Vas Népe, 1972. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-01 / 179. szám
A megyei ifjúmunkások parlamentjéről jelentjük Szakmunkásképzésről, bejárókról, albérlőkről Mint arról vasárnapi lapunkban hírt adtunk, Velemben tanácskozott Szombaton délután a megyei ifjúmunkás parlament. Az volt az összehívó megyei KISZ bizottság célja, hogy négy évvel a párt központi bizottságánakifjúságpolitikai határozata után felmérte, megvizsgálja: mennyiben változott a munkásfiatalok hangulata, közérzete. Milyen gondokra keresnek, s várnak másoktól is választ. A megyeit megelőző városi-járási tanácskozásokon az üzemeket, vállalatokat 350 fiatal képviselte. Sok javaslatot tettek körülményeik, s a munka jobbítására ifjúmunkásaink. Kár, hogy némely helyeket a települések irányítói, állami és gazdasági vezetői nem hallhatták e javaslatokat. Most, a megyei parlamenten Kovács Tamásné, a Pamutipar fiatal osztályvezetője, a Megyei Ifjúmunkás Tanács elnöke összegezte ezeket a javaslatokat is. Elmondta: a megye vezetése számít az ifjúmunkásokra, erre a mindenképpen gyarapodó közösségre. A megye 762 KISZ alapszervezete közül 235 üzemi szervezet. A megye 27 ezer KISZ tagjából 7650-en üzemekben dolgoznak. 1960-ban 70 üzemi alapszervezetben csupán 2700 KISZ tagot tartottak nyilván. Szerinte magas az elméleti képzés színvonala, ezért aztán igen ügyeskezű fiatalok — jó gyakorlati emberek — idő előtt kibuknak. A szombathelyi Csökkent Munkaképességűeket Foglalkoztató Ktsz, s az itteni létszám hatvan százalékát kitevő fiatalok számára sürgetett 1971. végén megszüntetett (adó, bér stb) kedvezményeket. u. Pörcsei Imre (Állatforgalmi és Húsipari Vállalat) a bejáró fiatalok érdekében javasolta: amíg nincs munkásszálló, legalább az ősztől tavaszig terjedő időben adják oda a bejáróknak a szombathelyi szállodák szabad helyeinek egy részét... Heinz Mária (REMIX) az albérletben lakó munkáslányokért szólt, ők — mondta — nem kapnak a bejárókhoz hasonló térítést. A terhet maguk vállalják. Sokan még az alapvető tisztálkodási lehetőségeknek is híján vannak. A REMIX vasárnap is nyitvatartó ifjúsági klubja náluk segített valamit a helyzeten, de nemcsak a REMIX-nek vannak albérlő munkásai. Schwiegelhofer Ferenc (Pamutipar) vitatkozott: nem magas az ipari tanulóképzés elméleti szintje! Inkább a gyakorlati képzésé alacsony. Elmondta, hogy a továbbképzés formája egyéni és kollektív lehet. Azt tapasztalja, hogy a betanított munkás és a szakmunkás továbbképzési igénye kisebb, mint a mestervizsgát tett szakmunkásé. Egyéni, belső igénye erre jobbára csak az utóbbinak van. Kovács Zsuzsa (Sárvári Baromfiipari Vállalat) azt mondta: az idén szakmai továbbképző tanfolyam indul a vállalatnál. Itt eddig nem dolgoztak baromfiipari szakmunkások. Most azzá válhatnak, s ezt különösen a fiatalok igénylik. Vitaindítójában kiemelte: a szakmai képzést is gátolja a nyolc általános el nem végzettek gyarapodó száma. Az okok elemzése más képzettségű szakemberek bevonását is igényli. (Ajánlásként hangzott el: vizsgálja ezt a megyei fiatal értelmiségiek parlamentjének pedagógus szekciója is.) A munkáslétszám emelkedésével megyénkben is megnőtt a bejárók száma. A munkássá válás miatt is az a kedvezőbb, ha a bejárók az üzemi ifjúsági szervezetben dolgoznak. A minddenáron üzemi szervezetbe való „kényszerítés” azonban nem célravezető. Szóba került a pályaválasztás, a szakmunkásképzés, a munkahelyi beilleszkedés még meglevő