Vas Népe, 1979. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-01 / 50. szám
MSZBT-programok Az MSZBT — és a munkahelyi, az iskolai tagcsoportok — tagságának milliós tábora — gazdag programmal emlékezik meg a magyar—szovjet tudományos-műszaki együttműködési megállapodás aláírásának 30. évfordulójáról. Tudományos ülésszakon, előadásokon, kiállításokon és filmvetítéseken tárják az érdeklődők elé a szovjet tudomány és technika legújabb vívmányait, népszerűsítik együttműködésünk eredményeit — mondotta Téményi Pál akadémikus, a Minisztertanács tudománypolitikai bizottságának titkára, az MSZBT alelnöke. Kiemelte: az évforduló jó alkalom arra, hogy a magyar közvélemény változatos rendezvényeken pillanthasson be együttműködésünk e kiemelkedő területének hétköznapjaiba, a magyar és a szovjet tudósok közös munkájának eredményeibe. Hiszen — mint hangsúlyozta — a megállapodás aláírása tette lehetővé, hogy a hazai tudományos kutatás olyan új területeket is meghódítson, mint az atomfizikai, a magfizikai kutatások. Közös szellemi erőfeszítések dicsérik az űrkutatásban kimunkált újszerű megoldásokat is. Természetes tehát, hogy az elkövetkező hónapokban az évfordulót köszöntő ünnepségeken magyar és szovjet tudósok is sűrűn tartanak majd előadást együttműködésünk fejlődéséről, s a jövő elképzeléseiről. Szeptemberben állami szintű ünnepségsorozaton vesz részt magasszintű szovjet tudósküldöttség; a többi között ünnepi ülést, tudományos ülésszakot rendeznek hazánkban. A baráti társaság más társadalmi szervekkel, s a minisztériumokkal együttműködve szervezi akcióit. A többi között szerte az országban ismertetik majd a magyar—szovjet olaj- és gázipari tudományos együttműködés eredményeit, a műszeripari együttműködés távlatait, vázolják a szovjet alumíniumipar fejlődését. Bevonják a barátsági munkába a Szovjetunióban végzett magyar szakembereket is. A volt szovjet ösztöndíjasok, mint a baráti társaság aktivistái sok helyen tartanak majd élménybeszámolót. U slakingif* közelebbről meg nem ismertem. Nem azt akarom mondani, hogy az utolsó csavaCsonka Józsefné szintén a Derkovitson rója az utat egyik hőközponttól a másikig. — Sok minden voltam már, ha több helyen dolgozik az ember, többet is tapasztok Voltam zászló- és emblémakészítő, dolgoztam konyhán és most utoljára fejmosóként a Fodrász Szövetkezetben. Még az üzletben hallottam, felvétel lesz a távhőnél. Lejárt a szerződésem, eljöttem. Számomra az a legfontosabb, hogy ne legyen panasz a fűtőre, meleg vízre. A lakóktól, a házfelügyelőktől is folyamatoKovács Ernőné a Népfront utca környékén öt hőközpontra ügyel. — Rosszkor születtem, a legrosszabbkor. Amikor én nőttem, semmiféle lehetőség még mindennek a helyét tudom, de a rendszer lényegével tisztában vagyok. san érdeklődünk, elég-e a meleg. Nem mintha nem bíznánk a műszereinkben, de előfordulhat, hogy házon belül meghibásodik valami. Nekem ez a folyamatos elfoglaltság szokatlan még. Havonta egy szabadnapunk esik vasárnapra. A vasárnapi munka után mindig öszszekeverem a napokat. A családom már nevet rajtam, hogy a hétfőről azt hiszem kedd. Nagy fennakadást azért nem okoz. A férjem eltölti a szabad idejét az unokákkal, a vasárnapi ebédjét megfőzöm előre, nem volt az elhelyezkedésre. Hatalmas protekcióval kerültem a téglagyárba. Szakmát tanulni abban az időben? Örültünk, ha pénzt kerestünk. Aztán három gyerek mellől nem mozdulhattam. Most életemben először érzem, hogy meg vannak velem elégedve. Meguntam már, hogy mások miatt tartsam a hátam. A Claudiusban voltam személyzeti portás hét évig. A végén már