Vasas, 1981 (86. évfolyam, 1-12. szám)
1981-01-01 / 1. szám
1981. JANUÁR VASAS 3 hetőséget teremt. Segítjük az előremutató törekvéseket, amelyek eredményeként számítunk az ipari termelés szerkezetének hatékonyabb és gyorsabb fejlődésére, a piaci versenyképesség és a vállalkozói szellem erősítésére. Az elmúlt időszak tapasztalatai újra és újra igazolták, hogy egyrészt összehangolt és jól szervezett központi irányításra van szükség, másrészt pedig a korábbiaknál is nagyobb önállóságot kell adni a vállalatoknak. Nem véletlenül használtam az irányítás szót, valóban az kell, hogy a minisztérium irányítson, a vállalati vezetés viszont felelősen, hozzáértően vezessen. Ilyen körülmények között visszaszorul az egymásra várás és mutogatás. Igaz, hogy a termelőegységeknek védőburok nélkül kell szembenézniük a szigorú körülményekkel, viszont — s ezt el is várjuk — az eredményesen termelő és gazdálkodó egységek dolgozói is kézzelfoghatóbban érezhetik majd jó munkájuk személyes előnyeit. Az érdekelt ágazati-iparági szakszervezetnek egy partnerminisztériuma lesz, tehát az együttműködés tartalmát és módszereit az új körülményekhez kell igazítanunk. Annyi bizonyos, hogy a szakmai szakszervezetek feladatai ennek során mennyiségileg és minőségileg is megnövekednek. Lényegében a bányász, a textiles, a vasas, a vegyész, a nyomdász — és hadd ne folytassam a sorolást — szakmai szakszervezet lesz az az erő, amely az adott ágazatok és alágazatok termelési, élet- és munkakörülményekkel öszszefüggő problémáira a leginkább összpontosíthat. Ugyanakkor a szakmának és az Ipari Minisztérium apparátusát magában foglaló Közalkalmazottak Szakszervezetének fontos feladata, hogy a magyar ipar egészét érintő kérdésekről, a megoldásra váró feladatokról, a dolgozók élet- és munkakörülményeinek alakulását befolyásoló tényezőkről folyamatosan konzultáljon és egyeztetett álláspontok szerint dolgozzon együtt az Ipari Minisztériummal. Tehát nagyobb lesz önálló szakmai felelősségünk és szakmaközi kötelezettségünk is. Az első lépést már megtettük. Az elmúlt hetekben a 9 plusz egy szakma főtitkáraival áttekintettük a kialakult helyzetet. Együttesen kerestük azokat a megoldásokat, amelyekkel a leghatékonyabban segíteni tudjuk az iparirányítás korszerűsítését célzó határozat következetes végrehajtását. Megállapodtunk belső munkamódszerünkben. Körvonalaztuk azt is, hogy a következő időszakban mit kell tennünk, egyrészt az Ipari Minisztérium létrehozásával és működtetésével kapcsolatban, másrészt az üzemekben végzett szakszervezeti munka javítása terén. A minisztérium életrehívása kapcsán négy kiemelt feladatot állítottunk magunk elé. Közismert, hogy a minisztériumok megszűnésével egy időben az apparátusok létszáma lényegesen csökken. A politikai és gazdasági vezetéssel együttműködve gondoskodnunk kell a megnyugtató áthelyezésekről. Ügyelnünk kell, hogy az érintetteknek mindenképpen gondot okozó áthelyezés a lehető legkisebb konfliktussal oldódjék meg, hogy új helyükön hasznosan, valós érdemeik és tudásuk szerint megbecsülve dolgozhassanak. Ennek szervezeti kereteit is megteremtettük. A másik közeli feladatunk az ágazati szakszervezetek és a korábbi minisztériumok közötti együttműködési megállapodások felülvizsgálata és az új