Vasas, 1969 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1969-01-01 / 1. szám

2 50 éve mindig együtt.. Újsághír: ,,Kitüntetések a Kommunista Párt 50 éves évfordulója alkalmából". A kitüntetettek többsége vasas. A névsorból most két nevet ragadunk ki. „A Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapták: Kiss Hugóné és Kiss Hugó.” Kiss Hugóné, szakszervezetünk kedves „Mici nénije”. Még ma is időnként mint nyugdíjas beül a pénztárba, mint ahogy 44 évvel ezelőtt ült legelőször. Még a Thököly úton. Mici néni ma is éppen olyan kedves és türelmes az ügyfelekkel, mint volt annak idején a régi , s azóta már bizony egyre kevesebb hasonló korú szaktársakkal. Hűsége a szakszervezeti mozgalomhoz semmit nem változott, ma is éppen olyan szorosan összefonódik élete a mozgalommal, mint akkor, 1914-ben. Meg sem lepődünk, amikor elmondja, hogy nem ez az 1914-es találkozás volt a kezdet, hanem már kisgyerek kora óta a „mozgalom gyereke volt”. Nem véletlenül, hiszen édesapja, Wolf Henriik önző a szervezet alapító tagja, és az első tagsági könyveket lapozva a 'Sárga papíron olvashatjuk: .jegyző: Wolf Henrik”. '' - - ” X'15 ' :£JH Ji/visítt ‘s »ri : Mici néni mint 6 éves gyermek már segített édesanyjának kihordani a szaklapokat, a mai Vasas Újság még német nyelvű ősét a Felsőerdősor utcai kiadóhivatalból. A lapszállítmányt akárcsak manapság, kocsin vitték. A különbség csupán annyi, hogy az a régi jármű egy öreg gyermekkocsi volt. A felserdült lány könyvelő lett a szakszervezetben. Érdemes egy kicsit elidőzni annál, hogy mit kellett tudni akkoriban egy szakszervezeti könyvelőnek? Természetesen jól könyvelni. Igen, kétféle módon. Egyet a hivatalos ellenőrzésnek, egyet pedig a mozgalomnak, amelyben a sztrájkalap, a segélyek voltak. De nemcsak könyvelő, pénztáros volt egyszemélyben a „Wolf-kislány”, őriznie kellett a szakszervezet pénzét is, az állandó rendőri zaklatások alkalmával menteni a kasszát. Nem egy esetben „tűnt el” a pénz a kedves jó gondnok — Gattyán néni — szalmazsákjában, ötven év emlékeit nem könnyű csokorba szedni, és ha megrohanják az embert, nem is könnyű kiválasztani a legjellemzőbbet. Mici néni élete összeforrt a mozgalommal. Mindig olyan élete volt, amilyen a mozgalomnak. Nem egyszer zárták be a Thököly úti, majd 1928-tól a Költői Anna utcai (volt Magdolna utca!) székházat, egy egy sztrájk után, s kergették ki az utcára a tisztviselőket, a nyilasok pedig lövésre kész puskával sorakoztatták őket a fal mellé. Órákig várták, mi lesz a sorsuk. A rossz emlékeket azonban legyőzik a kedvesek: egy-egy műsoros est, a híres Vándor kórus fellépései, az illegális irodalmi szövetség titkári tisztjének betöltése, a kirándulások, és a megváltozott mozgalmi élet a felszabadulás után. Szabad lett a szakszervezet is. S talán csak szerénységből nem került az emlékek közül előre a magánélet nagy fordulópontja: felesége lett Kiss Hugó elvtársnak, a szakszervezet egyik alapító tagjának. Mindig együtt dolgoztak, egy célért, a mozgalomért, az emberekért, a párttal a pártban. Együtt voltak 1912-ben, a véres csütörtökön, és 1968-ban, amikor megkapták a kitüntetést, s együtt mentek a parlamenti fogadásra, rendőrök tessékelték beljebb Kiss Hugó elvtársat, aki 84 éve ellenére is friss, fiatalos, önkéntelenül villant fel az összehasonlítás a rendőrök és rendőrök között. Valamikor nem ilyen kedves szóval folyt a ,,tessékelés” ha szervezett munkásról volt szó. Mindketten megegyeznek abban, hogy a parlamenti fogadás volt a legnagyobb élmény az 50 év