Vasas, 1985 (90. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

SZERVEZETI ÉLET Veszem a lapot Reggelenként, amikor munkába indulok, mindig betérek a „Műlötty kávézóba”, mert a városban egyedül ott lehet szaharinnal kapni kávét. Így volt ez szerda reggel is, amikor meg­szokott sietséggel indultam munkahelyemre. Mikor a kedvenc kávézómhoz értem, külö­nös, nem várt látvány fogadott. Festőlétrákkal, vödrökkel és egyéb festő­eszközökkel volt telepakolva a helyiség és a megszokott ismerős kortytársak helyett mindössze két meszes ruhás, papírcsákós fia­tal festő szakmunkás „üldögélt” a pultnál, és huszonegyestek egy üveg törkölypálinka tár­saságában. Érdekes — tűnődtem el magam­ban —, hát mégis lehetséges, hogy jobb belá­tásra bírta a KÖJÁL a Vendéglátó Vállalatot, hogy kifestetik a „Műlöttyöt”. Kiváncsian, vegyes érzésekkel léptem át rozoga küszöbét, amiben oly sokszor meg­botlottam szeszmentes vendégeskedésem alatt. — Jó reggelt! — köszöntöttem a „szorgos­­kodókat”. — Huszonegy magának is! — fogadta ille­delmesen a szakállasképű ifjú, és elegáns gesztussal kiköpte szájából cigarettacsikkét a nadrágom hajtókájába. — Na, mi tetszik, Fater? — szólt flegmán a szolidabb külsejű piktor. — Semmi különös, csak a szokásos feketé­met akartam elfogyasztani, de szomorúan konstatálom, hogy nincs kiszolgálás. — Miért, maga elvárná, hogy tatarozás ideje alatt is kiszolgálás legyen? A szakállas szakmunkás meghúzta a pálin­kásüveget, majd tétován felém nyújtotta. Már éppen udvariasan vissza akartam utasí­tani, amikor hirtelen meggondolta magát és visszatette a pultra, majd törkölyízű hangon megszólalt. — A szaki bácsi mindig ilyen vicces? — Nem mindig, csak ez a „tempós” tata­­rozási látvány dobta fel a hangulatomat. — Hallod, Colos! A szakibácsinak repes a szíve az örömtől, hogy tempósan festjük a hörpintőt! — Hallom, hallom! Akkor viszont nem azonos a hullámhosszunk az elvtárssal, mert minket csak ilyen zöld hajnalban a pia tud feldobni! A meló még a megalapozott jóked­vünket is lehangolja. Igaz, bütyök? — szólt a társa felé, közben kért még egy lapot a pakli­ból. — Akkor tempósan, fiúk, mert elszoknak a törzsvendégek a szentélyüktől! — ezzel nyúltam a kilincs felé, mert hiábavalónak tartottam az agitálást, amikor a szakállas még utánam szólt. — Nyugi-nyugi, nem lóverseny ez, apus­­kám, hogy elkapkodjuk! Egyébként is úgy etikus nálunk, amíg megkapjuk a nyakolajat a megrendelőtől, addig a melót is beosztjuk. Érti már, fater? — Értem — értem, akkor én is elhúzom a csíkot, mert a végén még elkésem az ünnep­ségről, pedig az én tiszteletemre rendezik. — Várjon már, szaki bácsi! Ünnepséget mondott, csak tán nem maga lesz a kisz­ ünk elnöke? — De igen! Honnan találta ki? — feleltem habozás nélkül, magabiztosan. — Hát csak úgy, mert olyan ünnepélyes a külseje, meg, hogy siet az ünnepségre, ezért lett olyan gyanús. Mi meg éppen mára vár­tuk az új, főnököt, hát azért kalkuláltam össze a dolgokat. — Igazán örülök neki, hogy kitalálta és fő­leg annak, hogy ilyen jól sikerült a bemutat­kozásunk. — A hatás döbbenetes volt. Nagy igyekezettel eltüntették az asztalról a „bűnje­leket” és lázasan tevékenykedni kezdtek. — Hát mi is örülünk neki, igaz, Colos, hogy megismerhettük az elnök elvtársat. Már csak azért is, hogy legalább így soron kívül