Vasas, 1985 (90. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
SZERVEZETI ÉLET Veszem a lapot Reggelenként, amikor munkába indulok, mindig betérek a „Műlötty kávézóba”, mert a városban egyedül ott lehet szaharinnal kapni kávét. Így volt ez szerda reggel is, amikor megszokott sietséggel indultam munkahelyemre. Mikor a kedvenc kávézómhoz értem, különös, nem várt látvány fogadott. Festőlétrákkal, vödrökkel és egyéb festőeszközökkel volt telepakolva a helyiség és a megszokott ismerős kortytársak helyett mindössze két meszes ruhás, papírcsákós fiatal festő szakmunkás „üldögélt” a pultnál, és huszonegyestek egy üveg törkölypálinka társaságában. Érdekes — tűnődtem el magamban —, hát mégis lehetséges, hogy jobb belátásra bírta a KÖJÁL a Vendéglátó Vállalatot, hogy kifestetik a „Műlöttyöt”. Kiváncsian, vegyes érzésekkel léptem át rozoga küszöbét, amiben oly sokszor megbotlottam szeszmentes vendégeskedésem alatt. — Jó reggelt! — köszöntöttem a „szorgoskodókat”. — Huszonegy magának is! — fogadta illedelmesen a szakállasképű ifjú, és elegáns gesztussal kiköpte szájából cigarettacsikkét a nadrágom hajtókájába. — Na, mi tetszik, Fater? — szólt flegmán a szolidabb külsejű piktor. — Semmi különös, csak a szokásos feketémet akartam elfogyasztani, de szomorúan konstatálom, hogy nincs kiszolgálás. — Miért, maga elvárná, hogy tatarozás ideje alatt is kiszolgálás legyen? A szakállas szakmunkás meghúzta a pálinkásüveget, majd tétován felém nyújtotta. Már éppen udvariasan vissza akartam utasítani, amikor hirtelen meggondolta magát és visszatette a pultra, majd törkölyízű hangon megszólalt. — A szaki bácsi mindig ilyen vicces? — Nem mindig, csak ez a „tempós” tatarozási látvány dobta fel a hangulatomat. — Hallod, Colos! A szakibácsinak repes a szíve az örömtől, hogy tempósan festjük a hörpintőt! — Hallom, hallom! Akkor viszont nem azonos a hullámhosszunk az elvtárssal, mert minket csak ilyen zöld hajnalban a pia tud feldobni! A meló még a megalapozott jókedvünket is lehangolja. Igaz, bütyök? — szólt a társa felé, közben kért még egy lapot a pakliból. — Akkor tempósan, fiúk, mert elszoknak a törzsvendégek a szentélyüktől! — ezzel nyúltam a kilincs felé, mert hiábavalónak tartottam az agitálást, amikor a szakállas még utánam szólt. — Nyugi-nyugi, nem lóverseny ez, apuskám, hogy elkapkodjuk! Egyébként is úgy etikus nálunk, amíg megkapjuk a nyakolajat a megrendelőtől, addig a melót is beosztjuk. Érti már, fater? — Értem — értem, akkor én is elhúzom a csíkot, mert a végén még elkésem az ünnepségről, pedig az én tiszteletemre rendezik. — Várjon már, szaki bácsi! Ünnepséget mondott, csak tán nem maga lesz a kisz ünk elnöke? — De igen! Honnan találta ki? — feleltem habozás nélkül, magabiztosan. — Hát csak úgy, mert olyan ünnepélyes a külseje, meg, hogy siet az ünnepségre, ezért lett olyan gyanús. Mi meg éppen mára vártuk az új, főnököt, hát azért kalkuláltam össze a dolgokat. — Igazán örülök neki, hogy kitalálta és főleg annak, hogy ilyen jól sikerült a bemutatkozásunk. — A hatás döbbenetes volt. Nagy igyekezettel eltüntették az asztalról a „bűnjeleket” és lázasan tevékenykedni kezdtek. — Hát mi is örülünk neki, igaz, Colos, hogy megismerhettük az elnök elvtársat. Már csak azért is, hogy legalább így