Vasárnapi Ujság – 1921
1921-12-25 / 24. szám - Sonkoly Béla: Éji vers 288. oldal / Költemények - A szerelem és Lewisham úr. Regény. Irta H. G. Wells. Fordította Tonelli Sándor 288. oldal / Regények, elbeszélések
290 VASÁRNAP] ÚJSÁG. 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam. nek s közben és intésszerűen megérezte a bonyodalmat, zavart és tettenérést... — A helyzet az, hogy egyszerűsítenem kell az életemet. Addig semmit sem tehetek, míg nem egyszerűsítettem az életemet. Csak olyan emberek, akik önmagukkal rendben vannak, vállalkozhatnak kifelé bonyolult dolgokra. Vagy az egyik, vagy a másik . . . Habozott és hirtelen Ethel siránkozó képe jelent meg előtte, siránkozva, amint egyszer látta, csillogó könnyekkel a szemében. — Nem. — mondta majdnem nyersen. — Nem. Úgy áll a dolog ... . Alattomban semmit sem csinálhatok. Úgy érzem . . . Nem mintha valami túlzott becsületesség beszélne belőlem ezúttal ... De a természetem nem ilyen. A feleségem rájönne. Haszon nem származnék belőle, ő pedig rájönne. Az életem nagyon bonyolódott. Ezt nem tehetem, ha egyenesen akarok haladni. Én... ön túlbecsült engem. A mellett ... az eset már megtörtént. Valami ... — Habozott egy pillanatig, de azután hirtelen leszögezte az elhatározását. Egyszerűsítenem kell az életemet, ez az egyszerű tényállás. Sajnálom, de így van. Heydinger Alice nem felelt. Hallgatása meglepte Lewishamot. Majdnem húsz másodperczig ült, anélkül, hogy megszólalt volna. Hirtelen mozdulattal felállt s utána egyszerre felállt Lewisham is. A leány arczát pirosság futotta el, szeme le volt sütve. — Isten önnel, — mondta gyorsan, halk hangon és odatartotta a kezét. — De . . . — mondta Lewisham, anélkül, hogy folytatta volna. Heydinger Alice arczáról eltűnt a pirosság. Isten önnel, — mondta a leány újból és idegenszerűen mosolyogva Lewisham szemébe nézett. — Azt hiszem, több mondanivalónk már nincs, ugyebár? Isten önnel. Lewisham megfogta a kezét. — Remélem, hogy nem . . . — Isten önnel. — ismételte a leány türelmetlenül és hirtelen kiszabadítva a kezét, elfordult és menni kezdett. Lewisham egy lépést tett utána. — Heydinger kisasszony, — mondta, de a leány nem állt meg. — Heydinger kisas*szony! —ismételte Lewisham és érezte, hogy a leány nem akar már felelni neki .. . Mozdulatlanul állt és nézte a távolodó alakot. Valami kifejezhetetlen veszteségnek az érzése czikázott végig az agyán s tétova ösztönzést érzett, hogy utána rohanjon és határozatlan, szenvedélyes kijelentésekkel árassza el . . . Heydinger Alice egyszer sem tekintett vissza. Már messze volt, mikor Lewisham utána kezdett rohanni. Mikor mozgásban volt, meggyorsította a lépteit és majdnem utolérte őt. Harmincz yardra lehetett tőle, mikor a leány a park rácsos kapujához ért. Lewisham meglassította a menését. A leány kilépett a kapun és többé nem láthatta. Megállt és odanézett, ahol eltűnt előle. Sóhajtott és a baloldali útra fordult, mely a hídhoz és Vigourshoz vezetett. A híd feleútján a határozatlanságnak újabb rohama fogta el. Habozva megállt. Egy ostoba gondolat tolakodott az elméjébe. Az órájára nézett és látta, hogy sietnie kell, ha el akarja érni az earl'scourti vonatot, hogy Vigourshoz eljusson. Magában hogy Vigourst vigye el az ördög, mormogta. Végül mégis csak elérte a vonatot. XXXII. A győzelem koszorúja. Aznap este hét óra lehetett, mikor Ethel hatalmas papírkosárral, melyet Lewisham számára vásárolt, belépett a szobájukba. Le*wisham a kis toilett*asztalkánál ült és „írni" szándékozott. A kilátás, a londoni kilátáshoz képest, tágas volt, — lefelé Clapham June* tirn