Vas Népe, 1979. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-01 / 50. szám

MSZBT-programok Az MSZBT — és a mun­kahelyi, az iskolai tagcso­portok — tagságának mil­liós tábora — gazdag prog­rammal emlékezik meg a magyar—szovjet tudomá­nyos-műszaki együttműkö­dési megállapodás aláírásá­nak 30. évfordulójáról. Tu­dományos ülésszakon, elő­adásokon, kiállításokon és filmvetítéseken tárják az ér­deklődők elé a szovjet tu­domány és technika leg­újabb vívmányait, népsze­rűsítik együttműködésünk eredményeit — mondotta Téményi Pál akadémikus, a Minisztertanács tudomány­­politikai bizottságának tit­kára, az MSZBT alelnöke. Kiemelte: az évforduló jó alkalom arra, hogy a ma­gyar közvélemény változatos r­en­d­ez­vén­y­ek­­en pillanthas­son be együttműködésünk e kiemelkedő területének hét­köznapjaiba, a magyar és a szovjet tudósok közös mun­kájának eredményeibe. Hi­szen — mint hangsúlyozta — a megállapodás aláírása tette lehetővé, hogy a hazai tudományos kutatás olyan új területeket is meghódít­son, mint az atomfizikai, a magfizikai kutatások. Közös szellemi erőfeszítések dicsé­rik az űrkutatásban kimun­kált újszerű megoldásokat is. Természetes tehát, hogy az elkövetkező hónapokban az évfordulót köszöntő ünnep­ségeken magyar és szovjet tudósok is sűrűn tartanak majd előadást együttműkö­désünk fejlődéséről, s a jö­vő elképzeléseiről. Szeptemberben állami szintű ünnepségsorozaton vesz részt magasszintű szov­jet tudósküldöttség; a többi között ünnepi ülést, tudomá­nyos ülésszakot rendeznek hazánkban. A baráti társaság más tár­sadalmi szervekkel, s a mi­nisztériumokkal együttmű­ködve szervezi akcióit. A többi között szerte az or­szágban ismertetik majd a magyar—szovjet olaj- és gázipari tudományos együtt­működés eredményeit, a műszeripari együttműködés távlatait, vázolják a szovjet alumíniumipar fejlődését. Bevonják a barátsági mun­kába a Szovjetunióban vég­zett magyar szakembereket is. A­ volt szovjet ösztöndí­jasok, mint a baráti társa­ság aktivistái sok helyen tartanak majd élménybeszá­molót. ­U­ slak­ingif* közelebbről meg nem ismer­tem. Nem azt akarom mon­dani, hogy az utolsó csava­Csonka Józsefné szintén a Derkovitson rója az utat egyik hőközponttól a má­sikig. — Sok minden voltam már, ha több helyen dolgo­zik az ember, többet is ta­pasztok Voltam zászló- és emblémakészítő, dolgoztam konyhán és most utoljára fejmosóként a Fodrász Szö­vetkezetben. Még az üzletben hallottam, felvétel lesz a távhőnél. Lejárt a szerződé­sem, eljöttem. Számomra az a legfontosabb, hogy ne le­­gyen panasz a fűtőre, me­leg vízre. A lakóktól, a ház­­felügyelőktől is folyamato­Kovács Ernőné a Népfront utca környékén öt hőköz­pontra ügyel. — Rosszkor születtem, a legrosszabbkor. Amikor én nőttem, semmiféle lehetőség még mindennek a helyét tu­dom, de a rendszer lényegé­vel tisztában vagyok. san érdeklődünk, elég-e a meleg. Nem mintha nem bíznánk a műszereinkben, de előfordulhat, hogy házon be­lül meghibásodik valami. Nekem ez a folyamatos el­foglaltság szokatlan még. Havonta egy szabadnapunk esik vasárnapra. A vasárna­pi munka után mindig ösz­­szekeverem a napokat. A családom már nevet rajtam, hogy a hétfőről azt hiszem kedd. Nagy fennakadást azért nem okoz. A férjem eltölti a szabad idejét az unokákkal, a vasárnapi ebédjét megfőzöm előre, nem volt az elhelyezkedés­re. Hatalmas protekcióval kerültem a téglagyárba. Szakmát tanulni abban az időben? Örültünk, ha pénzt kerestünk. Aztán három gye­rek mellől nem mozdulhat­tam. Most életemben először érzem, hogy meg vannak velem elégedve. Meguntam már, hogy mások miatt tart­sam a hátam. A Claudiusban voltam személyzeti portás hét