több gondja. Elhangzott: a munkássá nevelés ne záródjék a szakmunkásavatás ünnepélyes aktusával, de kövesse azt a többet, jobbat akaró törődés. Ezután több, mint húsz fiatal szólalt fel. Néhányuk véleményét itt is közreadjuk. Illés Tibor (Mezőgépjavító Vállalat, Szombathely) az ,■intenzív” munkásöntudatot hiányolta. Elmondta: nem elég a balatoni üdülő padjáról, vagy az ifjúsági tábor fövényéről irigykedve nézni a tavon vízisíző-vitorlázó külföldit. A műhelyekben kell megtermelni — szervezett, fegyelmezett munkával — azokat az értékeket, amelyeket magunkénak óhajtunk. Kalmár Zoltán (a megye kisipari szövetkezeteinek képviseletében) az ipari tanulóképzés hiányosságairól és a csökkent munkaképességű fiatalok gondjairól beszélt. Takács Lajos, a celldömölki vasutasfiatalok képviselője más mellett a fiatalok lakásépítkezési gondjait említette. Akkor is kapjon — kérte — teljes kölcsön (s ne csak 50 százalékosat) a fiatal az OTP-től, ha a vállalata is segíti pénzzel. (Ti. ilyenkor nem jár a teljes kölcsönösszeg.) Domitter József (Szentgotthárd, Kaszagyár) olyan fiatalok esetét említettt, akik szakmunkás tanulmányaik befejezése után nem maradhattak a gyárban. (A Kaszagyárban, de a Selyemgyárban is volt mostanában ilyen eset.) Azóta gond ez, amióta az iskolák, s nem a gyárak kötik a tanulmányok elkezdésekor a tanulókkal a szerződést. Terplán Zoltán (kőszegi KISZ titkár) is lakáskérdésekkel foglalkozott. Az ifjúsági lakásépítő szövetkezetek és a MÉSZÖV kapcsolatában az utóbbit bírálta: nem „mozgatják” — úgymond — eléggé a forma kiteljesítését. Katavics Ferenc, a XII-es Autójavító Vállalat fiatal szakmunkása az ipari tanulóintézetekben esetenként fellelhető sematikus KISZ munkát tette górcső alá. ★ Néhány kérdésre a helyszínen választ kaptak az ifjúmunkások. Kittler Ernő, az OTP igazgatóhelyettese többek között elmondta: az albérlő fiatalok helyzetén is javít az a 173 garzonlakás, amelyet 1973-ban megépítenek Szombathelyen. 30 ezer forintot kell majd befizetni. S akinek — később — majd nagyobb lakásra is telik, az OTP-nek is felkínálhatja, visszavásárolják. Dr. Ágoston Ottó, a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztályvezetője készséggel egyetértett azzal, hogy a fiatalok türelmetlensége — amely néhol most is kiérzett — jogos. A megye vezetői továbbra is keresni fogják a megoldás lehetőségeit. Csak az itt elhangzott igények — jogos igények — megvalósításához jó pár száz millió forint kellene. Ezt is csak akkor tudjuk előteremteni, ha valóban olyan ígéryességgel dolgozunk, ahogy azt több hozzászóló sürgette most is. A továbbiakban néhány olyan gazdasági összefüggésre hívta fel a figyelmet, amelyek a megye gazdasági struktúrájából, s másokból is fakadnak, s amelyeknek érzése a fiatalok, ifjúmunkásaink számára is fontos. A megyei ifjúmunkás parlament Horváth Lajosnak, amegyei KISZ bizottság első titkárának zárszavával ért véget T. Z. Csúcsok és középutak HALLOTTAM EGYSZER egy békatanácsot. Az intézményvezető így oktatta munkatársait: Mi ne törekedjünk soha arra, hogy a legelsők legyünk valamiben. Ez mindig kockázatos. Nagy a tévedés veszélye, ha olyasmit vállalunk, amit még nem próbáltak ki mások, utána jön a felelősségrevonás. Az elsőkre mindig jobban odafigyelnek, azok szem előtt vannak. Meg azután, ha valamiben az első helyről a másodikra, vagy a harmadikra szorulunk, azt mondják, hogy romlott az eredményünk, bírálni kezdenek, hogy már nem