alatt. Sokakkal már nem lehetett koccintani, de értük is csengett a pohár: mindannyiuknak szólt a köszöntő szó, akik az elmúlt 50 — sőt sokan 60—70 év alatt önmagukat nem kímélve szerveztek, agitáltak küzdöttek munkatársaik jobb életéért. — Az embernek tartozni kell valahová — mondja Kiss Hugó elvtárs. — Ezzel szerveztem mindig a munkásokat, még abban az időben is, amikor tilos volt a szervezkedés. Régen volt... Mégis oly eleven frisseséggel mondja el a gazdag 70 esztendő néhány epizódját, hogy a hallgató úgy érzi, vele együtt álldogál a századfordulón az idősebb szaktársak asztala mellett a VIIi. kerületi Kender utcai kisvendéglőben. (Ma Auróra utcának hívják.) Akkor még nem volt szabad egy fiatalnak leülni az idősek jelenlétében. Az ifjú rézöntő azon az estén belépett a szakegyletbe, hogy tartozzon valahová. S azóta megszakítás nélkül viseli egyik tisztséget a másik után. 1903- ban a sokféle szakegylet hosszas vita után megalakította a Felsőerdősor utcában a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Szövetségét, az elnökük Teszársz Károly lett, s minden szakmáinak külön-külön titkársága volt. Kiss Hugó elvtárs a munkahelyén bizalmi, pénztáros és szervező bizottsági tag. -Az őszirózsás forradalom az olasz fronton maláriától és sebesüléstől elgyengülve éri, de sikerül hazajönnie. Azonnal tisztséget kap a Vasas-szövetségben, és egészen nyugdíjazásáig — 1954-ig fáradhatatlanul dolgozik. De nem pihen ma sem. A Budapesti Testnevelési Tanács Labdarúgó Szövetségének elnökeként tevékenykedik. 1926-ban jegyezte el magát a szövetséggel, s a felszabadulás óta viseli az elnöki tisztséget. Az életet 80 év tapasztalatainak derűjével nézi, értékeli. Minden fontos számára, ami összefügg a mozgalommal. Érvel, vitatkozik, tanácsot ad, s teszi ezt azzal a lendülettel, melyet megőrzött azokból a harcokból, amikor nemcsak szóval, de bizony sokszor az öntőököllel is oda kellett vágni az ellenfélnek, legyen az tüntetést szétzavaró rendőr, vagy sztrájktörő. Minden — ma már történelemmé vált — munkástüntetésben részt vett, ott volt a kezdeményezők és szervezők között. Gyűlölte a gyárosokat. Még cikket is írt ellenük, amelyért 1930-ban „Sajtó útján elkövetett izgatás” címén vád alá helyezték. Természetesen voltak a mozgalmi életben szelídebb periódusok is. Nem lehet elfelejteni a Kender utcai vendéglő könyvtárát, amelyet ő kezelt, s amely még elfért egy ósdi konyhaszekrényben. Később igazi könyvtárban dolgozott, a Vasas főkönyvtárosa lett. A mozgalmi élet a felszabadulás előtt azonban többnyire a küzdés, a harc, az ellenállás volt. Erről tanúskodnak az 1903-as keltezésű tagkönyvben sorakozó akcióbélyegek is. „Háborút a háború ellen!” „Választási alapra”, „Nemzetközi Szövetség, Amszterdam”. Sokan még tapasztalatból tudják, hogy a munkás szolidaritásnak milyen óriási jelentősége volt azokban az időkben. VASAS Kis csend ereszkedik a szobára. Múlt és jelen emlékei keverednek az utókor hálás veteránjaiban. E háláról, elismerésről tanúskodnak a kis piros dobozokban csillogó kitüntetések, összesen tíz doboz tornyosodik az asztalon. Négyet Mici néni, hatot Hugó bácsi kapott — megengedték a krónikásnak, hogy így szólítsa őket — Ezüst és aranyérmek, érdemrendek. Mindketten birtokosai a „Szocialista Hazáért” és a „Munkaérdemrend” kitüntetéseknek. Méltóbb keretbe nem is lehetne foglalni kettőjük életét Németh Zsuzsa NAPIRENDEN A szabályozók finomítása A kohó- és gépipari vállalatok az új gazdaságirányítási rendszer bevezetésének első esztendejében jól