Vas Népe, 1969. október (14. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-09 / 234. szám

nyugdíjasok napközi otthona falun Mi lesz a munkából kiöregedett parasztokkal? A kérdés országosan is komoly problémát vet fel. Ugyanis az emberi általános életkor meghosszabbodásával a társadalomnak évről évre több nyugdíjasa, örege lesz. (ez egyébként világjelenség — legalábbis a gazdaságilag fejlettebb államokban.) Nálunk a szocialista társadalomban most már a nagyüzemi kollektív gazdálkodás útjára lépett parasztságnak is biztosított az öregkori megélhetése. Azok a tsz-tagok, akik ezután mennek nyugdíjba — a közösben szerzett jövedelmüktől függően — már olyan havi járadékot élveznek, amiből emberhez méltóan meg lehet élni. • A pénz, a nyugdíj azonban — ahogy az különösen falusi esetekben máris mutatkozik — még nem minden. Mint ismeretes, az utóbbi 10—15 év alatt felnőtt paraszt fiatalság 80—90 százaléka az iparban keresett és talált jövőt. Nagy részük be is költözött a városba s akik még ..ingáznak” is, azon igyekeznek, hogy mielőbb bent lakjanak. Ez emberileg érthető és helyes, még akkor is, ha ez a ..népvándorlás” nagy nehézségeket okoz a városi lakásigények kielégítésénél. (Egyéként a városiasodás is világjelenség) A falvakban tehát kevés olyan gyerek marad, aki szüleit öreg napjaiban gyámolíthatja. A régi életforma szerencsére mind a szülők, mind a gyerekek szempontjából alapvetően megváltozott. Régen, amíg a szülő élt a gyerekek — mivel a vagyon felett mindhalálig a szülők rendelkeztek — kénytelenek voltak az öregekhez alkalmazkodni. Eltekintve a kivételektől, ez az életforma mindkét fél részére nehezen volt elviselhető. Egyetlen faluból sem kell a szomszédba menni az ezzel kapcsolatos drámai történetekért. Ma már sem a szülő sem a gyermek nincs kiszolgáltatva a gazdasági helyzetből adódó kényszerűségnek. Nagyon sok városra került gyermek azonban legjobb akarata ellenére sem tud falun élő, elöregedett szülein úgy segíteni ahogy szeretne. És itt elsősorban megint csak nem az anyagi támogatásról van szó Persze néhány esetben még ez is elkel — különösen azoknál az öregeknél, akik korábban, a nyugdíjtörvény életbelépése előtt maradtak ki a munkából — de túlnyomó részt arról van szó, hogy a magukra maradt öreg szülőknek — betegség, vagy más egyéb okokból — gond a napi főzés, tisztálkodás, a lakás rendbentartása, vagy csak egyszerűen unják magukat, mert nincs nekik megfelelő elfoglaltság, pihenés szórakozás. Sokan ma is viszolyognak a szociális otthonoktól, de mások, akik szívesen mennének a közösségbe meg be sem juthatnak már, vagy nehezen, mert ezek az intézmények is tele vannak. Megyénk falvait járva a községi tanácsok vezetőivel beszélgetve mindenütt — és sürgetően — felvetődik ez a gond. Néhány helyen megpróbálták — átmenetileg — úgynevezett öregek napköziotthonát szervezni. De ez a probléma végleges és intézményes megoldást követel Hogyan? Bő község tanácselnökének, Fülöp Józsefnek, illetve a község végrehajtó bizottságának például máris lenne elképzelése, terve három község: Bő, Gór, Csemeháza-damonya, majd pedig Tompaládony és Mesterháza támasz nélkül maradt öregjeinek nyugdíjas napja, ik megszépítésére. íme: A góri kastély — amit kétholdas park vesz körül — jelenleg, s a jövőben még inkább, 10 