megkötése a megváltozott körülményeket figyelembe véve. Az Ipari Minisztérium megalakulásával párhuzamosan felerősödnek a funkcionális szervek, valamint a vállalatok közvetlen kapcsolatai. Szükséges tehát, hogy a szakmai szakszervezetek is az eddigieknél közvetlenebb és tartalmasabb együttműködést alakítsanak ki a funkcionális irányító szervezetekkel. Egyetértek Gáspár elvtárssal, hogy nagyon fontos a SZOT és a szakmai szakszervezetek közötti egyértelmű feladatmegosztás. Csak így biztosítható, hogy az eddigieknél rugalmasabban és gyorsabban, a felesleges áttételek kiszűrésével élőbbé, közvetlenebbé váljon az állami és a szakmai szakszervezeti szervek munkakapcsolata, hatékonyabban érvényesülhessen érdekvédelmi és érdekképviseleti tevékenységünk. Rögtön hozzáteszem, hogy a SZOT ugyancsak megtette az első lépéseket ebbe az irányba. S végül, de nem utolsósorban megfogalmaztuk magunknak, hogy a legnagyobb figyelmet és erőt az üzemekre kell összpontosítanunk. Tisztelt kongresszus! A célszerű iparirányításhoz, a hatékony termeléshez és gazdálkodáshoz három fontos elem harmonikus együtthatása szükséges: az előrelátó és reális tervezés, a megfontolt szabályozás és az ésszerű szervezés. Kicsit leegyszerűsítve a dolgokat, úgy mondanám, hogy a tervezés és a szabályozás az utóbbi esztendőkben fejlődött, viszont a szervezés mind országos, mind ágazati és vállalati szinten elmaradt a követelményektől. Ezen változtatni szükséges. Természetesen ennek az Ipari Minisztériumtól kezdve a műhelyekig bezárólag mindenütt érvényesülnie kell, különben nem működhet eredményesen a rendszer. A vállalati szervezetek további korszerűsítése és ésszerűsítése folyamatos feladat, amelyben a szakszervezeti mozgalomnak is tennivalói vannak. Fontosnak , tartjuk, hogy az átszervezéseket mindenkor megfelelő elemzés előzze meg, s csupán divatból vagy kampányból ne szülessenek elhamarkodott intézkedések. Csak ott szabad és kell a szervezetet módosítani, ahol ez valódi előnyökkel jár. Véleményem szerint önmagában az, hogy egy vállalat kicsi, közepes vagy nagy , még semmit sem jelent. Lehet egy kis termelőegységet is mereven és gazdaságtalanul irányítani, s ugyanakkor a nagyvállalat, a tröszt is lehet nagyon rugalmas, a termelési és kereskedelmi feladatokhoz jól igazodó szervezet. A lényeges, hogy a nagyvállalatnál és a trösztnél valóban ésszerű és rugalmasan irányítani képes mechanizmus működjön, s az eddigieknél jobban érvényesüljön a belső érdekeltségi rendszer. A szervezeti módosítást a gondok és a felelősség elfedésére nem szabad használni. Néha előfordul, hogy valahol csak azért akarnak átalakítani vagy átszervezni, hogy időt nyerjenek, hiszen minden újnak kifutási idő kell. Hangsúlyozom: a lényeg, hogy minden egyes szervezeti intézkedés előtt pontosan elemezzék a helyzetet, mérlegeljék a módosítás várható hatásait, beszéljenek az érdekelt dolgozókkal, s csak ezek után lépjenek. A vállalati önállóság további növelése megköveteli az üzemi demokrácia tartalmi fejlesztését. A korábbiaknál is nagyobb figyelmet kell fordítanunk a döntések demokratikus előkészítésére, mégpedig úgy, hogy ezzel együtt fokozódjon a gazdasági vezetők egyszemélyi felelőssége. Ennek kapcsán szeretnék szólni a tisztelt kongresszus előtt arról