Vasárnapi Ujság – 1921
1921-02-27 / 4. szám - A Honvédmenház utolsó 48-as honvéd lakói (7 kép) 4. szám / Arczképek, Hazaiak - Harding, az Egyesült-Államok új elnöke nejével és atyjával 4. szám / Arczképek, Külföldiek - A Honvédmenház épülete 4. szám / Táj- és utiképek, Hazaiak - A fővárosi háziipari és szövőiskola Kőbányán, a melyben a rokkantak gyermekeit tanítják (4 kép) 4. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság - A Magyar Néprajzi Múzeumból (6 kép) 4. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság - Hogy vizsgálják New-Yorkban az élelmiszereket (8 kép) 4. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság
VASÁRNAPI UJSÁG. 4. szám, 1921. 68. évfolyam. MAGYAR ILIÁSZ RÉCÉNY A VÉGEKRŐL — IRTA RÁKOSI VIKTOR. ÍFolrta — "Méltóságos uram, az nem robbanhat olyan nagyot, hogy ebben a szélviharban meghallottuk volna. Akkor hát a Vágon túl történt valami és mivel a Vág innen három kilométer, hát ez ugyancsak hatalmas dörrenés lehetett, hogy idáig elhallatszott. — Hát magától a Vágtól nem eredhet ez a robbanás? Talán hirtelen megindult a jég, zaj. — Lehetetlen még csak sejteni is az iga. Engem annyira izgat a dolog, hogy most már le se fekszem, mert úgyse tudnék aludni. És amint megvirrad, lemegyek a Vághoz utána nézni ennek a dolognak. Maga pedig befogat a szánba és lemegy Alsó-Sztregovára, ott fölszedi llzonyit és annak azt a tudós öccsét, a ki most itt van nála. Hátha valami olyan dolog történt, hogy a megmagyarázásához szükségünk lesz ilyen okos emberekre. A hricsói révnél várni fogok magukra. Most pedig megiszunk egy csésze forró teát. Mihály! — Igenis, rögtön meglesz. De bocsánatot kérek abbeli nézetemnek, hogy hét órakor még alig pitymallik és ilyen ezudar időben kiszánkázni nem tanácsolnám a méltóságos úrnak. — Ne félj Mihály, téged nem viszlek el, tudom, hogy az nem ilyen öreg embernek való, mint te. Még náthát találnál kapni. Mihály erre az inzultusra megvetőleg leegyintett a kezével, amit bizony Sámson úrral szemben senki más meg nem mert volna engedni magának és így felelt : — Bár csekélységem nem irányadó, de mégis abban a nézetben vagyok, hogy okosabb dolog volna a meleg ágyba visszabújni és még egy verset aludni. Biztosra veszem, hogy a tekintetes úr is osztozik eme nézetemben. Liberius mester ijedten nézett a huszárra, aki egyszerre szembe állította őt a gaz bájával. Zavartan morogni kezdett : Csalódik, Mihály . . . Mert ami engem illet . . . De Mihály nyersen közbe vágott : — Dehogy csalódom, még alhatnak egy jót, aztán kilenczkor vagy tízkor kényelmesen kiszánkóznak a Vághoz. Azt a csudát, ami a lármát okozta, már úgyse láthatják, hát minek sietnek? — Hopp! szólt hirtelen a báró, — más gondolatom támadt. Menjünk fel a toronyba és messzelátókon nézzünk szét az égen és a földön. Erre az indítványra természetesen megint csak Mihály felelt. — Éppen három hete, hogy nem voltunk a toronyban és azóta ott nem volt fűtve. Ott most farkasordító hideg van. Aztán meg mit látnak ebben a sötétben és viharban ? Ha legalább az ég csillagos volna. — Ne járjon egyre a szád! — mordult rá mérgesen a báró, — gondoskodjál inkább a teáról. Mihály diadalmas mosollyal távozott, biztosra vévén, hogy összes indítványai őfogadtattak. Alig húzta ki a lábát, a báró megszólalt : Elég, ha nyolcz órakor megy az Uzonyiakért, most tehát, ha kedve tartja, mehet vissza aludni. Liberius mester élt az engedelemmel és sietve kereket oldott, még mielőtt a bárónak valami újabb veszedelmes ötlete támadna. Éppen párnái közé készült temetkezni, mikor kopogtak és megjelent Mihály gazda egy csésze forró teával. Az ő szobájában ugyanis mindig állt egy szamovár, tele teával, csak a spirituszt kellett alatta meggyújtani s készen volt az ital. Ezt Sámson báró rendelte így, mert hátha éjjel teát óhajt inni. Erre az éjjeli teaivásra azonban sohse került sor és Mihály reggel vagy maga megitta, vagy levitte a konyhába, vagy kid öntötte. Már öt óra elmúlt, mikor az inas a teával megjelent és a titkár úr inkább aludt volna teázás helyett, de azért köszönettel fogadta Mihály bácsi gondosságát és felhörpintette az italt. Maga már nem fekszik le, Mihály bácsi ? — Oh dehogy, — felelt