százaléknyira sincs kihasználva. Kevés költséggel be lehetne rendezni 60—70 öregember napi otthonává ahol bizonyos térítés ellenében — ezenkívül a termelőszövetkezet és a tanács támogatásával — rendszeres meleg ételt, tisztálkodási lehetőséget szórakoztató elfoglaltságot orvosi felügyeletet — esetleg gyógyítást — lehetne biztosítani. Az elképzelés megvalósítását illetően — ahogy Fülöp József tanácselnök elmondta — nem lenne semmi akadály, sőt a járási tanács egy ilyen napközi otthon üzemeltetéséhez költségkeretet is biztosítana, csupán azt nem tudják megoldani mivel, hogyan szállítsák be a társközségekből Gócba az öregeket Kellene egy kis társas autóbusz. De hát ez lassan kellene már mindegyik fialuközpontnak, sőt a 4—5 ezer holdas tszeknek is. Ezt a járművet — melynek üzemeltetése eléggé költséges — arra is fel lehetne használni, hogy a fel6őtagozatos iskolás gyerekeket időben szállítsa az iskolába és haza. De egy ilyen kis autóbuszt még sok más dologra is fel lehetne használni. Az üzemeltetési költségeinek jó részét azonban a termelőszövetkezeteknek kellene vállalni. Mit szól ehhez a termelőszövetkezet vezetősége? Kerestem őket de nem tudtam velük beszélni. Ám másoktól megtudtam, hogy az öt község határát egybefogó tsz — ahonnan ez évben is, illetve jövőre 62 tag megy nyugdíjba — elvben egyetért a faluközponti községi tanács elképzeléseivel, esetleg azt vitatná, hogy egy ilyen vál lalkozás mennyi hasznot hozna a tsz-nek(?) De én ez utóbbit — még ha felelős embertől hallottam is ezt — nem akarom hinni. Mert a tsz — még ha az új földtörvény alapján ki is fizeti tagjainak idővel a birtok árát — mégiscsak az első számú örököse a földnek A földnek, amit az öreg parasztok vittek a közösségbe, amiből alapvetően minden haszon és jó fakad Ez esetben a tezgazdálástól antihumánus dolog lenne valami hasznot is keresni az öregek napköziotthonának üzemeltetéséből. Bő község tanácsa jó irányban keresi a munkából kiöregedett magukra maradt emberek szociális gondjainak a végleges megoldását. Ehhez hasonló lehetőség viszont — tekintettel arra, hogy kastélyokkal jól el vagyunk látva — Vas megyében minden faluközpont közelében adva van. Most tehát a tetteken a sor, mert az idő sürget. Induljon el hát alulról a kezdeményezés, amely, ha szabad utat kap — különösen, hogy az egész társadalmat érintő ügyről van szó — országos méreteket is ölthet. Dávid József Ausztriában járt munkatársunk riportsorozata Pillantás az osztrák mezlgaztasisba „Apu, megint úri kezeim vannak“ Gross-Enkersdorfban, az alsóausztriai mezőgazdasági kamara székhelyén időzve, magyar szó üti meg a fülemet. — Bocsássanak meg, körmendi nincs köztük véletlenül? — Érdeklődik egy helybeli asszony. Kapiller Imre tsz-elnökre nézek, aki szintén felfigyelt a kérdésre, s válaszol is: de igen — Nem ismeri véletlenül a Pagonyi állatorvost? — A Karcsit?! Dehogynem. Mit üzem neki? — Jaj istenem, de boldoggá tettek. A nővére vagyok. Hát legyenek szívesek megmondani neki, hogy családját is, magát is nagyon sokszor csókolom, és ha előbb nem, jövőre meglátogatjuk bár hogy sietnek úgy szeretnék egy kicsit beszélgetni. .. A bájos magyar asszonynak többen köszöntenek, mosolyogva bólintanak, s a kamara ott levő egyik vezetője kezet csókol neki. A tekintélynek örvendő hölgy a helyi polgármester felesége. Az idő múlik, s Fuchsenbigel faluba visz az út, egy állattenyésztő üzem látogatására. 