Gazdag Erzsi: Üvegcsengő - A Vasi Szemle Könyvei 144. (Szombathely, 1938)
Nem dobverés
Nem dobverés akar lenni ez a néhány bevezető sor a szerző vagy a kiadó javára, nem is az irodalmi kritikának elébevágó tapintatlan magasztalás. Csak rövid, örvendetes beszámoló arról, hogy eggyel megint megszaporodott a magyar virrasztók száma, hogy a magyar sors kálváriás, ködös-fényes országútján új „fényöntöző ember“ érkezett hozzánk, és a küldetéses halandók törhetetlen bizalmával kopogtat szívünk ajtaján. Gazdag — családi nevén Sebesi — Erzsit már elemi iskolás kora óta ismerem. Sorsa az apátián árvák keserű sorsa volt. Falatka kenyérkéjét mindig könnyes szomorúsággal aprította tejecskéjébe. Ezért barátkozott meg olyan korán és olyan bensőségesen a természettel: az állatokkal, a virágokkal, a réttel, az erdővel. Testvérként szeretkezett velük testvértelen, sivár gyermekéveiben. Ez a mélygyökerű baráti kapcsolat magyarázza gyermekverseinek közvetlen, üde hangját, meleg természetességét s a költő meglepő otthoniasságát az állat- és növényvilág műhelytitkaiban. Az embervilágból csak az aranyosszívű nagyanya szeretete és mindent szépségessé varázsló mesélő kedve tartotta benne a lelket. Az ő szoknyája mellé bújva álmodta első boldogságos álmait egy felhőtlen Tündérországról, s ezeknek a messzecsavargó merész álmoknak eredményeképen írta-gügyögte első verseit is. Iskolás pajtásai bámuló szemekkel néztek rá, a versfaragó süvölvényre. De tanítói között is akadtak, akik 3