boszosan a huszár, — engem nem ereszt el olyan könnyen a méltóságos úr, kivéve, ha ő is vissza fekszik az ágyába, a mit nem hiszek. Engem nem ereszt el olyan könnyen, értsd : olyan könnyen, mint a titkár urat. Mégis csak goromba fráter ez a vén cseléd. Minden további csevegés helyett visszabújt ágyába és rászólt Mihályra : Most pedig hagyjon aludni! Az ifjú tanárjelölt és doctor philosophiae nagy gyönyörűséggel merült el puha fehér ágyának hullámos redőibe, mint a költő mondja. Gyönyörűsége dupla volt, mert ő is régen rájött már arra az igazságra, hogy nem aludni élvezet, hanem tovább aludni. Ha az embert fölébresztik egy goromba téli reggelen, mikor odakint üvölt az északi szél, és mikor már éppen kibújni készül barátságos vackából a meglehetősen kihűlt szobában és akkor odalép egy jó lélek és azt mondja neki : Pardon, tévedtem, még egy órát alhatik az úr, és visszamerülni meleg ágyba, ez az igazi élvezet. El is aludt a rögtön és mélyen. Ez a nap azonban a sors könyvének az ifjú doktorra vonatkozó részében, úgy látszik, nem úgy volt följegyezve, mint a nyugalom napja. Mély alvásából és szép álmaiból Mihály egy óra múlva újra kizavarta. Krantz úr a fölriasztáshoz emberevő arczot vághatott, mert a huszár, a ki még a karját is megrángatta, megszólalt : — No azért ne harapjon meg, én nem tehetek róla, hogy a méltóságos úr megint hivatja. — Mi baj ? — Az éjjel valami szerencsétlenség történt a Vágón. Egy és hiába keresik . . . ember a jég alá került Ezzel Mihály sarkon fordult és távozott, pedig Krantz úr utána kiabált, hogy álljon meg. A ravasz ficzkó jól tudta, hogy ha a hírekből csak ennyit ad be a tekintetes úrnak, ezzel csak a és nagyobb sietségre kíváncsiságát izgatja fel ösztönzi. Czélját el is érte, mert a titkár úr rögtön kiugrott az ágyából és oly sebesen felöltözködött, tíz percz múlva már ott állt ura előtt, hogy Ott aztán megtudta, hogy az uradalmi igász kocsisok, akik jégért jártak lent a jégverem számára, azzal a hirrel tértek haza, hogy az éjjel a befagyott Vágón hirtelen örvény támadt, mely a lékek körül halászgató emberek közül egyet elnyelt. A báró nagyon rejtelmesnek és érdekesnek találta a dolgot, mert ugyan hogy támadhat örvény a keményre befagyott folyón ? Mialatt a báró ezeket elmondta, mustrát tartott a titkára fölött és figyelmeztette, hogy öltözködjék melegebben és rakja meg a szánhintót bundákkal és bekecscsel a vendégek számára, mert azt mondják, hogy ezudar idő van odakint. Hát elmenjek értük? — kérdé Krantz borúsan. Persze, hogy el. Kérje meg szépen őket a nevemben, hogy tartsanak velünk. Ha nem jönnek, hát nem jönnek. Mihály, te pedig szólj a kulcsárnak, hogy a hricsói révéházban forró tea és valami harapnivaló várjon ránk. — Én ellenben nem menvén, — jelentette ki kategóriáre az öreg. Tudom, tudom. Hát nem vetted észre, hogy oda csak okos embereket hívtam ? Rád tehát nem is számítottam. Mihály elvörösödött, nagyon röszelte a sertést, különösen mert az a titkár jelenlétében érte, akit a báró kegyeiben konkurrensének tartott. Nagyot nyelt, mintha valami gorombaságot nyomott volna vissza és így felelt : — Jó, jó. Inkább vagyok én szamár a fűtött szobában, mint okos ember a Vág partján ilyen pocsék időben. Most azonban sietve elkotródott, nehogy újabb inzultus érje, de nem mulasztotta el egy kárörvendő pillantást vetni a szekretáriusra, aki olyan kétségbeesett arczczal állott ott, mint egy kárvallott czigány. Sámpson báró azonban nem vett tudomást a rossz kedvéről, hanem azzal a paranccsal küldte el, hogy félóra múlva útban legyen Alsó-Sztregova felé. Ezek voltak az öreg bárónak rntimusai, legtitkosabb gondolatainak és legrejtettebb nézeteinek birtokosai. A fiaival nem állott olyan bizalmas viszonyban, mint velük. Feleségét második fia születése után csakhamar elveszítette és nem jutott eszébe másodszor megházasodni. Sámson báró hálás volt emléke iránt, mert két fiút adott a híres Sztregovay nemzetségnek. És így betöltötte hivatását. Jób báró, az idősebbik, a felsővidéki birtokok igazgatója, komor és szófukar ember volt, aki még apjával szemben sem tudott soha fölmelegedni. Az öreg sohse látogatta meg ]óbot, aki szintén egy