vizsgáztak, nyereséggel gazdálkodtak. A kohászati vállalatok, mintegy 3 milliárd, a gépipari vállalatok pedig csaknem 7 milliárd forint nyereséget értek el s abból jelentős vállalati, részesedési és fejlesztési alapok képződtek. De mi lesz 1969-ben? A vállalatok a rendelésállomány és a várható igények figyelembevételével már kidolgozták termelési, értékesítési, árbevételi és természetesen nyereségterveiket. Az 1969. évi vállalati terveknek, elképzeléseknek azonban nemcsak a piaci szükségleteket, az exportlehetőségeket kell mérlegelniük, számolniuk kell azzal a gazdasági „közeggel” is, amelyet a gazdasági szabályozók hoznak létre. Bár az alapvető szabályozók és a szabályozás elvei nem változtak, egyes szabályozók beállításában finomítások léptek életbe, számos kivétel, kedvezmény 1969. január 1-el megszűnt, vagy csökkentett mértékben érvényesül. A sok apró változás együttes hatása a vállalati cselekvésre ható gazdasági „környezetben” jut kifejezésre. Kezdjük azzal a változással, amely a vállalati érdekeltségi alapok képzési rendszerét szabályozó alaprendeletből — 42/1967. sz. kormányrendeletből — következik. A részesedési alap képzésére szolgáló nyereségrész után fizetendő adó progreszszív. 1968-ban az úgynevezett R-nyereségrész a bérköltség 3 százalékáig adómentes volt s 3 százalék felett kezdődött az adóztatás s az adókulcs mértéke két százalékonként emelkedett. 1969-ben az adósávhatárok két százalékkal feljebb tolódnak, az Rr.yereségrész az éves bérköltség 5 százalékáig bezáróan adómentes, s csak e felett lépnek életbe az emelkedő adókulcsok. 1968- ban a 70 százalékos adókulcs abban az esetben érvényesült, ha a vállalat R-nyere-ségrészesedése meghaladta a bérköltség 13 százalékát. Az eltolódás következtében 1969-ben az ilyen mértékű adó a bérköltség 15 százalékát meghaladó R-nyereségrészt terheli. (Itt említjük, hogy a fejlesztési alap adókulcsa — az iparban 60 százalék — változatlan.) Az idei évben az R-nyereségrész adóztatása más értelemben is módosul. Az elmúlt évben a nyereség megbontásánál, valamint az R-nyereségrész adójának kiszámításakor a tényleges létszám és a bázisbér szorzatát kellett bérköltségként figyelembe venni. Ebből az előírásból adódott, hogy számos vállalat a létszám növelésével próbált manipulálni; ha ugyanis alacsony bérű — általában kvalifikálatlan — dolgozókkal növelték a léti számot, ez lehetővé tette, hogy a bázisbérszínvonal be- s tartásával egyes dolgozók bérét növeljék. Nem véletlen, hogy 1968-ban az iparágak zömében a termelékenység kis mértékben emelkedett. 1969-ben már nem a létszám és a bázisbér szorzatát, hanem a tényleges bérköltséget kell a nyereség megbontásánál és az R-nyereség adózásánál figyelembe venni. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a termelékenységet és a bérszínvonalat növelő vállalatok nem lesznek hátrányos helyzetben a részesedési alap képzésében. 1969-ban ugyanis azonos fel-tételek mellett az a vállalat I volt előnyösebb helyzetben, s amelyik a létszámmal manipulált s a bázisbérszínvonalat minél kisebb mérték- ben lépte át. (A bázisbér- 1 színvonalat meghaladó bér- E növekményt ugyanis le kell E vonni a kifizethető részese- Edési alapból.) Igaz ugyan, hogy a bérszínvonal-növelés bértömege 1969-ben is a részesedési alapot terheli, az éremnek viszont az a másik oldala, hogy a bérszínvonalnövelése egyúttal az R-nyereségrész összegét is növeli s relatív mértékben csökkenti az R-nyereség után fizetendő adót is. (Utaltunk arra, hogy 1969-ben az R- nyereségrész az éves