a nálunk is megfogalmazott igényről, hogy a vezetők kiválasztásában és munkájuk értékelésében kapjanak az eddigieknél nagyobb szerepet a szakszervezetek. A bizalmi testületek számára egyetértési jogot javasolunk a vezetők beállításánál. A gazdasági vezetők munkájának éves értékelését pedig terjesszük ki az üzemvezetői beosztásokig. Tisztelt kongresszus! A szakszervezeti munka iránti növekvő igények cselekvést sürgetnek. Úgy gondolom, hogy a helyesen kialakított célok valóra váltásán kell még következetesebben, jobban, eredményesebben dolgoznunk. Természetes, hogy időtől, helytől, feladattól elvonatkoztatva nem lehet mindenütt alkalmazkodó receptet adni a tennivalókra. Ezt valamennyi testületnek és tisztségviselőnek a körülmények, a megalapozott igények és a reális lehetőségek ismeretében kell kidolgoznia. Mégpedig a tagság mind szélesebb rétegét bevonva, a dolgozók cselekvő támogatására építve. Tokodi Géza felszólalásában a bizalmi munka fejlődéséről beszélt. Elmondta, hogy csaknem 7 évig volt bizalmi, s most néhány hónapja választották főbizalmivá, így elegendő tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy megítélhesse: nagyon jelentős fejlődés ment végbe ezen a területen az utóbbi évek során. A bizalmiak jog- és hatáskörének alapvető változásai azonban a gyakorlatban nem valósultak meg egyik napról a másikra. A kezdeti bizonytalanság és bátortalanság, a gazdasági vezetők húzódozása egyaránt lassította a fejlődést, csakúgy, mint az üzemi szakszervezeti munka több lépcsős rendszere, párhuzamosságai. Az új szervezeti rendszer bevezetése ezen a területen segített a legtöbbet. Azt ugyan nem mondhatom — hangsúlyozta —, hogy a műhelybizottságok helyébe lépő bizalmi testület már ma az elvárásoknak megfelelően dolgozik — erre ez a félév kevés volt —, de az biztos, hogy a szervezeti változás sok párhuzamosságot megszüntetett. Ennek eredménye már ma is érezhető, hiszen a szakszervezeti munka sokkal közvetlenebb, megalapozottabb lett. — Igaz, lényegesen többet kell tenni, tudatosabban kell készülni a látszólag kicsi, de társaink számára annál fontosabb ügyek intézésére. Mert a munka bővülése mellett lényegesen nőtt a személyes felelősség is — mondta az LKM főbizalmija. Tokodi Géza, a Lenin Kohászati Művek főbizalmija a Vas-, Fém- és Villamosenergiaipari Dolgozók Szakszervezetének küldötteként elsőként szólalt fel a vitában a magyar szakszervezetek XXIV. kongresszusán, amely december 12— 14. között tanácskozott az elmúlt öt év szakszervezeti munkájáról és a feladatokról. A kohászatot sokan a nehéz fizikai munkával azonosítják, többnyire nem is alaptalanul, de ő egyáltalán nem tartozik a markos, robusztus emberek A vasaskongresszuson ez úgy fogalmazódott meg, hogy a tömegkapcsolatok „ápolása” helyett a tagsággal együtt élve és munkálkodva vállaljuk a szolgálatot. Legyünk mindig és mindannyian tudatában, hogy elszámolási kötelezettséggel tartozunk tagságunknak, nemcsak a választások és a kongresszusok alkalmával, hanem nap mint nap a műhelyekben, az élet minden fontos területén. A beszámolóval és a határozati javaslattal egyetértek. Köszönöm figyelmüket közé. Magas, karcsú, fiatal, alig harmincéves férfi, akit első látásra inkább valamely katedra mögött tudnánk elképzelni, mint az