soron kívül megkérdezhetjük, lesz-e egy kis tévéosztás? — Magukat is érinti a prémium? — kérdeztem elszántan és komolyságot erőltettem arckifejezésemre. — Még vili, mi is a cégnél melesszünk már két hónapja. Hát akkor jogos a markunkat is tartani vagy nem? — De..., csak még nem tudom, hogy a művezetőjük javasolta-e magukat. Ma van az első munkanapom, és így nem láthattam a javaslatokat. — Hát, ha netán nem javasolt volna a művezetőnk, mert tudja, feledékeny az öreg, akkor majd az elnök elvtárs szóljon egy pár szót az érdekemben, illetve az érdekünkben, ha már így összebarátkoztunk. — Csak tudja az a helyzet, hogy ez nem lóverseny és én sem szeretném elkapkodni a dolgokat — válaszoltam. Azzal diadalmasan otthagytam a két megdöbbent, csodálkozóképű, csatát vesztett piktort. Győztesen, boldog megelégedéssel siettem be a gyárba, ahol 40 éve megszakítás nélkül dolgozom mint szerszámlakatos és a brigádom nyugdíjazásom alkalmából búcsúünnepséget rendezett tiszteletemre. — éles — Szekszárdim sem könnyű Jelentős múlt áll már Szekszárdon a BHG IV. sz. gyára mögött. Mindig a szakma élvonalába tartoztak, jelenleg is így van ez, a több mint 1100 dolgozót foglalkoztató üzemben. Júliusban múlt tíz éve, hogy a BHG gyáregysége lettek. Két olyan szakszervezeti tisztségviselővel váltottunk szót, akik több mint tíz éve dolgoznak itt. — 1974. október 23-án kerültem a DC-szalagra beállítónak — meséli Ömböli Gizella. Megtanultam a folyamatokat a szereléstől a beállításig és hamarosan — 1977-ben — csoportvezetővé neveztek ki. Mindig tanultam valamit, így lettem mechanikai műszerész. Jelenleg 25 beosztottam van. — Tizenkét évvel ezelőtt kerültem a gyárba festőként — folytatja a beszélgetést Nyúl Mihály. — Eleinte olajkályhákat festettünk. Amikor BHG-sek lettünk, alig egy évre rá csoportvezetőnek neveztek ki a felületkikészítőben. Egy félautomata festőberendezés és az azt kezelők tartoznak hozzám, műszakonként tizenkét szakember. Miután az új gépsort beállítottuk, több időm lett, ezért vállaltam a szakszervezetben a gazdasági felelősi posztot, amit 1975—1980-ig csináltam. Ahogy közeledtek a választások, a pártszervezet megfogalmazta, hogy javítani kell a szakszervezet munkáját. Ennek nyomán több jelölt került fel a választáson a főbizalmi listájára. Közöttük én is. Minimális különbséggel választottak meg társaim. 82 szervezett dolgozó tartozik hozzám. — Hasonló az én utam is a szakszervezetben — veszi át a szót Gizella. — Ötven társam tartott arra alkalmasnak 1975-ben, hogy bizalmi legyek. Független lévén, sok szabad időm volt, így két év múlva kooptálással szakszervezeti titkár lettem. Nagyon megkedveltem a szakszervezeti munkát, ezért nehéz volt átállni az új rendszerre 1980-ban. Pillanatnyilag mindegy 300 szervezett dolgozó főbizalmija vagyok. Többségük nő. A választást követően jó ideig úgy éreztem, hogy a vezetők jó része, Kiss Gyuláné, Mikus Zoltánné és Horváth Mária a DBR kereten a gépeket köti be mintha a beosztását féltette volna tőlünk. Volt, aki megfeledkezett a bizalmijának a véleményét kérni. De sok-sok beszélgetés után megértették, hogy miért jó számukra a kontroll. Hogy nem az önállóságukat akarjuk megnyirbálni. — Különösen a művezetők fogadták el nehezen partnernek a bizalmiakat — fűzi