évig. A végén már nyug­tátokon éltem, nagyon bele­fáradtam. Végre most csak a saját dolgomért felelek. Először a Schönherz kör­úti kazánházhoz tartozó hő­központokat ellenőriztem. Azok modernebbek, mert a külső hőmérséklethez igazo­dó automata szabályozza a víz hőfokát, és külön van a fűtés meg a használati me­legvíz. Február elején áttet­tek ide a gőzkazános rend­szerre, itt a fűtőn meg raj­tam múlik az egész. Ellen­őrzöm a külső hőfokot a la­kásokba menő és a vissza­térő víz hőmérsékletét. Be­írom a naplóba és szólok a fűtőnek, hogy most keveseb­bet, vagy többet álljon a ka­zánnal. Azt már tudom én is, hogy egymást védő épü­letek melegebbek a külön állóknál. Gondoltam, lete­szem a fűtő vizsgát, de azt hiszem semmi sem lesz be­lőle, mert ezek a kis kazá­nok megszűnnek, a nagyob­bakhoz meg nincs bátorsá­gom. A fűtőkkel csak az a ba­jom, hogy mire összeszok­tam eggyel már jön is a másik. Vigyázni kell, ne­hogy azt higgyék, és akarok parancsolni, de azért az elő­írást mégiscsak be kell tar­tani. Én nem kockáztatom a mozgóbéremet se túl­ se gyengénfűtés miatt. A kora hajnali, meg az es­ti mászkálástól féltem. Ide­gen házak pincéjében mata­tok a sötétben, de a tapasz­talat szerint nincs okom a félelemre. ★ Szombathelyen a 3500 gázfűtéses lakást ellátó hő­központokat ellenőrzi hat nő. Az ő lelkiismeretükön, megbízhatóságukon is múlik az egyenletes meleg és még valami, hogy se több, se kevesebb olaj ne fogyjon az optimálisnál. Miután a gya­korlatban megtanulják teen­dőiket a fűtési idény végén elméleti oktatást szerveznek számukra. A nők egyelőre még szo­katlanok ebben a munkakör­ben, de ugyanúgy beváltak, mint a férfiak. Treiber Mária A hétfőről azt hiszem kedd Nem kockáztatom a mozgóbéremet 1979. március 1. Csütörtök Külkereskedők között ! Kölnben (5.) Végh Antal mondja egy­­helyütt „Északi utakon” cí­mű riportkötetében, világ­hírű svéd íróra hivatkozván: éveket legyen külföldön, aki meg akarja ismerni a népek életét. A másik eset: töltsön ott négy-öt napot. Erre az utóbbira volt mó­dom,, néhány napot tölthet­tem együtt Kölnben, Bonn­ban, Frankfurtban magyar vállalati szakemberekkel s kül­keresked­őkkel. E néhány nap alatt is ál­landóan itthon voltam, gon­dolatban itthon, hiszen — miként a gyakorlatlan utazó általában — folyton összeha­sonlít, mér az ember oda­kint, keresi a dolgokban a közöset, keresi az eltérőt. Miben vagyunk jobbak mi, s ugyan hol, miben tartunk hátrébb, hol, mely területen léphetnénk gyorsabban, eset­leg pénz, anyagi erők beve­tése nélkül is. Ezt az utóbbit különösen hangsúlyozni szeretném. Arra is gondolok például — gondoltam a kölni nagy világvásár elképesztően gaz­dag árutömegében, üzletek­ben járva, külföldi kereske­dőkkel beszélgetve — szóval arra is gondolok, hogy nem föltétlenül kell nekünk min­den új, újító gondolat kivi­telezéséhez technika, például kemény valutáért vett tech­nika. (Amelynek mi néha csak a felét vesszük meg s nem éppen pénzhiány miatt. Hanem a körültekintés, vagy a hozzá nem értés hiányai miatt.) Például ízlést kellene va­lamiképp „vásárolnunk” a technikailag előttünk járó népektől! Ezt ingyen adják. Ehhez csak látni, tapasz­talni kell. De sokkal ponto­sabb talán, ha azt mondom: igényesnek kell lennie an­nak, aki lát, tapasztal... önmagához is igényesnek. Arra nagyon jó a kitekin­tés, hogy az ember azt is teljesen világosan lássa: a mi országos törekvéseink, céljaink nagyon szinkronban vannak a tudományos-tech­nikai haladás világméretű irányaival. Mi itthon például naponta halljuk, mondjuk, leírjuk, hogy ipari struktú­ránk s termékszerkezetünk sokkal gyorsabban kell, hogy változzék. Nos, öt-hat nap alatt