irányában háztetőknek hosszú lejtője, nagy darab kék égboltozat, mely fent már sötétedett, lent pedig egészen eltűnt a házi tetők és kémények kúsza és zűrzavaros rengetegében, a melyből jelzőlámpák és füst= felhők, megvilágított ablaksorok fénylő sorai és utczák bizonytalan vonalai váltak ki. Ethel megmutatta a kosarat és letette Lewisham mellett. Tekintete egy elsárgult esett, melyet Lewisham a kezében papírlapra tartott. — Mi van nálad ? — kérdezte. Lewisham elébe tartotta az írást. — A sárga ládámban találtam... Még Whortsleyből való. Ethel átvette és időrendi beosztást látott rajta. A czíme Vázlat volt, margóján jegyzetek voltak írva és összes időpontjai hirtelen kézzel ki voltak javítva. — Nem kár érte, megsárgult ? — kérdezte Ethel. Lewisham úgy érezte, hogy igazságtalan volna, ha ezt mondaná neki. Hirtelen felébredt rokonszenvvel nézte az írást. Egy ideig hallgattak. Egyszerre Lewisham úgy érezte, hogy Ethel a vállára teszi a kezét és föléje hajlik. — Drágám, — suttogta Ethel, sajátságos elváltozással a hangjában. Lewishamnak az volt az érzése, hogy Ethel mondani akar valamit, amit nehéz kimondani. — Nos? — kérdezte — Nem szomorkodol ? Lewisham. — Miért? — Ezért! — Nem! — Nem . . . nem is sajnálod? — kérdezte Ethel. — Nem . .. nem is sajnálom. — Nem értem. Olyan sok minden . .. — Boldog vagyok. — jelentette ki Lewisham. — Boldog. — De a bajok ... a kiadások . . . minden egyéb ... és a te munkád? — Igen. — mondta Lewisham. — Épen ez az. Ethel kétkedve nézett rá. Lewisham felé nézett rá, úgy vizsgálódva tekinthetett a szemébe. Lewisham karjával átfonta őt az asszony erre majdnem önkénytelenül engedett ölelésének s lehajolva hozzá, megcsókolta. — Ami történt, most válik véglegessé, mondta Lewisham. — Van, ami összeköt bennünket. Nem érzed? Azelőtt... most már egészen más. Van még valami közöttünk. Valami, ami . . . a kapocs, ami eddig hiányzott. Összeköt, összeforraszt bennünket. Ez lesz a mi életünk. Ez lesz az én munkám. Az a másik . . . Az igazsággal került szembe. — Az a másik . . . nem volt egyéb, csak hiúság. Ethel arczán még mindig a kétkedésnek és a tűnődésnek egy árnyalata honolt. Hirtelen megszólalt. — Drágám. — mondotta csupán. Nos? Ethel szemöldöke összehúzódott. — Nem, — mondta. — Nem mondhatom. Mikor elhallgatott, Lewisham térdén talált ülőhelyet magának. Lewisham megcsókolta a kezét, de Ethel arcza komoly maradt és tekintete beleveszett a külső félhomályba. Tudom, hogy ostoba vagyok, — mondotta. — Nem tudom megmondani, amit érezek. Lewisham arra várt, hogy a felesége még többet is mondjon. — Nem is szükséges talán, — mondta Ethel. Lewisham úgy érezte, hogy az asszony tekintete reá nehezedik. Ő is nehéznek találta, hogy szavakba öntse, amit érez. — Azt hiszem, hogy értem, — mondta Lewisham, küzködve a kimondhatatlannal. A hallgatásuk hosszú volt, de mégsem volt üres. Egyszerre Ethel a hétköznapiságba siklott át. Eltávolodott Lewishamtól. Ha nem megyek le, anyusnak kell a vacsorát elkészíteni . . . Az ajtóban megállt, úgy hogy Lewisham láthatta a félhomályban elvesző arczát. Egy pillanatig egymást fürkészték. Ethel már nem látott egyebet Lewishamból, csak sötétes körű vonalat. Lewisham kitárta a karját . . . Lent a lépcsőn mozgás hallatszott; Ethel összerezzent és kisietett. Lewisham a hangját hallotta : Anyus! Ne fáradj a vacsorával. Pihenj. Lépteinek zaja hallatszott még, míg a konyha el nem nyelte őket. Lewisham újból a Vázlatra szegezte szemét, de e pillanatban jelentéktelen kicsiségnek tetszett. Két kézben tartva felvette és úgy nézte,mintha más embernek volna az írása és