dolgozunk olyan jól. Bezzeg, ha a negyedik, ötödik helyen vagyunk állandóan, nem bántanak bennünket, mi több, ha innen lépünk előre a harmadik helyre, még dicséretet is kapunk. Maradjunk hát mi szerényen mindig a mezőny közepén. A jó átlagot hozni mindenben, ez a fontos. Első hallásra is kitűnt, hogy ez az okoskodás nagyon távol áll a kommunisták mindig jobbat akaró, jobbra törő, szenvedélyes elkötelelezettségéről, de távol áll általában az igyekvő ember mentalitásától. Nem lehet mindig és mindenben az egeket ostromolni, de az egek ostromáról való lemondás végzetes lehet. Néhány év eltelt azóta, amióta az idézett bölcsességet hallottam, módom volt figyelemmel kísérni a szóbanforgó kollektíva munkáját. Amint hitvallássá vált az „átlagon maradni” jelszava, nyomban követték azt más területen is konzekvens lépések. Ki lett ebben az intézményben a jó ember? Aki jól értette és alkalmazta a megfogalmazott vezetési elvet Aki viszont minduntalan előállt valami rendkívülivel, az átlagtól eltérő gondolattal, olyannal, amire mások máshol is felfigyelhettek volna, izgága, akadékoskodó embernek számított. A lassú folyamatos kádercserék is azt a célt szolgálták, hogy a „szolid", „megbízható módon” dolgozó emberek nyomuljanak előre. Akik a „világot akarták megváltani”, lassan elszállingóztak. Később kiderült, hogy az úgynevezett szolid, megbízható emberek bizony nagyon korlátolt képességűek, többnyire ebben rejlik — nem pedig valami különleges bölcsességben — annak magyarázata, hogy nem törekedtek semmiben sem az élre, nem akarták az „egeket ostromolni”. De amint egy-egy nagy feladat, az átlagosnál nagyobb erőfeszítést, hozzáértést, leleményt kívánó munka akadt, recsegett a gépezet. Ilyenkor az átlagszint tartására törekvők be-lecsúsztak az utolsók közé. TEKINTSÜNK EL az egyedi példától, hisz sokszor találjuk magunkat szemben az eredménytelenség, az igénytelenség, az elmaradott állapotok vizsgálatánál, ezzel az „óvatos duhaj” szemlélettel.. Pedig önmagában, a dolgok belső dialektikájának segítségével elemezve is kimutatható az ilyen nézet tarthatatlansága. Nézzük még egyszer. Maradhat-e tartósan a jó átlagszinten egy vállalat, egy intézmény, egy község, vagy akár egy járás összeredménye, ha minden részkérdésben, minden ágazatban a közepeset célozzák meg? Ha mondjuk iskolát iskolával, téeszt egy másik téeszszel, községet községgel, járási járással hasonlítunk, kiderül, hogy munkájukhoz, eredményeik produkálásához az objektív feltételek nem egyformák. Az egyiknek egy területen, a másiknak más területen jobbak a feltételei. A két kezünk elég annak a kiszámolásához, hogy ahol az az elv érvényesül, ne legyünk az elsők mert az feltűnő, előbb-utóbb mindenben az átlag alá kerülnek. Milyen tehát a helyes vezetői magatartás? Semmiképpen nem a túlzott óvatoskodás, a fékezés, a „veszélyek” méricskélése. Minden kollektívában olyan légkört kell teremteni, hogy a legnagyobb becsülete az „egeket ostromlóknak” legyen. (Szigorúan megkülönböztetve őket a légvárak építőitől.) Azoknak, akik helyesen fel tudnak mérni minden lehetőséget, megkeresnek és megtalálnak minden mozgósítható tartalékot ahhoz, hogy a maguk munkájában a maximális eredményességet biztosítsák. Ez a maximális eredmény nem lesz mindig rekord, hisz ahhoz a körülmények rendkívül szerencsés, ezért nagyon ritka találkozása is szükséges. * AZ ARANY KÖZÉPÚT üdvözítő voltának hangoztatása nem egyéb kispolgári óvatoskodásnál 