nyugtátokon éltem, nagyon belefáradtam. Végre most csak a saját dolgomért felelek. Először a Schönherz körúti kazánházhoz tartozó hőközpontokat ellenőriztem. Azok modernebbek, mert a külső hőmérséklethez igazodó automata szabályozza a víz hőfokát, és külön van a fűtés meg a használati melegvíz. Február elején áttettek ide a gőzkazános rendszerre, itt a fűtőn meg rajtam múlik az egész. Ellenőrzöm a külső hőfokot a lakásokba menő és a visszatérő víz hőmérsékletét. Beírom a naplóba és szólok a fűtőnek, hogy most kevesebbet, vagy többet álljon a kazánnal. Azt már tudom én is, hogy egymást védő épületek melegebbek a külön állóknál. Gondoltam, leteszem a fűtő vizsgát, de azt hiszem semmi sem lesz belőle, mert ezek a kis kazánok megszűnnek, a nagyobbakhoz meg nincs bátorságom. A fűtőkkel csak az a bajom, hogy mire összeszoktam eggyel már jön is a másik. Vigyázni kell, nehogy azt higgyék, és akarok parancsolni, de azért az előírást mégiscsak be kell tartani. Én nem kockáztatom a mozgóbéremet se túl se gyengénfűtés miatt. A kora hajnali, meg az esti mászkálástól féltem. Idegen házak pincéjében matatok a sötétben, de a tapasztalat szerint nincs okom a félelemre. ★ Szombathelyen a 3500 gázfűtéses lakást ellátó hőközpontokat ellenőrzi hat nő. Az ő lelkiismeretükön, megbízhatóságukon is múlik az egyenletes meleg és még valami, hogy se több, se kevesebb olaj ne fogyjon az optimálisnál. Miután a gyakorlatban megtanulják teendőiket a fűtési idény végén elméleti oktatást szerveznek számukra. A nők egyelőre még szokatlanok ebben a munkakörben, de ugyanúgy beváltak, mint a férfiak. Treiber Mária A hétfőről azt hiszem kedd Nem kockáztatom a mozgóbéremet 1979. március 1. Csütörtök Külkereskedők között ! Kölnben (5.) Végh Antal mondja egyhelyütt „Északi utakon” című riportkötetében, világhírű svéd íróra hivatkozván: éveket legyen külföldön, aki meg akarja ismerni a népek életét. A másik eset: töltsön ott négy-öt napot. Erre az utóbbira volt módom,, néhány napot tölthettem együtt Kölnben, Bonnban, Frankfurtban magyar vállalati szakemberekkel s külkereskedőkkel. E néhány nap alatt is állandóan itthon voltam, gondolatban itthon, hiszen — miként a gyakorlatlan utazó általában — folyton összehasonlít, mér az ember odakint, keresi a dolgokban a közöset, keresi az eltérőt. Miben vagyunk jobbak mi, s ugyan hol, miben tartunk hátrébb, hol, mely területen léphetnénk gyorsabban, esetleg pénz, anyagi erők bevetése nélkül is. Ezt az utóbbit különösen hangsúlyozni szeretném. Arra is gondolok például — gondoltam a kölni nagy világvásár elképesztően gazdag árutömegében, üzletekben járva, külföldi kereskedőkkel beszélgetve — szóval arra is gondolok, hogy nem föltétlenül kell nekünk minden új, újító gondolat kivitelezéséhez technika, például kemény valutáért vett technika. (Amelynek mi néha csak a felét vesszük meg s nem éppen pénzhiány miatt. Hanem a körültekintés, vagy a hozzá nem értés hiányai miatt.) Például ízlést kellene valamiképp „vásárolnunk” a technikailag előttünk járó népektől! Ezt ingyen adják. Ehhez csak látni, tapasztalni kell. De sokkal pontosabb talán, ha azt mondom: igényesnek kell lennie annak, aki lát, tapasztal... önmagához is igényesnek. Arra nagyon jó a kitekintés, hogy az ember azt is teljesen világosan lássa: a mi országos törekvéseink, céljaink nagyon szinkronban vannak a tudományos-technikai haladás világméretű irányaival. Mi itthon például naponta halljuk, mondjuk, leírjuk, hogy ipari struktúránk s termékszerkezetünk sokkal gyorsabban kell, hogy változzék. Nos, öt-hat nap alatt is világosan látja az