1964-ben ott volt a XII. szántóvilágverseny, ahol az induló magyar traktoros a 19. helyen végzett. A résztvevő országok nevét márványba vésték egy emléktáblán. Vezetőnk megáll az egyik rangos ház előtt, s mondja, hogy ideértünk. Szokatlan az itteni fogalmakkal ismerkedni. A magyar szakember már legalább ezer szarvasmarhát, több ezer sertést s legalább 20 ezer baromfit ért állattenyésztő üzem alatt. Ismét be kellett érni egy nagyon tekintélyes parasztporta megtekintésével, ahol csak marhahizlalással foglalkozik a tulajdonos. A középkorú, és ereje teljében levő gazdának — Josef Abkigernek — szintén ötven hektár szántóföldje van amit 168 lóerőt kitevő gépekkel művel. Ebből 12 hektáron cukorrépát valamivel kevesebben lucernát, a többin gabonát termel. Más növénye nincs Tehenet, sertést, birkát, baromfit nem tart. Borjakat vásárol, s azokat hizlalja, majd értékesíti. Évente 38— 40-et. Üzeme végeredményben szakosított. — Feleségem száz százalékos munkaerő — mondja az udvarias gazda —, s így könnyebben boldogulok. Ugyanúgy kezeli a traktort, a munkagépeket, s az autót is mint én. Bár többször megjegyezte: szívesebben élne inkább Nyugat-Németországban, ahol a nőket csak 50 százalékos munkaerőnek ismerik el. Mondta is, sokáig harcol érte, hogy Ausztriában is csak felét kelljen dolgozniok a falusi aszszonyoknak, mint jelenleg. Udvariasan mosolyog Albinger. Még inkább nagyon szép felesége, aki ezzel komoly elismerést, dicséretet kapott. Tény é s ezt kérés nélkül is elmondják — a falusi asszonyok, nagyon sokat dolgoznak, s a száz százalékos asszonymunkaerőnek igen nagy tekintélye van. Az a jómódú feleség a szerencsésebb, aki gépeken ülve dolgozhat, mert viszonylag kímélheti, magát De láttam asszonyokat kézzel is kaszálni, egyedül vagy férjükkel, s láttam alig iskolást és öreg embereket is, burgonyát, répát szedni, későn este. Albingerék naponta 12— 16 órát dolgoznak, s mint az asszony mondta: akkor van ünnepjük, szabadságuk, amikor esik az eső. Magyarországon a TOT éppen aznap tette közzé ajánlatát, miszerint a tsz-ekben módot kell találni — éves átlagban — a napi 8 órás munkaidő rendszeresítésére. (Aki egyébként ismeri a magyar falu munkaidő viszonyait, tisztában van vele, hogy ez nem lesz nehéz, mert például a vasi tsz-ek nagy többségében éves átlagban nem dolgoznak sokkal többet a napi 8 óránál.) A halk szavú, kedves osztrák parasztember kiváló gazda. Öntözéssel 600 mása cukorrépát is termelt egy hektáron. Búzából 45 mázsa volt a rekordja Részben sajnálja, hogy a gyár nem a mennyiség, hanem a cukortartalom után fizeti a répát. Márészt — mint mondta — nem nagy baj, mert a répának sok a mellékterméke: szelet répafej melasz, amit az utolsó szemig megetet, s ezzel könnyíti a takarmányozást. Nem is az a legfőbb gondja, hogyan hizlalhatna minél olcsóbban és gyorsabban — bár másfél éves korban napi másfél kilót is hízik a marhája —, hanem az, hogy amit fáradságos munkával megtermelt, abból a melléktermék se menjen veszendőbe. Különben a cukorrépa a legjobb bevételi forrása. Mázsájáért általában 40 schillinget kap. Hízott marháit Olaszországba szállítja, a helybeli parasztszövetkezet közreműködésével Egy-egy 650 