1. Amikor az élet minden területén a nagyobb hatékonyságot tűzzük célul, nagy károkat okozhat az ilyen szemlélet. A szocializmus magasabb szinten való építésének kongresszusi célkitűzése csak úgy valósítható meg, ha minden részterületen az objektív lehetőségek maximális kihasználására törekszünk. Ha úgy tetszik, a csúcsokat ostromoljuk. V. J. 1972. augusztus 1. Kedd VAS NÉPE Fényt a garázdák ellen! Nincs különösebb bajom Szombathely közvilágításával. Nem rosszabb és talán sem is jobb más hasonló városokénál Van azonban a belvárosnak egy olyan forgalmas területe, ahol kritikán aluli a «,fényellátás“. Ez pedig a Savaria Nagyszálló és környéke, pontosabban a szállót körülölelő utaké, az épülő mozi előtti rész. Az említett helyeken ittott gyér fények pislákolnak, kitűnő búvóhelyet teremtve az „erős fiúk”-nak, a részegeskedő, hangoskodó, verekedő garázda elemeknek. A környék lakói hosszú idők óta panaszkodnak, hogy fizetési napokon képtelenség aludni az étteremből vagy eszpresszóból távozott, vagy kitessékelt „vendégiek“’ lármájáról, vitáiról, veszekedéseiről Nem is szólva a lakkelők molesztálásáról. M a környékbeliek elmond . — de magam is tapasztal.. — magányosan nem is tanácsos ilyenkor éjfel arra járni. A randalírzók mindig találnak alkamint, mivel, hogyan kössenek bele a járókelőkbe. (Különben a város egy más részén épp a napokban ütöttek le egy középkorú férfit ugyancsak rosszul kivilágított szakaszon). A patkányok is a sötétben érzik jól magukat. Az éjszaka árnyalakjai úgyszintén. Ne teremtsünk számukra olyan állapotot, amely veszélyezteti a lakosság nyugalmát, testi épségét! Néhány világítótest felszerelése jelentősen változtatna a jelenlegi áldatlan helyzeten. —zentai— Hí leíronló táblák javítják az utat Szombathely és Kőszeg között, azaz szintbe hozzák a padkát az aszfaltburkolattal. Az út szélére kétoldalt hordott földkupacok is jelzik, hol vár még feltöltésre a padka, meddig jutottak az építők. Maga az úttest tiszta, szabad. Ezért is meglepő, hogy — e kupacok közé — elég sűrűn elhelyezték a sebességkorlátozó táblákat. Azt jelzik ezek a táblák jó néhány kilométeren át, hogy nem szabad a gépjárműveknek harminc kilométerest!) sebességnél gyorsabban közlelkedniök. A napokban kétszer is arra jártam, mindkét esetben olyankor, amikor az útépítők már abbahagyták a munkát. Gépjárművel közlekedtem a jelzett úton s a gépkocsivezető egyetlen esetben sem tartotta be az előírt sebességet. Ti, a 30 kilométeres maximumot. Az* az: egyszer, pár percen át „levette” a 70—80 kilométer között ingadozó sebességet arra a bizonyos harmincra. Ha ezzel „hajtott” volna tovább, tán még most is ott cammognánk valahol Szombathely és Kőszeg között. Ezeknek a tábláknak ugyanis ilyenkor — ha levonulnak az építők — semmi értelme. Mint ahogy a kitett útszűkületet jelző tábláknak sem, mert útszűkület sincs. Ezek a táblák csak arra jók, hogy útjainkon valóban az életünkért való jelzések hitelét rontsák. Nem hiszem, hogy nagy fáradságot jelentene munka végeztével átfordítani őket, a semmit nem jelző — szabad — fejükre. (tarabó) 3 A MI KENYERÜNK Békésben már csendes a határ. Nálunk így mondanák a mezőt, ott emígy hordja a szó, a földet nem járják már a hatalmas testű kombájnok. A bálázók is végeztek munkájukkal, már csak a szalmahordók serénykednek, fogy a tarlókról a sárga szalmatéglák halma, s nőnek a szérűskertekben az „előregyártott elemekből” készülő kazlak. Éppen