megkérdezhetjük, lesz-e egy kis tévé­osztás? — Magukat is érinti a prémium? — kér­deztem elszántan és komolyságot erőltettem arckifejezésemre. — Még vili, mi is a cégnél melesszünk már két hónapja. Hát akkor jogos a markunkat is tartani vagy nem? — De..., csak még nem tudom, hogy a művezetőjük javasolta-e magukat. Ma van az első munkanapom, és így nem láthattam a javaslatokat. — Hát, ha netán nem javasolt volna a mű­vezetőnk, mert tudja, feledékeny az öreg, ak­kor majd az elnök elvtárs szóljon egy pár szót az érdekemben, illetve az érdekünkben, ha már így összebarátkoztunk. — Csak tudja az a helyzet, hogy ez nem lóverseny és én sem szeretném elkapkodni a dolgokat — válaszoltam. Azzal diadalmasan otthagytam a két megdöbbent, csodálkozó­képű, csatát vesztett piktort. Győztesen, bol­dog megelégedéssel siettem be a gyárba, ahol 40 éve megszakítás nélkül dolgozom mint szerszámlakatos és a brigádom nyugdí­jazásom alkalmából búcsúünnepséget rende­zett tiszteletemre. — éles — Szekszárdim sem könnyű Jelentős múlt áll már Szek­­szárdon a BHG IV. sz. gyára mögött. Mindig a szakma él­vonalába tartoztak, jelenleg is így van ez, a több mint 1100 dolgozót foglalkoztató üzem­ben. Júliusban múlt tíz éve, hogy a BHG gyáregysége let­tek. Két olyan szakszervezeti tisztségviselővel váltottunk szót, akik több mint tíz éve dolgoznak itt. — 1974. október 23-án ke­rültem a DC-szalagra beállí­­tónak — meséli Ömböli Gizel­la. Megtanultam a folyamato­kat a szereléstől a beállításig és hamarosan — 1977-ben — csoportvezetővé neveztek ki. Mindig tanultam valamit, így lettem mechanikai műszerész. Jelenleg 25 beosztottam van. — Tizenkét évvel ezelőtt kerültem a gyárba festőként — folytatja a beszélgetést Nyúl Mihály. — Eleinte olaj­­kályhákat festettünk. Amikor BHG-sek lettünk, alig egy év­re rá csoportvezetőnek nevez­tek ki a felületkikészítőben. Egy félautomata festőberen­dezés és az azt kezelők tartoz­nak hozzám, műszakonként tizenkét szakember. Miután az új gépsort beállítottuk, több időm lett, ezért vállaltam a szakszervezetben a gazda­sági felelősi posztot, amit 1975—1980-ig csináltam. Ahogy közeledtek a választá­sok, a pártszervezet megfo­galmazta, hogy javítani kell a szakszervezet munkáját. En­nek nyomán több jelölt került fel a választáson a főbizalmi listájára. Közöttük én is. Mini­mális különbséggel választot­tak meg társaim. 82 szerve­zett dolgozó tartozik hozzám. — Hasonló az én utam is a szakszervezetben — veszi át a szót Gizella. — Ötven társam tartott ar­ra alkalmasnak 1975-ben, hogy bizalmi legyek. Függet­len lévén, sok szabad időm volt, így két év múlva kooptá­­lással szakszervezeti titkár lettem. Nagyon megkedvel­tem a szakszervezeti munkát, ezért nehéz volt átállni az új rendszerre 1980-ban. Pillanat­nyilag mindegy 300 szervezett dolgozó főbizalmija vagyok. Többségük nő. A választást követően jó ideig úgy érez­tem, hogy a vezetők jó része, Kiss Gyuláné, Mikus Zoltánné és Horváth Mária a DBR kereten a gépeket köti be mintha a beosztását féltette volna tőlünk. Volt, aki megfe­ledkezett a bizalmijának a vé­leményét kérni. De sok-sok beszélgetés után megértették, hogy miért jó számukra a kontroll. Hogy nem az önálló­ságukat akarjuk megnyir­bálni. — Különösen a művezetők fogadták el nehezen partner­nek a bizalmiakat — fűzi to­vább a gondolatot Nyúl