tovább a gondolatot Nyúl Mihály. — Aki nem tudta elviselni a megnövekedett szakszervezeti jogokat, hatásköröket, azzal külön foglalkoztam. Mire mindenki, a vezetők és a bizalmiak is a „helyükre kerültek”, két év telt el. Az üzemvezető két évvel fiatalabb nálam, de roppant demokratikusan vezet. A legnagyobb viták a bérfejlesztéskor vannak. Nincs egyenlősdi, a tól-ig határ két forint ötven fillért is kitesz. — Természetes, hogy a gyár érdekében mi neveljük is a dolgozótársainkat — tér át egy másik témára Ömböli Gizella. — Akinek ez az első munkahelye, azzal sokkal nehezebb dolgunk van, amíg megszokja a szalagmunkát, a kötöttségeket, a fegyelmet. Aki már más munkahelyen dolgozott, az pár hét alatt felveszi a tempót, beilleszkedik. Erre Mihály is rábólint, hogy valóban így van és máris arról csevegünk, hogyan ismerik el munkájukat. — A közvetlen környezetem, a társaim, de a vezetők is elismerik a szakszervezeti tevékenységemet — szögezi le Nyúl Mihály. — Nem orvannak a munkatársaim, ha szóvá teszek valamit a munkájukban. A vezetők pedig nem hagynak ki a jutalmazásnál, ha nem értek velük egyet mindenben. Mindkét fél kritikus és igényes velem szemben. Ennek természetesen egyre nehezebb megfelelni. Egyes bizalmiak nem állnak mindig a helyzet magaslatán és olyankor több a gondom. — A legnehezebb az, hogy megfelelő információk, tudnivalók jussanak a vezetőkhöz és a dolgozókhoz — folytatja a gondolatsort Ömböli Gizella. — Ha hozunk egy döntést a gyár vezetőségével közösen, akkor a szakszervezeti tisztségviselőknek is amellett kell állást foglalniuk, azzal kell politizálniuk társaik között. Mégis tapasztalható, hogy amikor már a negyedik ember adja tovább a döntést, már óriási torzulás észlelhető. Méginkább így van ez, ha egy-egy bizalmi nincs ott az adott pillanatban. — Rengeteg szabadidőnk megy a szakszervezeti munkára — teszi hozzá Nyúl Mihály. — Mindketten váltóműszakosok vagyunk és bizony sokszor be kell jönnünk munkaidőn kívül is. Idősebbek a bizalmiak és alig van utánpótlásunk. Ugyanis a fiatalok látják, hogy mennyi időt vesz igénybe ez a tevékenységünk és nem, vagy nehezen vállalják a szakszervezeti megbízatásokat. — E téren van még tennivalónk bőven — mondja befejezésként Nyúl Mihály, a BHG IV. sz. gyárában, Szekszárdon. Tímár Mátyás : Nem lehet tétlenül szemlélődni Szép születésnapi ajándékot kapott a nyolcvanéves Závodszky József, szakszervezetünk nyugdíjasbizottságának elnöke, a Szocialista Magyarországért Érdemrendet. Tatus, mert hiszen így ismerik őt vasas-szerte, meghatottan, szerényen hárítja el a gratulációt és szinte mentegetőzve mondja: nincsen bennem semmi különös, mindig dolgoztam és dolgozom, ez tart életben ... Rövidre nyírt, ősz hajával, szinte ránctalan arcával, meggondolt szavaival nagyapámra emlékeztet, akinek mindig szívesen hallgattam igaz történeteit életéről, sorsáról. Ő is nyolcvan év gyötrelmeiről, gondjairól, örömeiről beszél. — Édesapám kőművessegéd volt, idénymunkás, inkább csak nyáron dolgozott. Egyetlen gyerek voltam. A tízes években Pestre költöztünk. Apám is itt volt velünk mindaddig, míg csak be nem vonult 1914-ben. Aztán sokáig csak a híreket hallottuk felőle ... Huszonegyben jött haza. Közben volt vöröskatona, persze internálták. — És hogy tudott