó porczíká»­ban van, és benne tudni a belenyugvást , a­mi jól van. És Katóban benne élt az a vágy is : bízni abban, hogy van nagyszerű, fenséges az életben és azt élni át, a­mi nagy­­szerű, a­mi fenséges. Zsuzsa helyet csinált a kocsiban maga mellett és betakarta Katót. Kós a bakon ült a kocsis mellett. A kis lovak lassú, egyenletes lépésekkel megindultak az emel­­kedő úton. Katónak eszébe jutott valami. Ma egy éve levelet kapott Bélától. Mi volt egy év­­vel ezelőtt s mi lesz egy év múlva ? Egy év múlva ? Zsuzsa talán egy szöszke csöpp­­séget szorít magához . . . Különös. Kató ma érti meg először, pedig mennyit hallott az anyai szeretetről. De csak most villan fel benne az a gondolat : az anya szereti saját gyermekét; rendszerint különösebben von­­zódunk a kis gyermekhez, kinek szüleit sze­­retjük, Kató nagyon is szereti majd azt az apróságot, ha megéri, — de hát még mikor gyermeke az anyának és gyermeke annak, a kit az anya szeret! Milyen mérhetetlen nagy is lehet az az érzés! Zsuzsa csöpp cognacot itatott Katóval. — Szükséges erősítő az ilyen kora indu­­lásnál, de én szeretem a hajnali utakat. Hajnali óra vezet a jóra! — Élénken, nem vetve mondta. Köröskörül minden ábrándos félálomban, egyedül Zsuzsa vidám, hangos. A kis kocsi szürke port vert föl, de már fehéredett az országút. Messziről egy-egy kakaskukorékolás hangzott idáig. A­mint emelkedtek, nemsokára megláthatták a hegyi oldalon összezsúfolt régi házakból álló helyi­séget az öböllel együtt. Keskeny­ magassá nyomták össze egymást a kék-barna, min­­denféle színű emeletes házikók, tolongva, hogy leláthassanak a kikötőbe, mintha va­­lami különös hajót vártak volna, mely szá­­zadok óta csak nem akart megérkezni. Ha ellenkező irányba néztek a kocsizók, man­­dulaalakú szigetkét láttak, a közepén piros tetejű piczi kápolna, szélén viz fölé hajló túnhalász létra. A tenger színesedni kezdett, REGÉNY. — IRTA HAVAS ALISZ.

Next