Mi­hály. — Aki nem tudta elvi­selni a megnövekedett szak­­szervezeti jogokat, hatáskörö­ket, azzal külön foglalkoztam. Mire mindenki, a vezetők és a bizalmiak is a „helyükre ke­rültek”, két év telt el. Az üzemvezető két évvel fiata­labb nálam, de roppant de­mokratikusan vezet. A legna­gyobb viták a bérfejlesztéskor vannak. Nincs egyenlősdi, a tól-ig határ két forint ötven fillért is kitesz. — Természetes, hogy a gyár érdekében mi neveljük is a dolgozótársainkat — tér át egy másik témára Ömböli Gizella. — Akinek ez az első munkahelye, azzal sokkal ne­hezebb dolgunk van, amíg megszokja a szalagmunkát, a kötöttségeket, a fegyelmet. Aki már más munkahelyen dolgozott, az pár hét alatt fel­veszi a tempót, beilleszkedik. Erre Mihály is rábólint, hogy valóban így van és már­is arról csevegünk, hogyan is­merik el munkájukat. — A közvetlen környeze­tem, a társaim, de a vezetők is elismerik a szakszervezeti te­vékenységemet — szögezi le Nyúl Mihály. — Nem orvan­nak a munkatársaim, ha szó­vá teszek valamit a munká­jukban. A vezetők pedig nem hagynak ki a jutalmazásnál, ha nem értek velük egyet mindenben. Mindkét fél kriti­kus és igényes velem szem­ben. Ennek természetesen egyre nehezebb megfelelni. Egyes bizalmiak nem állnak mindig a helyzet magaslatán és olyankor több a gondom. — A legnehezebb az, hogy megfelelő információk, tudni­valók jussanak a vezetőkhöz és a dolgozókhoz — folytatja a gondolatsort Ömböli Gizel­la. — Ha hozunk egy döntést a gyár vezetőségével közösen, akkor a szakszervezeti tiszt­ségviselőknek is amellett kell állást foglalniuk, azzal kell politizálniuk társaik között. Mégis tapasztalható, hogy amikor már a negyedik em­ber adja tovább a döntést, már óriási torzulás észlelhető. Méginkább így van ez, ha egy-egy bizalmi nincs ott az adott pillanatban. — Rengeteg szabadidőnk megy a szakszervezeti mun­kára — teszi hozzá Nyúl Mi­hály. — Mindketten váltómű­szakosok vagyunk és bizony sokszor be kell jönnünk mun­kaidőn kívül is. Idősebbek a bizalmiak és alig van utánpót­lásunk. Ugyanis a fiatalok lát­ják, hogy mennyi időt vesz igénybe ez a tevékenységünk és nem, vagy nehezen vállal­ják a szakszervezeti megbíza­tásokat. — E téren van még tenni­valónk bőven — mondja befe­jezésként Nyúl Mihály, a BHG IV. sz. gyárában, Szek­­szárdon. Tímár Mátyás : Nem lehet tétlenül szemlélődni Szép születésnapi ajándékot kapott a nyolcvanéves Zá­­vodszky József, szakszerveze­tünk nyugdíjasbizottságának elnöke, a Szocialista Magyar­­országért Érdemrendet. Tatus, mert hiszen így is­merik őt vasas-szerte, megha­­tottan, szerényen hárítja el a gratulációt és szinte mentege­tőzve mondja: nincsen ben­nem semmi különös, mindig dolgoztam és dolgozom, ez tart életben ... Rövidre nyírt, ősz hajával, szinte ránctalan arcával, meg­gondolt szavaival nagyapám­ra emlékeztet, akinek mindig szívesen hallgattam igaz tör­téneteit életéről, sorsáról. Ő is nyolcvan év gyötrel­meiről, gondjairól, örömeiről beszél. — Édesapám kőművesse­géd volt, idénymunkás, in­kább csak nyáron dolgozott. Egyetlen gyerek voltam. A tí­zes években Pestre költöz­tünk. Apám is itt volt velünk mindaddig, míg csak be nem vonult 1914-ben. Aztán soká­ig csak a híreket hallottuk fe­lőle ... Huszonegyben jött ha­za. Közben volt vöröskatona, persze internálták. — És hogy tudott megélni a