Vas Népe, 1991. január (36. évfolyam, 2-26. szám)

1991-01-03 / 2. szám

Hogyha nem main a vonat... Aki megtehette, elkeni­e­­te tegnap reggel öt és hét óra között a vasutat. A szo­kásosnál kevesebben nyü­zsögtek kora reggel a szombathelyi pályaudva­ron. A mozdonyvezetők fi­gyelmeztető sztrájkját ab­ból is érezni lehetett, hogy sok utas válogatás nélkül megállította az egyenruhás szolgálatosokat s lépten­­nyomon azt kérdezték: mi­kor indul a Savaria, mikor jutok el Körmendre? Az állomás persze nem ürült ki teljesen, fűtött és kivilá­gított vonatok várták az utasokat és a sztrájk végét. A­ máskor oly forgalmas pályaudvar most mégis olyan volt, mint az infark­­ tus utáni szívdobogás. Ki­hagyásokkal bár, de mű­ködött, Török János állomásvezető negyed hatkor fáradtan megigazította a szemüvegét: — A távolsági vonatokat el tudtuk indítani. Elment az ötórás budapesti személy­­vonat, nem késik a Savaria, Szentgotthárd és Sopron felé csak a sztrájk után tudnak utazni. Kedden este hatig bizonytalan volt, ki csatla­kozik és ki nem. A celldö­­mölkiek rendesen „hozzák” a vonatokat, Zalaegerszeg­ről is bejött a személyzet. Az utasoknak azt mondták, a rendes indulásra jöjjenek ki a vasútállomásra, a többit majd meglátjuk. Ugyan ez az idő a gyárak munkakez­dése miatt is az egyik leg­rosszabb, de úgy látszik, so­kan inkább eljöttek a ko­rábbi vonatokkal, hogy be­érjenek. A teherforgalom az évkezdés miatt amúgy is gyengébb, a mozdonyok ké­szenlétben várnak, hét után kijárhatnak. — Hány mozdonyvezető Sztrájkol Szombathelyen? — Talán minden harma­dik nem volt közöttük. A Vontatási Főnökségen, a mozdonyvezetők „támasz­pontján” egész éjjel ügyele­tet tartottak. Polgár László a főnökség vezetője: — A mozdonyvezetők szak­­szervezetének felhívásához csatlakoztak a szombathelyi ügyvivők is. A tárgyalások eredménytelenek maradtak a MÁV gazdasági vezetése kitartott elképzelése mellett, nem maradt más megoldás. — Szombathelyről kik ve­zetik a távolsági vonatokat a kétórás sztrájk idején? — Nem mozdonyvezetők, hanem olyan műszaki kö­zépvezetők, akiknek van szakvizsgájuk, de nem moz­donyvezetőként dolgoznak. A holdfényben zuzmarosan csillogó sínek között az első, utamba kerülő mozdonyve­zetőt megállítom. Pongrácz Jenőnek hívják. — A 906-os vonatot fű­töm. — Tehát nem sztrájkol? — De. Azaz nem. Vagyis úgy, hogy fűtöm a vonatot. — Csak most? — Ez a munkám. Fűtöm a vonatot. Különben egyet­értek a sztrájkkal. Indokolt a követelés. Évi harminc százalékos infláció mellett még az a huszonkilenc szá­zalékos béremelés is majd­nem semmi. Bérből és fize­tésből élünk, ki veszi figye­lembe, hogy mennyit va­gyunk távol, mennyit uta­zunk? A Vontatási Főnökség elé először csak néhány moz­donyvezető „szivárog ki”, később szorosabb embergyű­rű közepén találom magam. — Nincs sok időm, mind­járt megyek — kezdi mel­lettem egy magas férfi: Né­meth Tamás. — Hogyhogy? — Utas leszek a Savarián. A műszakiak elviszik Veszp­rémig, a sztrájk után átve­szem tőlük. Egyetértek a szakszervezetünkkel. Keve­sebb a túlóránk, eleve csök­ken a fizetésünk, a huszon­kilenc százalék valamit pó­tolna. — A vasút többi dolgozó­ja... — Igyekeznek lejáratni bennünket. Nem mi határol­tuk el magunkat, tőlük, ha­nem a vasutasok szakszerve­zete tőlünk. A vasút minden dolgozójának érdekét képvi­seljük. — A hírekből nem ezt ol­vastam ki. — Mert félretájékoztatták a közvéleményt. Lehetséges ha a vasutasszakszervezet a tagságát is megkérdezné, más lenne a véleménye. Elköszön. Utazik. A Sava­rián. Ott, a gyűrűben érde­kesen alakul a szereposztás. Többen név nélkül mondják a véleményüket, egy, az át­lagosnál sokkal tájékozot­­­tabb mozdonyvezető — szin­tén név nélkül — összefog­lalja, rendszerezi, néha ki­javítja társainak mondandó­ját. Utólag derül ki, a moz­donyvezetők szakszervezeté­nek helybeli ügyvivője volt. Mindvégig névtelen marad. Eső József a mozdonyveze­tők rendkívül hányatott éle­tével kezdi. A szakszervezeti ember csillapítja: minden vasutasnak ilyen a sorsa, aki ezt vállalta, tudja. — Többet vagyunk távol, jobb fizetést érdemelnénk Valamikor meg volt fizetve a mozdonyvezető. A régi vi­lágban cselédet is tarthatott. Most össze lehet hasonlítani más országokkal, milyen rosszul állunk. — Más szakmát is össze lehetne, de attól mi nem le­szünk gazdagabbak. — A szállítások csökkené­se egyedül a mi szakmánkon csapódik le. A forgalmistát nem aszerint fizetik, hány vonatot indított el. Jogos a 29 százalékos követelésünk, nem érjük be 25 százalék­kal. — Mit vár a figyelmeztető sztrájktól? — Hogy figyeljenek ránk és az egész vasútra. Hallot­tam a hírekből, folytatódnak a tárgyalások. Hét óra előtt néhány perc­cel hangos, most éppen szo­katlan csattogással befut egy vonat. Szép József celldö­­mölki mozdonyvezető kászá­lódik le a mozdonyról. — Mi nem sztrájkolunk, mert a vasutasok szakszer­vezetéhez tartozunk. Ha nem viszem a vonatot, elviszi más. Majd ha rendesen meg­szervezik a sztrájkot, akkor beszállunk. Így nem. Kíváncsiságból még beté­rek a motor­javítóba. A la­katosok nagyokat hallgat­nak, érzem, a mozdonyveze­tők ellen nem szívesen szól­nának, egyebet meg vala­hogy nem akaródzik. Hara­pófogóval huzigálom ki a szavakat. — Csatlakoznának? — Egy brigád? Mi a fe­nének! Ez különben is a szakszervezeti vezetés dolga volna — mondja egyikük. — Sztrájkolni? Kinek nincs ma oka arra, hogy sztrájkoljon? Akármelyik szakma elkezdhetné. Más mód nincs, hogy az ügyeket kifordítsák — mindez a há­tam mögül érkezik egy erős fiatal férfitől. — Ne beszélj másról! A bérből és fizetésből élőknek a legrosszabb — szögezi le egy padon ülő társa. És ma­kacsul az olajos földre sze­gezi a tekintetét. Treiber Mária Fotó: Kaczmarski Zoltán Lakás kell a katonáknak Kivonják a szovjet csapa­tokat az öt keletnémet tar­tományból. Ám sok szovjet katonának és tisztnek nincs otthona hazájában, ezért az NSZK és a Szovjetunió kor­mánya a következőkben ál­lapodott meg: — Az NSZK a következő négy év alatt 7,8 milliárd márkát ad a szovjet lakás­­építési program finanszíro­zására. Ezt az összeget a Szovjetunió európai részén történő beruházásokra for­dítja.­­ Az 1991—1992-es évek­ben az említett program ke­retében a német fél négy házgyárat épít, egyenként százezer négyzetméter kapa­citással. Mint Becker professzor el­mondotta, céljuk, hogy rövid idő alatt és optimális költ­ségekkel felépítsenek több mint 30 ezer lakást, amely­hez a 70-es, 80-as évek épí­tőipari lázának németországi tapasztalatai garanciát je­lentenek. Ez a lakásépítési program jól jön a német építőipar­nak. 1991. január 3. Csütörtök Minden a világon „Vajon nem azt jelenti-e, s számomra változatlanul az örök baloldal, hogy nem, egyáltalán nem politikai, nem pártos ér­telemben, de radikálisan ellene mondjunk annak, ami van, s ami olyan, amilyen?” (Balassa Péter) Egyre biztosabb vagyok benne, hogy iga­za volt annak a tizenkilencedik századi francia költőnek (a nevét azért nem írom ide, mert csak szűkítené, vagy félrevenné az értelmezést), aki azt tartotta, hogy „min­den a világon azért van, hogy egy könyv­ben érje el célját.” Igaza volt, még ha igaz­ságtalannak tűnik is. Az író embernek min­denesetre nincs más lehetősége arra, hogy megőrizzen, átadjon magából valamit az utókornak, hogy nyomot hagyjon maga után, mint a papír és a papíron betűkben megtestesülő gondolatok. Az író persze más, mint az író ember. Az író számára