ember egy világvásáron, hogy erről nem elég beszélni, hanem ezért igen keményen és nagyon sokat kell dolgoznia mindenkinek e hazában. Mi itthon mintha azt gondolnánk, elég, ha gazdaságtalannak mondunk, így minősítünk egy terméket, ezzel egy-egy vállalat például már el is végezte a dolgát, s már föl tud mutatni valami „újat”, egy évre, vagy más időszakra letudta ez ügyben a dolgát. A napokban több vállalati vezető emberünkkel váltottunk szót itt a megyében s újólag azt tapasztaltam, hogy megvan bennük ez a jelzett hajlam. Ez a kipipálási hajlam. S ennek kapcsán hadd említsem föl a számomra legfontosabbnak vélt tanulságot, amelyet Kölnből hazahoztam. A külföldi vevőt nem föltétlenül az az áru érdekli, amelyet mi gyártunk, amelyet mi adnánk el neki szívünk szerint! Őt az érdekli, amit ő majd tovább tud adni, az érdekli, amire neki szüksége van! Abban a pillanatban sztereotípiává merevedik ez a kijelentés, ahogy az ember leírja, kimondja. De hát. .. ez jár a legközelebb az igazsághoz. Mondhatnám úgy is, hogy „ez van”. Bennünket a nyugati piacokon diszkriminálnak, a mi termelvényeinket, áruinkat kedvezőtlenül különböztetik meg más áruk mellett. És szívesen mondják nekünk azt, „adjatok jó árut”. Diszkrimináció és minőség — ezt nagyon világosan jó látnunk — a dolgok másmás oldala! Mi tartozhat mégis ebből egy megyére, egy-egy vállalatra? Az, amit világos programjaink, országos céljaink akként rögzítenek, hogy javítani kell termékeink minőségét. A minőségét, annak legszélesebb értelmében. A termékszerkezet-váltás például az egyik legsürgetőbb „minőségjavítás” a mi gazdaságunkban. A mi megyénk gazdaságában is. Ami meg valamely vállalatokra tartozhat már ma. Mi itthon többször és több helyütt mutogatjuk egymásnak — mutogatják a termelők e sorok írójának is — nézd, nézze micsoda szép ez meg ez az áru, termék, termelvény. Szép! — mondom gyakorta jobb meggyőződésem ellenére, de talán fontosabb, hogy bizonyos ellenőrző emberek is ezt teszik. Mi mást mondhat teszem azt az újságíró, hogy ne zúdítsa magára az önérzetes dühöket. Mit mondhat... "Legföljebb azt, amit itt is közreadunk, hogy tudniillik azok utazzanak vállalatainktól is külföldre, akiknek vonzódásuk van az újhoz, akik nemcsak megnézik, de meg is látják külföldön — a mi lehetőségeinket, teendőinket. S nem csupán arra figyelnek, hogy összespórolt napidíjukból mit tudnak hazahozni. Olyan emberekkel voltam vásáron — világszerte híres vásáron — akik nem a saját pénzüket számolgatták, akik nem a vásár utolsó óráira koncentráltak, amikor megkezdték a kiárusítást azok a jelenlévők, kereskedők, akik a távoli országokba nem akarták már visszavinni portékáikat. Inkább helyben eladták. Általában igen komoly, nagy munkát végeztek Kölnben azok a külkereskedők, vállalati szakemberek, akikkel együtt ülhettem a tárgyalóasztalnál, mondhatnám talán úgy, hogy a „világpiacon”. A világpiac? Az egy háborgó tenger — mondta némi pátosszal e sorok írójának egy angol üzletember — itt naponta bizonyítanunk kell. Nekünk is. Tarabó Zoltán Megszólalni Nehéz megszólalni annak, akinek nem a beszéd a kenyere. Régi igazság ez, mondják is sokan védekezésül. Főleg nem könnyű egy kisebb, vagy nagyobb közösség előtt felállni és mondania szépen kigondoltat, a vélt, vagy megalapozott igazságot annak, aki nem szokta meg a nyilvánosságot. És mi tagadás, a legtöbb ember így van. Arányosan kevesebb azoknak a száma, akiket nem zavar a dolog, akiknek — úgymond — nincs lámpalázuk, ha szerepelniük kell. A beszámoló taggyűlések tapasztalatainak összegezésekor derült ki, hogy a párttagok