megélni a család? — Kisgyermekként anyámnak kellett segítenem, mert nem volt otthon kenyérkereső. Mindenféle alkalmi munkát vállaltam: voltam kifutófiú, cipekedtem a nagyságoknak a piacon. Aztán inasnak adtak a Franki nagykereskedésbe és ott dolgoztam 1928-ig. Itt megtanultam az emberekkel bánni, jó iskola volt. Innen a Kaszab csavargyárba kerültem, majd 1935-től a Magyar Vagon- és Gépgyár budapesti igazgatóságán a szerszámraktár vezetője lettem. Aztán a felszabadulás után a NIK-be, azaz a Nehézipari Központ munkaügyi osztályvezetőjévé neveztek ki. Ez azonban nagyon idegfeszítő munka volt, és így inkább visszamentem a Győri Vagonba. Innen jöttem a vasasszakszervezetbe. 1960-ig a gazdasági osztályt vezettem. — Huszonnégy éve a nyugdíjasbizottság elnöke. Milyennek látja a mai nyugdíjasok helyzetét? — Akkor lettem a nyugdíjasbizottság elnöke, amikor még 15 000 tagunk volt. Én szerveztem meg. Aztán a decentralizálások idején csökkent a létszámunk. Most 1500 tagunk van, közöttünk özvegyi jogon 4001500. Különösen azokét, akik korábban mentek nyugdíjba, hiszen azok kevesebb pénzt kapnak. Nehéz helyzetben vagyunk, mert csak egy vékony rétege a nyugdíjasoknak mondhatja el magáról, hogy emberi módon, jól él. A többségnek igen nehéz a helyzete. Mi intézzük a segélyeket, a felterjesztéseket nyugdíjemelésre, klubdélutánokat rendezünk, elmegyünk hajókirándulásra, elintézzük az üdülést az alacsony nyugdíjúaknak. Amit lehet, megteszünk. — Hogyan lesz valakiből ilyen közösségi ember, aki még húsz évvel a nyugdíjaztatása után is társainak ügyes-bajos gondjait intézi? Miért csinálja még mindig, most már nyugodtanpihenhetne. — Én apámtól azt tanultam, hogy az embernek mindig csinálnia kell valamit, nem lehet tétlenül szemlélődni. Meg aztán én már ináskorom óta szervezett munkás vagyok. 1923-ban léptem be a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetségébe. Igaz, ott nem volt olyan aktivitás, mint később a vasasban, de az olvasókörben sokat beszélgettünk, vitatkoztunk. A Kaszabban és a Győri Vagonban már egészen más volt, ott már öntudatosabbak, keményebbek voltak a munkások, ott már bérharcot is szerveztünk. Soha nem felejtem el az 1930. szeptember 1-i nagy tüntetést. Én is ott voltam. 1928-tól 1948-ig a Szociáldemokrata Párt tagja voltam, 1948 óta a kommunista párt tagja vagyok. — A két háború közt a mozgalmi munka része volt a természetjárás. Úgy hallottam, ön még ma is aktív turista, pedig manapság kezdünk leszokni erről az igazán szép hagyományról. — Kár, mert sokat veszítenek vele azok, akik nem mennek ki a természetbe. Dehát ehhez egy kis szerencse is kell. Engem még gyerekkoromban tornatanárom szoktatott rá a turisztikára. Aztán a Vasas Természetbarát Szakosztályában folytattam, és ma is túrázok. Nemrégiben voltam a soproni hegyekben, a Börzsönyben, de kijárok gyakran a budai hegyekbe. 15—20 kilométert teszek meg egy-egy alkalommal. Csodálatos a természet, az erdő, a friss levegő, a kirándulás utáni fáradtság. Nagyon jólesett, hogy most, amikor nyolcvanéves lettem, a kohászbizottságtól egy szép fokost kaptam. Legközelebb már azzal megyek túrázni. — És mit szeretne születésnapjára? — Szeretnék még sokáig dolgozni, túrázni és 2000-ben találkoztunk megint. U. A. VASAS 1985. JANUÁR