bérköltség 5 százalékáig adómentes. Tegyük fel, hogy az éves bérköltség 10 000 000 Ft, ebben az esetben az R-nyereségrész 500 000 forintig adómentes. Ha az éves bérköltség 10 300 000 forint, az adómentes sáv 515 000 forintig terjed s természetesen a progresszív adókulcsok határai is feljebb tolódnak.) Végeredményben tehát az állapítható meg, hogy a létszámmal való takarékosság, a termelékenységet ösztönző bérszínvonal-növelés 1969- ben már nem „károsítja” a vállalatokat, mert az indokolt bérszínvonal-fejlesztés kedvezően befolyásolja a részesedési alap képzését és a személyi jövedelmek alakulását. A vállalati gazdálkodás feltételei, követelményei 1969-ben szigorúbbak lesznek. 1968-ban a vállalatok a bankhitelből vásárolt forgóeszközök után nem fizettek eszközlekötési járulékot. Ez a mentesítés 1969-ben megszűnik, a hiteleszközök is járulékkötelesek. Ismeretes, hogy a hiteleszközök aránya a vállalati forgóeszköz-finanszírozásban általában meghaladja a 30 százalékot, ami arra utal, hogy az eszközlekötési járulék összege számottevően növekedni fog. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a forgóeszközhitelezés feltételei is szigorúbbak, mint 1968-ban, amikor a bank többnyire azt követelte — a hitelpolitikai irányelvek értelmében —, hogy a vállalat saját eszközeinek és a bankhiteleknek az aránya ne változzék meg. Ez lehetővé tette, hogy a vállalatok a fejlesztési alapokat túlnyomórészt beruházási, fejlesztési célokra használják fel. 1969-ben az új hitelpolitikai irányelvek szerint a bank a vállalatok forgóeszközeinek — készleteinek —, állandó jellegű növekedését már nem finanszírozhatja rövidlejáratú hitellel, az ezzel kapcsolatos költségek a fejlesztési alapot terhelik. Ennek következményei messzemenőek. A gyakorlatban arról van szó, hogy az a vállalat, amelyik túlzottan növelte készleteit, kisebb-nagyobb mértékben elhasználta fejlesztési alapját, nem lesz módja beruházásra. Elsősorban a gépipari vállalatoknak kell szembenézniök ezzel a problémával, a gépiparban ugyanis 1968-ban a készletnövekedés összege meghaladta a nyereségből képződő fejlesztési alap nagyságát. Az 1969-ben képződő részesedési és fejlesztési alap felhasználását befolyásolja az a változás, amely a tartalékalap szintjének felemelésében jelentkezik. A tartalékalapnak az a rendeltetése, hogy lehetővé tegye a vállalatok számára az ésszerű kockázatvállalást s ha az veszteséggel jár, a hiányt a tartalékalapból lehessen pótolni. A tartalékalap a másik két alapból képződik, a részesedési és a fejlesztési alap 10—10 százalékát kell a tartalékalapba helyezni mindaddig, amíg az eléri a kötelező szintet. A kötelező szint összegét két tényező határozta meg: az éves bérköltség 3 százaléka és az eszközállomány 0,3 százaléka. Az ilyen nagyságrendű tartalékalap azonban nem elegendő az átmeneti veszteségek ellensúlyozására, ezért a kötelező szintet felemelték a bérköltség 8 százalékának és az eszközállomány 1,5 százalékának együttes összegére. (Szükség esetén a tartalékalapból fedezni lehet a havi bér és a szinttartó beruházás költségeit.) A kötelező szint emelésének az a következménye, hogy a vállalatoknak 1970- ben is folytatniuk kell a tartalékalap feltöltését, az 1969. évi nyereségből képződő részesedési és fejlesztési alap 10—10 százalékát erre kell fordítaniuk. (A tartalékalap korábbi kötelező szintjét a vállalatok jelentős része már elérte.) Az idei évben — az 1968. évi megállapodásoknak megfelelően — csökken az exporttal kapcsolatos állami visszatérítés mértéke. Ezt