Gazdag Erzsi: Üvegcsengő - A Vasi Szemle Könyvei 144. (Szombathely, 1938)

Nem dobverés

Nem dobverés akar lenni ez a néhány bevezető sor a szerző vagy a kiadó javára, nem is az irodalmi kriti­kának elébevágó tapintatlan magasztalás. Csak rövid, örvendetes beszámoló arról, hogy eggyel megint megszaporodott a magyar virrasztók szá­ma, hogy a magyar sors kálváriás, ködös-fényes országútján új „fényöntöző ember“ érkezett hoz­zánk, és a küldetéses halandók törhetetlen bizal­mával kopogtat szívünk ajtaján. Gazdag — családi nevén Sebesi — Erzsit már elemi iskolás kora óta ismerem. Sorsa az apátián árvák keserű sorsa volt. Falatka kenyér­kéjét mindig könnyes szomorúsággal aprította tejecskéjébe. Ezért barátkozott meg olyan korán és olyan bensőségesen a természettel: az álla­tokkal, a virágokkal, a réttel, az erdővel. Test­vérként szeretkezett velük testvértelen, sivár gyermekéveiben. Ez a mélygyökerű baráti kap­csolat magyarázza gyermekverseinek közvetlen, üde hangját, meleg természetességét s a költő meglepő otthoniasságát az állat- és növényvilág műhelytitkaiban. Az embervilágból csak az aranyosszívű nagy­­anya szeretete és mindent szépségessé varázsló mesélő kedve tartotta benne a lelket. Az ő szok­nyája mellé bújva álmodta első boldogságos álmait egy felhőtlen Tündérországról, s ezeknek a messzecsavargó merész álmoknak eredménye­­képen írta-gügyögte első verseit is. Iskolás paj­tásai bámuló szemekkel néztek rá, a versfaragó süvölvényre. De tanítói között is akadtak, akik 3

Next