izzó vasfolyamok, a szeszélyesen kanyargó vörös tűzkígyók világában. Csendesen beszél, megválogatja a szavait, szelíden érvel, de e szelídség mögött érződik az erő és a határozottság. Talán ezért is bízta rá majdnem háromszáz munkásember a tavaszi szakszervezeti választások idején legszemélyesebb érdekeinek védelmét és képviseletét. — Hogyan jutott el idáig? — faggatom a kongresszus szünetében. — A Dunántúlon születtem, Veszprém megyében. Apám bányász volt — mondja. — Még egyéves koromat sem töltöttem be, amikor meghalt. Bányaszerencsétlenség ... Később Miskolcra, az ország második legnagyobb városába költöztünk. Itt jártam általános iskolába, itt végeztem el a kohóipari technikumot. A friss bizonyítvánnyal jelentkeztem felvételre a Lenin Kohászati Műveknél, ahol máig dolgozom. Méghozzá ugyanabban a munkakörben, ugyanabban a műszakban. Természetesen, közben azért történt egy, s más dolog. Egy évig az NDK-ban, a freitagi acélmű nemesacél-hengerművében tanultam a szakmát. Itthon újra hengerészként dolgoztam, de közben letöltöttem a katonaidőmet is. Az LKM új nemesacél-hengerművének átadása előtt három hónapig többedmagammal a Szovjetunióban, a Krivoj Rog-i kohászati kombinátnál ismerkedtünk a korszerű, folyamatos hengersor irányításával. Kormánypad kezelő tanfolyamot végeztünk ... Minden szavából a szakma, a munkahely szeretetét hallom kicsendülni. Szívesen, nagy kedvvel beszél munkájáról, munkatársairól, a Komjáti brigádról, a légkondicionált, kitűnően gépesített gyártócsarnokokról.’ S mondatait általában így kezdi: „Mi...” — Hetvenötben mi, akik a Szovjetunióban tanultunk, mi helyeztük üzembe az új finomhengerművet. Egy műszakban egy-egy hengersoron általában 30-35 ember dolgozik itt. Hat egymás mellé épült, összefüggő gyártócsarnok van, jön a 120-as buga, s a hengersorok végéről 860 méteres darabokban kígyózik le a köracél, ami a kapcsolódó üzemrészekbe kerül darabolásra, további megmunkálásra. Nagyon sok tapasztalt, régi szakmunkás bizony először igencsak idegenkedett az új hengerműtől... Tokodi Gézának a felesége is kohásztechnikus. Ki tudja, otthon vitatkoznak-e időnként szakmai dolgokról? Bizonyára igen. Annyi bizonyosnak látszik, egyiküknek sem kell a szomszédba szaladni egy-egy szakmai tanácsért. Együtt jártak technikumba, diákszerelem az övék, amiből végül házasság lett. Ma már két fiuk van, a hatéves László és a négy és fél éves Tamás. Az asszonyka is az LKM-nél kezdett, de a gyermekgondozási segély időszakának — három év — letelte után új munkahelyre került, ahol maga is dolgozótársai egyik képviselője, bizalmi helyettes. — Nyugdíjba készült a régi bizalmunk, akit mindenki tisztelt és szeretett az üzemben — emlékezik vissza Tokodi Géza szakszervezeti „pályafutásának” kezdeteire. — ő keresett meg hetvennégyben, „te, fiú — mondta —, itt az ideje a fiatalításnak. Én nyugdíjba megyek, téged már régebben kiszemeltelek magamnak, mit szólnál hozzá, ha javasolnálak a helyemre?” Addig csak az ifjúsági mozgalomban forgolódtam, igaz, ott elég sokat. Hirtelen nem is tudtam, merjem-e vállalni? De mindenki biztatott, bátorított, nem lehetett volna nemet mondani, így lettem bizalmi hetvennégyben. Úgy látszik, elégedettek lehettek velem, mert egy évvel később, amikorjöttek a