is világosan látja az ember egy világvásáron, hogy erről nem elég beszél­ni, hanem ezért igen kemé­nyen és nagyon sokat kell dolgoznia mindenkinek e hazában. Mi itthon mintha azt gon­dolnánk, elég, ha gazdaság­talannak mondunk, így mi­nősítünk egy terméket, ezzel egy-egy vállalat például már el is végezte a dolgát, s már föl tud mutatni valami „újat”, egy évre, vagy más időszakra letudta ez ügyben a dolgát. A napokban több vállalati vezető emberünkkel váltot­tunk szót itt a megyében s újólag azt tapasztaltam, hogy megvan bennük ez a jelzett hajlam. Ez a kipipálási hajlam. S ennek kapcsán hadd említ­sem föl a számomra legfon­tosabbnak vélt tanulságot, amelyet Kölnből hazahoz­tam. A külföldi vevőt nem föl­tétlenül az az áru érdekli, amelyet mi gyártunk, ame­lyet mi adnánk el neki szí­vünk szerint! Őt az érdekli, amit ő majd tovább tud ad­ni, az érdekli, amire neki szüksége van! Abban a pillanatban szte­reotípiává merevedik ez a kijelentés, ahogy az ember leírja, kimondja. De hát. .. ez jár a legközelebb az igazsághoz. Mondhatnám úgy is, hogy „ez van”. Bennünket a nyugati pia­cokon diszkriminálnak, a mi termelvényeinket, áruinkat kedvezőtlenül különböztetik meg más áruk mellett. És szívesen mondják nekünk azt, „adjatok jó árut”. Diszkrimináció és minőség —­ ezt nagyon világosan jó látnunk — a dolgok más­más oldala! Mi tartozhat mégis ebből egy megyére, egy-egy vállalatra? Az, amit világos programjaink, orszá­gos céljaink akként rögzíte­nek, hogy javítani kell ter­mékeink minőségét. A minő­ségét, annak legszélesebb ér­telmében. A termékszerke­zet-váltás például az egyik legsürgetőbb „minőségjaví­tás” a mi gazdaságunkban. A mi megyénk gazdaságá­ban is. Ami meg valamely válla­latokra tartozhat már ma. Mi itthon többször és több helyütt mutogatjuk egymás­nak — mutogatják a terme­lők e sorok írójának is — nézd, nézze micsoda szép ez meg ez az áru, termék, ter­mel­vény. Szép! — mondom gyakorta jobb meggyőződé­sem ellenére, de talán fon­tosabb, hogy bizonyos ellen­őrző emberek is ezt teszik. Mi mást mondhat teszem azt az újságíró, hogy ne zú­dítsa magára az önérzetes dühöket. Mit mondhat... "Legföljebb azt, amit itt is közreadunk, hogy tudniillik azok utazzanak vállalataink­tól is külföldre, akiknek von­zódásuk van az újhoz, akik nemcsak megnézik, de meg is látják külföldön — a mi lehetőségeinket, teendőinket. S nem csupán arra figyel­nek, hogy összespórolt napi­díjukból mit tudnak haza­hozni. Olyan emberekkel voltam vásáron — világszerte híres vásáron — akik nem a sa­ját pénzüket számolgatták, akik nem a vásár utolsó óráira koncentráltak, ami­kor megkezdték a kiárusí­tást azok a jelenlévők, ke­reskedők, akik a távoli or­szágokba nem akarták már visszavinni portékáikat. In­kább helyben eladták. Általában igen komoly, nagy munkát végeztek Köln­ben azok a külkereskedők, vállalati szakemberek, akik­kel együtt ülhettem a tár­gyalóasztalnál, mondhatnám talán úgy, hogy a „világpi­acon”. A világpiac? Az egy há­borgó tenger — mondta né­mi pátosszal e sorok írójá­nak egy angol üzletember — itt naponta bizonyítanunk kell. Nekünk is. Tarabó Zoltán Megszólalni Nehéz megszólalni annak, akinek nem a beszéd a kenyere. Régi igazság ez, mondják is sokan védeke­zésül. Főleg nem könnyű egy kisebb, vagy nagyobb közösség előtt felállni és mondani­­a szépen kigondol­tat, a vélt, vagy megalapozott igazságot annak, aki nem szokta meg a nyilvánosságot. És mi tagadás, a legtöbb ember így van. Arányosan kevesebb azoknak a száma, akiket nem zavar a dolog, akiknek — úgymond — nincs lámpalázuk, ha szerepelniük kell. A beszámoló taggyűlések tapasztalatainak össze­gezésekor derült