a vállalatok már az elmúlt évben is tudták, gyártmányfejlesztéssel, a termelési költségek csökkentésével, az export összetételének módosításával felkészülhettek a gazdasági konzekvenciák elhárítására. Bár az állami visszatérítés csökken, bizonyos körben — s ebben a legnagyobb exportért gépipari vállalatok is érdekeltek — az export anyagi ösztönzése 1969-ben erősödni fog, ami a kivitelből származó árbevétel és nyereség növelésének lehetőségét jelenti. G. I. 1969. JANTJÁK Egy város emlékezik Vannak városok, amelyek eleven múzeumnak is beillenének. Házaik, palotáik, díszkútjaik, templomaik, bástyáik szinte érintetlenül dacolnak az idővel. Nemcsak két-három figyelemreméltó műemlék, nemcsak töredék utcák és elrejtett kapualjak, de egész utcasorok idézik föl bennünk az egymásra rakódó századok emlékét. Ezt sajnos, nem mondhatjuk el fővárosunkról. Ha Budapestet megkísérelnénk múzeumhoz hasonlítani, rögtön kiderülne, hogy olyan múzeum, amelyet Európában a legtöbbször romboltak le, legtöbbször fosztottak ki és égettek föl. Hogy mennyire így igaz, tökéletesen meggyőződhet róla az ember, ha végignézi a Budavári Palotában most megnyílt „FŐVÁROSUNK EZER ÉVE” című kiállítást. Fővárosunk — Budapest —■ három különálló város: Pest, Buda és Óbuda egyesítéséből született meg 1873-ban. Budapest végső soron tehát még 100 éves sincs, de a kiállítás címe mégis indokolt, hiszen a történelmében a három különélő település sorsa ezer esztendőn át összefonódott. A kiállítás rendezői összetartozásukat tekintették kiindulópontnak. A látogató nyomon követheti egy térkép, s néhány Anonymus-idézet segítségével, hogy Árpád vezér miként jutott el a „Nagy-szigetig” (a mai Csepel-szigetig), s később, hogy vonult be fő embereivel együtt Attila király városába — vagyis Óbudára. Nyomon követheti továbbá, hogyan alakult ki Óbudán a XI. században az első jelentős egyházi központ: a Szent Péter prépostság és káptalan. Erről az időszakról már tárgyi emlékek is árulkodnak: templomi maradványok, oromzatdíszek, sajátos magyar díszítésű oszlopfők. A tatárdúlás után IV. Béla a Budai Várhegyen megalapítja BUDA VÁROSÁT, és fölépíti a királyi lakóhelyet a hegy déli végén. Ettől kezdve Óbuda helyett az új Buda egyre fontosabb szerephez jut. Építeni kezdik a NAGYBOLDOGASSZONY (mai Mátyás) templomot, s magát a királyi várat. A templom és a vár európai színvonalú faragványai már a korai gótika stílusjegyeit őrzik. A Várhegyen folyó nagyarányú építkezéssel egyidőben kezdik beépíteni a „Nyulakszigetét” is, a mai Margitszigetet. A legendás életű Boldog Margit koporsójának egy-két töredékét először láthatjuk áhítattal és megdöbbenéssel. Ugyanez az áhitat fogja el az embert a Mátyás király Budavárát felidéző dokumentumok láttán is. E dokumentumok a maguk valódiságával és „szűkszavúságával” is éreztetik, hogy milyen szerepe lehetett Európában ekkor Budának. A XV. századtól fővárosunk élete nem ismert IV. Béla és Mátyás uralkodásához hasonló korszakokat. A 150 éves török uralom, ha meghagyja is központnak Budát, de megállítja fejlődésében. A szabadságharc korszakát idéző teremben kiállított Laiuller-nyomdagép, melyen a szabad sajtó első termékeként a Nemzeti dalt nyomtatták ki, egyértelműen jelképezi a több évszázados visszafojtottság és elnyomás alól való fölszabadulást. A kitűnően megrendezett kiállítás hét korszakra osztotta föl fővárosunk ezer esztendejét. Az utolsó korszak a két világháború közötti Budapest. A hét korszakhoz odavehetünk még egy nyolcadikat, a jövő Budapest képét is.