választások, újra bizalmat kaptam. Megválasztottak a szakszervezeti bizottság és a vállalati szakszervezeti tanács tagjának is. Hetvennyolcban öthónapos SZOT-tanfolyamot végeztem, hogy szakszervezeti munkámat még jobban tudjam ellátni. Most főbizalmi Tokodi Géza a Lenin Kohászati Műveknél, tagja a gyáregységi és a vállalati bizalmi, főbizalmi testületnek, amelynek döntő szava van a dolgozók élet- és munkakörülményeinek alakításában, a gazdasági tervek, elképzelések, a vezetők munkájának véleményezésétől kezdve a bérek, a nyereség, a jutalmak elosztásáig, a szociális és jóléti alapok felhasználásáig. Ki kapjon segélyt, üdülőjegyet? Mennyi legyen az újonnan felvett dolgozó munkabére? Ki érdemel kitüntetést? Történtek-e intézkedések a dolgozók által felvetett észrevételekre, a problémák és gondok orvoslására? Ez mind, mind a bizalmi dolga. S ezen kívül annyi minden még! — Képes lehet-e a bizalmi megfelelni minden követelménynek? — kérdezem. — Nem könnyű, de feltétlenül törekednie kell rá, ha meg akarja őrizni a választói bizalmát — válaszol. — Ez tanulás nélkül nemigen megy. Nekem van néhány egyértelmű és világos alapelvem, ami megkönnyíti a munkámat. Hiszek például abban, hogy az emberek túlnyomó többségét értelmes szóval, érvekkel mindig a jó ügy mellé lehet állítani. Nincsen semmi, amit meg ne értenének, ha nyíltan és őszintén beszélnek velük. Aztán itt vannak az anyagiak! Igaz, mindenki munkáját külön-külön is értékelni kell, de a lényeg: az üzemben olyan bérarányok legyenek, amelyek leginkább megfelelnek a dolgozók igazságérzetének. Nálunk a bizalmitól azt is megkérdezik, mennyi bért kaphat az újonnan felvett dolgozó. Szerintem se többet, se kevesebbet, mint amennyit a hasonló tudású és képességű régi munkásokat megilleti. A jutalmak, a prémiumok elosztásánál pedig azt tartom, az érdemel többet, aki saját közvetlen munkáján kívül arra is felfigyel, ha valamelyik közeli gyártósoron elakad és „gyúródik” az anyag, és soha nem rest segíteni. — Akadt-e már olyan „ügye”, ami a vártnál nehezebb diónak bizonyult? Amit eddig még nem sikerült megoldani, mert nem sikerült elfogadtatni javaslatát? — Nyugodtan merem állítani, hogy nálunk általában jó a hangulat — mondja. — Nem túlságosan gyakran kerül felszínre olyan „fogas” kérdés, ami magasabb fórumok elé kívánkozna. Ha mégis akad jogos kívánság, akkor soha nem adom fel a harcot addig, amíg nem sikerül az igazunkat elfogadtatni. Nem is tehetek mást, hiszen engem is „nyúznak” érte, így vagyunk a munkaruhával. A hengerészek egy, a kormánypad kezelők másfél évre kapják, holott sok minden amellett szól, hogy azonos legyen a „taksa”. Legutóbb még nem tudtuk elérni a kollektív szerződés módosítását. Legyen egységesen egy év a kihordási idő! De nem adtuk fel a dolgot. Amikor tavasszal megkötjük az új kollektív szerződést, újra nekirugaszkodunk ... ★ A kongresszus szekcióülésein a vasasszakszervezet küldöttei közül felszólalt Baranyai Géza, a vasasszakszervezet titkára, Kovács József, az MVM szakszervezeti bizottságának vezető titkára, Doma Ernő, az MHD vszb-titkára és Búcsú Tibor a Csepel Tröszt szakszervezeti bizottságának vezető titkára. Tokodi Géza, az LKM főbizalmija 1980. december 12-14. Tanácskozott a magyar szakszervezetek XXIV. kongresszusa