család? — Kisgyermekként anyám­nak kellett segítenem, mert nem volt otthon kenyérkere­ső. Mindenféle alkalmi mun­kát vállaltam: voltam kifutó­fiú, cipekedtem a nagyságok­nak a piacon. Aztán inasnak adtak a Franki nagykereske­désbe és ott dolgoztam 1928-ig. Itt megtanultam az emberekkel bánni, jó iskola volt. Innen a Kaszab csavar­gyárba kerültem, majd 1935-től a Magyar Vagon- és Gépgyár budapesti igazgató­ságán a szerszámraktár veze­tője lettem. Aztán a­ felszaba­dulás után a NIK-be, azaz a Nehézipari Központ munka­ügyi osztályvezetőjévé nevez­tek ki. Ez azonban nagyon idegfeszítő munka volt, és így inkább visszamentem a Győri Vagonba. Innen jöttem a va­sasszakszervezetbe. 1960-ig a gazdasági osztályt vezettem. — Huszonnégy éve a nyugdíjasbizottság elnöke. Milyennek látja a mai nyugdí­jasok helyzetét? — Akkor lettem a nyugdí­jasbizottság elnöke, amikor még 15 000 tagunk volt. Én szerveztem meg. Aztán a de­centralizálások idején csök­kent a létszámunk. Most 1500 tagunk van, közöttünk öz­vegyi jogon 4001500. Különö­sen azokét, akik korábban mentek nyugdíjba, hiszen azok kevesebb pénzt kapnak. Nehéz helyzetben vagyunk, mert csak egy vékony rétege a nyugdíjasoknak mondhatja el magáról, hogy emberi mó­don, jól él. A többségnek igen nehéz a helyzete. Mi intézzük a segélyeket, a felterjesztése­ket nyugdíjemelésre, klubdél­utánokat rendezünk, elme­gyünk hajókirándulásra, elin­tézzük az üdülést az alacsony nyugdíjúaknak. Amit lehet, megteszünk. — Hogyan lesz valakiből ilyen közösségi ember, aki még húsz évvel a nyugdíjaz­tatása után is társainak ügyes-bajos gondjait intézi? Miért csinálja még mindig, most már nyugodtan­­pihen­hetne. — Én apámtól azt tanul­tam, hogy az embernek min­dig csinálnia kell valamit, nem lehet tétlenül szemlélőd­ni. Meg aztán én már inásko­rom óta szervezett munkás vagyok. 1923-ban léptem be a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetségébe. Igaz, ott nem volt olyan aktivitás, mint később a vasasban, de az olvasókörben sokat beszél­gettünk, vitatkoztunk. A Ka­szabban és a Győri Vagonban már egészen más volt, ott már öntudatosabbak, keményeb­bek voltak a munkások, ott már bérharcot is szerveztünk. Soha nem felejtem el az 1930. szeptember 1-i nagy tünte­tést. Én is ott voltam. 1928-tól 1948-ig a Szociáldemokrata Párt tagja voltam, 1948 óta a kommunista párt tagja va­gyok. — A két háború közt a mozgalmi munka része volt a természetjárás. Úgy hallot­tam, ön még ma is aktív turis­ta, pedig manapság kezdünk leszokni erről az igazán szép hagyományról. — Kár, mert sokat veszíte­nek vele azok, akik nem men­nek ki a természetbe. Dehát ehhez egy kis szerencse is kell. Engem még gyerekko­romban tornatanárom szokta­tott rá a turisztikára. Aztán a Vasas Természetbarát Szak­osztályában folytattam, és ma is túrázok. Nemrégiben vol­tam a soproni hegyekben, a Börzsönyben, de kijárok gyakran a budai hegyekbe. 15—20 kilométert teszek meg egy-egy alkalommal. Csodála­tos a természet, az erdő, a friss levegő, a kirándulás utá­ni fáradtság. Nagyon jólesett, hogy most, amikor nyolcvan­­éves lettem, a kohászbizott­ságtól egy szép fokost kap­tam. Legközelebb már azzal megyek túrázni. — És mit szeretne születés­napjára? — Szeretnék még sokáig dolgozni, túrázni és 2000-ben találkoztunk megint. U. A. VASAS 1985. JANUÁR

Next