jelentős része nem szólal meg a vitákban. Eljárnak becsülettel a rendezvényekre, meghallgatják a beszámolókat, bólogatnak egy-egy felszólalásra, de maguk a legritkábban kérnek szót. A meg nem szólalók többsége a fizikai dolgozókból „kerül ki”. A becsületes munkásemberek többsége ily módon nem él a párttag legalapvetőbb jogával, a dolgokkal való azonosulását nem fejezi ki hangos egyetértésével. Mi lehet az oka annak, hogy a párttaggyűléseken zömmel csak a vezetők, a műszakiak, a kvalifikáltabb munkakörben dolgozók kérnek szót, s a fizikai dolgozók csak elvétve hallatják hangjukat? Magyarázat sokféle lehet. Az is, hogy a napirenden szereplő kérdésekről olyan elvontan esik szó, hogy a részvevők egy része nem érti, következésképpen nem tud bekapcsolódni. Lehet az is ok, hogy a párttagok többsége úgy ért egyet a szóban forgó dologgal, hogy nem tartja szükségesnek ezt szavakkal indokolni. Olyan is előfordult — ez persze a legritkábban —, hogy azért nem tartotta valaki fontosnak a véleménynyilvánítást, mert úgy sincs értelme, szerinte eldöntött dolgok kerültek már szóba. Kereshetnénk az okokat, mert százféle is lehet, de nem érdemes. A lényeg, hogy ez a jelenség létező, valós. Az alapszervezetek szempontjából sem mindegy azonban, hogy ez tartósan így legyen. Rá kell nevelni a fizikai munkát végző párttagokat is arra, hogy szavukat hallassák, hogy véleményt mondjanak, hogy hozzászóljanak a mindennapi dolgokhoz. Ahol előítéletek nélkül ez eddig is megtörtént, ott tudják, hogy a kevésbé választékos kifejezésekkel is lehet igen értékes és hasznos hozzászólásokkal segíteni az alapszervezet munkáját. Mert nem az ékesszólást várják, sokkal inkább az őszinteséget. Csak elkezdeni valamikor, s a többi már jön magától... (pósfai) Postai „gyűjtemény" Sokan bírálják a posta tevékenységét, a különféle szolgáltatások hiányosságát, az alkalmazottak munkáját. Több elismerő vélemény is elhangzott már azon postásokról, akik lelkiismeretesen teljesítik szolgálatukat. Mégis késik a levél?! Gyakran, de nem mindig a posta hibájából. Furcsán hangzik, ha azt mondom - sok esetben a feladóta hibás. A levélszekrények a feladás legcélszerűbb és leggyorsabb módját kínálják a levelezőknek. A hátránya ennek az, hogy sokan nagyalakú, széles, vastag küldeményeket is „beleerőszakolnak” a ládába, amelyek nemcsak a nyílást zárják el, hanem fennakadva még a szekrények ürítését is megakadályozzák. A gyűjtést végző dolgozó nehezen tudja megállapítani, hogy a levélszekrény tartalma bekerült-ea zsákba vagy sem. Sokszor csak az ügyfelek bejelentése alapján kerül sor egy-egy „postaláda” alaposabb átvizsgálására. Ennek természetesen a lottózók látják legnagyobb kárát. Mindannyiunk érdeke, hogy csak kis méretű levelek, szabályos képeslapok, lottók és fotók kerüljenek a szekrénybe. Még furcsább helyzeteket teremtenek azon személyek, akik lopott vagy talált holmikat „dobnak be”. A gyűjteményben található pénztárca, személyigazolvány, autóbuszbérlet, de akadnak nem azonosítható fényképek is. A posta természetesen — a lehetőségekhez mérten — visszajuttatja ezeket jogos tulajdonosaiknak. A pénzt persze azok tették zsebre, akik jobbnak látták mielőbb megszabadulni ezektől a személyes holmiktól. Lenne erre más lehetőség is — nem véletlen, hogy ezt választották. A posta különféle szolgáltatásaival állandóan szerepet játszik mindegyikünk életében, s ha elvéti dolgát, sokaknak kellemetlenséget okoz. Keveset beszélünk azonban azokról, akik tudatosan nehezítik a posta munkáját... — burkon — Zene«»« zene,» (3.) Térzene. (Lakatos Ferenc karikatúrája)