csak* ugyan — más embernek volt az írása. „Általános érdekű röpiratok, liberális szellem* ben", — olvasta és elmosolyodott. Hirtelen gondolatok áradata ragadta őt magával. Magatartása kissé elernyedt, a Vázlat egy időre puszta jelkép, kiindulási pont lett, ő pedig sokáig kibámult az ablakon a sötétedő éjszakába. Sokáig ült gondolatait hajszolva, melyek félig érzések voltak, érzések, melyek formában és tartalomban meg gondolásokká sűrűsödtek. A mélyedő áradat végül beszédnek az ősformáiban zajlott elő. — Igen, — hiúság volt, — mormogta.— Gyermekes hiúság. És mégis... nekem... Kettős egyéniségem van . . . Kettős egyéni*ségem ? . . . Közhely . .. Olyan álmok . . . olyan tehetségek, mint az enyém! Akárki másnak lehet. És mégis ... Mi mindent nem akartam! Gondolatai a szoczializmusra kalandoztak és a világ megjavításának forró vörös becs* vágyára. Csodálkozott azokon a szempontokon, melyekre azon napok óta jött rá. — Nem nekünk való .. . nem nekünk való. El kell vesznünk a vadonban . .. Egykoron ... valamikor. De nem nekünk való .. . Azt hiszem, hogy,, minden a gyermek. A gyermek a jövő. Ő a jövő. Akármik vagyunk . . . bárki is közülünk . . . csak ennek vagyunk a szolgái vagy árulói . . . — A természetes kiválasztás... így következik ... Ez a boldogság útja . .. ennek kell lenni. Más nem lehet. Sóhajtott. — Legalább egy emberéletben, nem... És mégis úgy tűnik fel, mintha az élet becsapott volna . . . oly sokat igért és oly keve* set adott!... Nem! Nem szabad így tekin* tenem! Nem tehetem! Nem teszem . . . Élet* czél! Önmagában is életczél ... a legnagyobb életczél. Apa! Miért kívánjak többet? . . . És . . . Ethel! Nem csoda, ha felületes volt.. . Felületes is volt. Nem csoda, ha elégedetlen volt. Hiányos volt az élete ... Mi volt a sorsa ? . . . Mindenes volt, játékszer volt. . . Igen. Ez az élet. Csak ez az élet. Erre teremtettek bennünket és erre születtünk. Minden egyéb . . . minden más csak játék . . . Játék az egész! Tekintete megint a Vázlatra esett. Kezei a papír két ellenkező szélére siklottak és habozott. A szimbólumból ragyogóan emel*kedtek fel a jól előkészített életpálya, a munkának és sikereknek kitüntetések és újabb elrendezett sorozata, a kitüntetések . . . Az után összeszorította az ajakát és nagyon óvatosan szakítva, kettétépte a sárga papírlapot. A féllapokat egymásra helyezte és megint kettétépte, azután újból gondosan és finoman egymásra rakta, míg a Vázlat megszám*lálhatatlan kis darabra nem szakadt. Vele úgy érezte, hogy széttépi a múltját is. — Játék, — suttogta hosszú csend után.Vége az ifjúságnak, vége az üres ábrándozás idejének . .. Nagyon elcsendesedett, kezét az asztalon pihentette, tekintetét kimeresztette az ablak kékes négyszögén. A tünedező világosság homállyá tömörült és megjelent az első csillag. Eszébe jutott, hogy még mindig kezében tartja az összetépett papírdarabokat. Kinyitotta a kezét és belehullatta őket az új papírkosárba, melyet Ethel vett neki. Két kis szelet a kosár mellé esett. Léha* jolt, felvette és gondosan társaikhoz dobta őket. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET: A két zöld ász. Tersánszky J. Jenő első nagyarányú regénye hagyta el most a sajtót A két zöld ász (Buzikán Mátyás hamiskártyás története) czímmel. Egy vidéki város képét rajzolja meg benne, azokat a tényezőket, amelyek a kisvárosi fiú életére és nevelkedésére befolyással vannak s amelyek a gyönge jelleműeket és rosszra hajlókat lassan-lassan a züllésbe vonszolják. Tersánszky regényének hőse nem megátalkodottan rossz, sőt vannak jó nekilendülései, vannak hosszabb időközök,