kilós gőbölyön 1500 schilling a tiszta jövedelme. Élősúlyban 16 schillinggel fizetik kilóját. Istállója egyben hatalmas pajta is. Egy tető alatt van a bálázott szalma és lucerna, lekötve a vásárolt borid és szabad tartásban a hízó A vizet önítatóból illatja a marha. Lényegében minden gazdasági épülete új, s lakásába központi fűtést szereltetett — Nagyon sok munkával tudjuk csak a szintet tartani különben hamar rangon aluli lehet az ember — mondja a feleség. — Pedig a gyerekek is rengeteg pénzbe kerülnek. Mindkettő internátusban van, havonta 3200 schilling megy rájuk. A nyáron ők is dől. Hoztak és elég bőrkeményedés volt a tenyerükön. Sajnos nem ízlik nekik a paraszti munka. Az egyiktől most kaptunk levelet, s azt írta: Apu megint úri kezeim vannak. Egy hónapja vannak távol De legalább egyiknek itthon kell majd maradnia...! Udvardi Gyula 1969. október 9. Csütörtök VAS NÉPE Torony „vízfej“ nélkül? Körmenden furcsa hírek kezdtek szájra kapni: azt beszélik az épülő kehely alakú víztoronyról, hogyha majd feltöltik, nem szeretnének a dőlési szögében állni. A környék családi házaiban lakók pedig, ha tréfásan is, de rosszat sejtő árnyalattal hangjukban mondogatják: arra az időre kiköltözünk! Az állítólagos mendemonda a ládagyár szabadtéri rakodó telepén dolgozó munkásoktól indult el ,ugyanis közülük a vállalkozó pár embert alkalmazott az alapozási munkáknál. A jólértesültek „felfújt” históriája bár nem fedi a valóságot, mindenesetre figyelmeztet arra, hogy valami nincs rendjén, érdemes közelebbről, komolyan foglalkozni a dolgokkal. De kezdjük az elején: Körmend vízellátásának fejlesztése egyre sürgetőbbé válik, a hosszú idő óta húzódó víztorony felépítésére Vas megyében nem vállalkozott egy ,számba jöhető vállalat sem. A törpevízmű társulat viszont nem várhatott tovább, így a megbízást elfogadó Zala megyei bagolai termelőszövetkezettel kötötte meg az építési szerződést. A tsz — melléküzemági tevékenységben — mint generálkivitelező alvállalkozókkal bonyolítja az építkezést: a Zala megyei Tanácsi Építőipari Vállalattal készíttette el a közel két méter vastagságú beton alapot (közbevetőleg: e vállalat főmérnöke a tsz műszaki ellenőre.) A 41,6 méter magasságú toronytörzs kivitelezésével a budapesti Hídépítő Vállalatot bízta meg a generál kivitelező, míg a 600 köbméteres betonkehelyre (mely a víztorony legkényesebb legmunkaigényesebb része) nem talált vállalkozót. Az építés mindenesetre megkezdődött. Amikor a budapesti vállalat építésvezetősége a helyszínre vonult az alaptest morzsolódó felülete láttán átvételénél minőségi kifogást emelt és próbakocka törésvizsgálatot kért a Budapesti Építőipari Minőségvizsgáló Intézetnél. Eredmény: a beton minősége kis híján egyezett a tervezett szilárdsággal, ami kielégítőnek bizonyult. Természetes ez nem igazolta az egész alaptest minőségét, s így a hídépítők aggályukat továbbra is fenntartva a Műszaki Egyetem laboratóriumától roncsolásmentes (ultrahangos) kivizsgálást kértek. A betontörzs építésének megkezdését engedélyezte a tervező statikus, azzal a kikötéssel, hogy az előregyártott 600 köbméteres vasbeton kehelyt csak az ultrahangos vizsgálat után húzhatják fel a törzsre. Továbbá a statikus tervező kénytelen volt vasszerelési módosításokat is tenni, mivel az alapkészítésnél eltértek