természetes, hogy könyvet ír (ahogy a zeneszerző zenét szerez, a szobrász" szobrot farag, a festő fest, és így tovább ...). Az író ember viszont — hitem szerint — (elsősorban) azért ír, mert annak, amit­ egyébként csinál, nincs látható, kézzelfog­ható nyoma. Például tanít. Persze, persze, gyönyörű az a gondolat, hogy a tanár tanít­ványaiban él tovább (és igaz is talán), de néha szükség van másfajta bizonyosság­ra... Vagy inkább reményre. Mint az a fehér, puha fedélű könyv (vagy inkább füzet), a szombathelyi tanárképző főiskola tudományos közleményeinek hete­dik része, amellyel a szerzők „a századelő magyar forradalmainak tisztelegnek”. Az 1918-as magyar polgári demokratikus for­radalom elemzésével (dr. Zielbauer György), a századelő magyar szellemi-ideológiai fej­lődésének felvázolásával (dr. Gutter József), a századelő irodalmi progressziójának vizs­gálatával (dr. Lőrinczy Huba: A lélek és a szépség) — néhány kiragadott tanulmány­téma a kötetből. Amelynek értékelésére nem vagyok hiva­tott, csak azt tudom, hogy a szépen kifej­tett gondolatok mindig örömet okoznak. Bőr-, vászon- és papírkötésben egyaránt. via Tények és feltevések őrzök egy kézzel írott levelet, még abból az idő­ből, amikor az az emlékezete­s „vendéglős sztrájk" zaj­lott Kőszegen. Nem mindenki értett vele egyet, mint köztudott, s közülük az egyik névtelenül két oldalon írta meg­­nekem a dolog fölött érzett felháborodását, bemutatva, kik is azok a sztrájkolók és miféle elvek vezérlik őket. Kiraktam az irományt, s jól tettem mert most (mindjárt elmondom, hogy miért csak most) szó szerint tudok belőle idézni. „Mindenük az osztrákok és a valuta..„A fel­soroltak a magyar vendégeket le sem sz .. .ják". „Jobb lett volna ha a sztrájk napján, mivel úgyis ráértek, a gazdasági rendőrség, a pénzügyőrség egy kis valuta után kutatott volna náluk"." Hát ilyen kitételekkel volt teletűzdelve a levél. Miért most idézem? Ismerőseim jöttek Budapestről, s a népes család naponta kétszer étkezett az egyik megvádolt tulaj kis­vendéglőjében. Elragadtatással, lelkendezve meséltek arról, hogy a bőséges és remekül elkészített ebédeket és vacsorákat milyen megkülönböztetett udvariasság­gal és kedvességgel szolgálták fel nekik. Pedig az öt gyerkőc, akik mindahányszor velük voltak, ugyancsak fitogtatták elevenségüket. — Nálunk Pesten az ilyen kiszolgálás ismeretlen! — szögezték le. Az ilyesmiért úgy látszik vidékre kell menni még ebben a maszek világban is. Rajtuk kívül — mondták — a vendégek zöme osztrák volt. Akik nem kaptak se jobbat az ételből, se többet az udvariasságitól. Hát ennyit erről utólag, kedves ismeretlen levél­író, ha egyáltalán még emlékszik a levelére. Örültem és örülök, hogy a megtapasztalt tények ellentmonda­nak Önnek, akivel ellentétben én nem irigylem, ha az ilyenfajta vendéglátók viszik is valamire. Az viszont felettébb elszomorított, hogy pusztán vádaskodó beje­lentésre az egyik kocsmárosnál egy éjszaka nagy hir­telen házkutatást tartottak. Igen, igen a valutaszimat vitte lakására a nyomozókat. Akik végül nem találtak semmit. És a mai napig nem kértek bocsánatot ... „Virágzó” szemét Ez a konténer és a körülötte „virágzó­ szemét szerkesztőségünk tőszomszédságában van. A városköz­ponttól alig néhány tíz méterre, egy nagy parkoló nyugati csücskében. Központi „fekvéséből" eredően nemcsak a főtérre vagy az onnan haza igyekvők hul­lanak naponta e ronda látványba, hanem a kiskocsik­kal és autóbuszokkal ugyancsak itt parkoló külföldi (főleg osztrák), turisták százai is. Túl az egészségügyi előírások folyamatos megszegésén, amúgy esztétikailag sem válik dicséretükre a városgazdálkodás illetékesei­nek ez a „lazaság". Óév-siratás

Next