ki, hogy a párttagok jelentős része nem szólal meg a vitákban. Eljárnak becsülettel a ren­dezvényekre, meghallgatják a beszámolókat, bólogat­nak egy-egy felszólalásra, de maguk a legritkábban kérnek szót. A meg nem szólalók többsége a fizikai dolgozókból „kerül ki”. A becsületes munkásemberek többsége ily módon nem él a párttag legalapvetőbb jo­gával, a dolgokkal való azonosulását nem fejezi ki hangos egyetértésével. Mi lehet az oka annak, hogy a párttaggyűléseken zömmel csak a vezetők, a műszakiak, a kvalifikáltabb munkakörben dolgozók kérnek szót, s a fizikai dol­gozók csak elvétve hallatják hangjukat? Magyarázat sokféle lehet. Az is, hogy a napirenden szereplő kérdé­sekről olyan elvontan esik szó, hogy a részvevők egy része nem érti, következésképpen nem tud bekapcso­lódni. Lehet az is ok, hogy a párttagok többsége úgy ért egyet a szóban forgó dologgal, hogy nem tartja szükségesnek ezt szavakkal indokolni. Olyan is előfor­dult — ez persze a legritkábban —, hogy azért nem tartotta valaki fontosnak a véleménynyilvánítást, mert úgy sincs értelme, szerinte eldöntött dolgok kerültek már szóba. Kereshetnénk az okokat, mert százféle is lehet, de nem érdemes. A lényeg, hogy ez a jelenség létező, va­lós. Az alapszervezetek szempontjából sem mindegy azonban, hogy ez tartósan így legyen. Rá kell nevelni a fizikai munkát végző párttagokat is arra, hogy sza­vukat hallassák, hogy véleményt mondjanak, hogy hozzászóljanak a mindennapi dolgokhoz. Ahol előíté­letek nélkül ez eddig is megtörtént, ott tudják, hogy a kevésbé választékos kifejezésekkel is lehet igen érté­kes és hasznos hozzászólásokkal segíteni az alapszer­vezet munkáját. Mert nem az ékesszólást várják, sok­kal inkább az őszinteséget. Csak elkezdeni valamikor, s a többi már jön magától... (pósfai) Postai „gyűjtemény" Sokan bírálják a posta tevékenységét, a különféle szolgáltatások hiányosságát, az alkalmazottak mu­nká­ját. Több elismerő vélemény is elhangzott már azon postásokról, akik lelkiismeretesen teljesítik szolgála­­tukat. Mégis késik a levél?! Gyakran, de nem mindig a posta hibájából. Furcsán hangzik, ha azt mondom­­ - sok esetben a feladó­ta­­ hibás. A levélszekrények a feladás legcélszerűbb és leg­gyorsabb módját kínálják a levelezőknek. A hátránya ennek az, hogy sokan nagyalakú, széles, vastag külde­ményeket is „beleerőszakolnak” a ládába, amelyek nemcsak a nyílást zárják el, hanem fennakadva még a szekrények ürítését is megakadályozzák. A gyűjtést végző dolgozó nehezen tudja megállapítani, hogy a le­vélszekrény­ tartalma bekerült-e­­a zsákba vagy sem. Sokszor csak az ügyfelek bejelentése alapján kerül sor egy-egy „postaláda” alaposabb átvizsgálására. En­nek természetesen a lottózók látják legnagyobb kárát. Mindannyiunk érdeke, hogy csak kis méretű levelek, szabályos képeslapok, lottók és fotók kerüljenek a szekrénybe. Még furcsább helyzeteket teremtenek azon szemé­lyek, akik lopott vagy talált holmikat „dobnak be”. A gyűjteményben található pénztárca, személyigazol­vány, autóbuszbérlet, de akadnak nem azonosítható fényképek is. A posta természetesen — a lehetősé­gekhez mérten — visszajuttatja ezeket jogos tulaj­donosaiknak. A pénzt persze azok tették zsebre, akik jobbnak látták mielőbb megszabadulni ezektől a sze­mélyes holmiktól. Lenne erre más lehetőség is — nem véletlen, hogy ezt választották. A posta különféle szolgáltatásaival állandóan szerepet játszik mindegyikünk életében, s ha elvéti dolgát, sokaknak kellemetlenséget okoz. Keveset be­szélünk azonban azokról, akik tudatosan nehezítik a posta munkáját... — burkon — Zene«»« zene,» (3.) Térzene. (Lakatos Ferenc karikatúrája)

Next