a tervtől, s így a törzshöz kapcsolást (együvé dolgozást) a hídépítők csak másképp oldhatták meg (remélhetőleg üzemeltetéskor ez nem tűnik elő repedés, ferdülés formájában.) A törzs csúszózsalus építése október 16-ig befejeződik, s ezzel a víz- és tévétorony építésében az országban szinte egyedülállóan gyakorlott vállalat szakemberei eltávoznak a helyszínről. A kehely elkészítése elől — kapacitás hiányában — a szakvállalat elzárkózott, holott építéséhez szükséges acélszerkezetű tartóálvánnyal egyedül ők rendelkeznek. A tartály építése nagy hozzáértést kíván, félő, hogy a tsz „vakmerő” lépésre szánja el magát és hozzá nem értő — ami csak később derülne ki — kezekbe adja a megbízást. Ugyanis a speciális vízzáró réteg tökéletes alkalmazásához kevesen értenek. Nem kevesebb, mint közel négymillió forintos értékről van itt szó, ezenfelül időnyerésről. Körmend jelenlegi csúcsfogyasztása 750 köbméternél is több, a községhez csatolt peremrészek vízművesítésével ez a mennyiség egyre nagyobb lesz. S ha még a két év múlva üzemelni kezdő csecsemő- és gyógytápszer üzem napi 350 köbméter vízfogyasztását is hozzászámítjuk, cikkünket az illetékesek nem tekinthetik elhamarkodott vészjelzésnek... Nem is lett volna szükség erre, ha már pár évvel ezelőtt olyan fontosnak és sürgetőnek tekintették volna az ügyet mint most, s talán egyszerűbb „munkamegosztással” is felépíthető lett volna a víztorony: történetesen az alapoktól a kehelyig hozzáértő budapesti hídépítő vállalat toronyépítőire bízhatták volna... — ha — Mint a strucc... A minap bekopogott hozzám régi ismerősöm, egyik tudományos kutatóintézetünk munkatársa. A személyes kötődést azért tartom szükségesnek említeni, hogy elfogadtatni próbáljam, a szakma jelesei közé számítható, fiatal kora ellenére is. Ez az ember házalni érkezett a megyébe, intézete egyik szabadalma (!) volt a táskájában. Laboratóriumi és üzemi kísérleteken jutott túl a téma, amíg szabadalom lett belőle. Következésképpen jó volt. Ráadásul egyszerű, olcsó. Alkalmazási területe a mezőgazdaság és az ipar. De mindenütt használható, ahol gépekkel dolgoznak s ahol a gépek olajat vesznek.. A fiatal kutató Vas megyében nem tudta „eladni” intézete szabadalmát. Egyik vállalatunknál — ahol sok a gép, nagy az olajfelhasználás — kerek perec kimondták: nem kell! A többiek még ezt a fáradságot sem vették. Felvetődhet a kérdés: vajon milyen szabadalom az, amivel „házalni” kell? A kérdésre kérdéssel kellene felelni: nyomon kísérik-e üzemeink többségében a kutatások legújabb eredményeit? Olvassák-e, lapozzák-e a tájékoztatást nyújtó szakfolyóiratokat? Évente több, mint négymilliárd (!) forintot költünk kutatásra, a költségvetés csaknem három százalékát. Ez a hatalmas pénzösszeg nyilván csak akkor térülhet meg, ha a kutatások eredményeiről az érdekeltek tájékozódnak, s — ha már nem mindenütt mennek elébük — legalább beengedik a gyárkapun! Nyilván a jelzett kutatóintézetnek is érdeke volt, hogy emberét — embereit — „házalni” küldte. Ha tovább mennék, azt is lehetne mondani: veszteség érte az intézetet, mert Vasban nem kellett egy szabadalmuk. Valójában nem őket érte veszteség!... Az is veszteség, amit nem csinálunk. Aminek a létezéséről tudunk és úgy teszünk, mintha mégsem létezne. Úgy teszünk, mint a strucc... — tz —.