idejében ért véget az aratás, az elmúlt héten az orosházi Petőfi Termelőszövetkezet földjeire is megérkezett az a nyugatról induló, eső alakjában kicsapódó hűvös légtömeg, amely a kalászosra méreg, a kapásra áldás. A Petőfiben immár nyugodt szívvel fogadhatnák a naponta ismétlődő, a körbefelhősült égből érkező esőt. A legjobb időben, a kritikus július—augusztusi aszályok idején kapja a szemnövelő áldást a kukorica, a hizlaló nedvet a cukorrépa, s máris újabb kaszálásra nyújtja zsenge testét a lóhere. Zatykó Mihály elnököt csak futólag üdvözölhetem, indul a kertészetbe sürgeti a szedést, onnan a szőlészetbe siet, hogy a permetezést ellenőrizze. Testes fiatalember, agrármérnök, 100-at is meghaladó kilóitól el sem várnám azt a fürgeséget, robbanékonyságot, ahogy nekifiramodik. — Jánossal beszélj! Ismered?! Hazament átvenni a tüzelőt, jönnie kell már hamarosan. Gönczi Jánost ne ismerném?! A tszalapító egykori elnököt, aki cselédként járt be a leventefoglalkozásokra a tanyáról, s mert szálas fiú volt, mindig a sor elején cipelte a fapuskát. A mongolos arcú, rendíthetetlen nyugalmú barna fiatalember ma a téesz őszbe csavarodó elnökhelyettese. Nem várom meg, eléje megyek. Új háza és az iroda közötti útszakaszon találkozunk. Letúratta a kocsiról a szenet, majd estére berakja. — Learattatok, János? — Le, aránylag jó idővel. Már a magtárakban hűsöl a búza, lassan el is felejtenénk az aratást, ha a Dunántúl felől érkező hírek nem nyugtalanítanának. Tudjuk, mit jelent az, amikor lábon a gabona, az eső meg egyre csak zuhog. Nem irigylem az ottaniakat. Aludni sem tud ilyenkor a gazda, a végén már álmában is káromkodik, és a legszívesebben marokkal tépné a földre sulykolt, gubancos búzát, hogy mentse, ami még menthető. — Ti is küldtetek segítséget? — Alig végeztünk az aratással, máris útnak indítottuk Dunántúlra valamennyi használható kombájnunkat a legjobb vezetőkkel. Érkeznek is azóta a hírek, hogy a dunántúli búzákban vágnak rendet az alföldi arató-cséplőgépek. Csak ez az eső... — kitartja kezét, az égre kémlel — megint csöpög. Az még istenes volna, ha csak nálunk esne, de ott is megered, ahol pedig nagyon nem kellene már. — Ti hogy arattatok. Milyen végeredménnyel. —_A kapókban zárult az összegezés, tűrhetően. Holdanként meghaladja a huszonegymázsás átlagot a termés. A minőségre sem lehet különösebb panaszunk. Csak ez az aggódó pillantás a felhőkre, kézfején már kövér vízcseppek ülnek —, ez a rendetlen időjárás. No, nem ezért mondom, nekünk már nem árt, sőt használ, de nem tud az ember csak alföldi ésszel gondolkozni. Hogy is örülhetnénk, amikor ott is a mi kenyerünk csorbul. — Holnap visszaindulok oda, ahol még álló búzára is hull az ég harmatja. Mit üzensz a dunántúli hegyek alján arató alföldi segédcsapatoknak? — Mit üzenhetnek? Tudják ők azt jól, amit üzennek. Hogy ott is a miénk, veszik, ha veszik, ezért hát ne vesszen, ha csak lehet. Inkább azt ismételném meg, amivel útnak indítottuk őket: az is a miénk, ha dombon termett, ha erdők alatt, úgy arassatok, hogy az is a mi népünk kenyere. Már Dunántúlról, az üzenet átadásával egyidejűleg jelenthetem a betakarult alföldi tájnak (Udvardi Gyula: Azért jöttünk, hogy segítsünk — Vas Népe 1972. július 29-i cikkét is tanulságul szólítva); helytállnak az alföldiek, nehéz körülmények között fáradtan is; nem feledték el, hogyan is feledhették volna, amiért jöttek: szorgosan szaporítják a közös kenyeret. Farkas Imre