Vas Népe, 1991. január (36. évfolyam, 2-26. szám)
1991-01-03 / 2. szám
Hogyha nem main a vonat... Aki megtehette, elkeniete tegnap reggel öt és hét óra között a vasutat. A szokásosnál kevesebben nyüzsögtek kora reggel a szombathelyi pályaudvaron. A mozdonyvezetők figyelmeztető sztrájkját abból is érezni lehetett, hogy sok utas válogatás nélkül megállította az egyenruhás szolgálatosokat s léptennyomon azt kérdezték: mikor indul a Savaria, mikor jutok el Körmendre? Az állomás persze nem ürült ki teljesen, fűtött és kivilágított vonatok várták az utasokat és a sztrájk végét. A máskor oly forgalmas pályaudvar most mégis olyan volt, mint az infark tus utáni szívdobogás. Kihagyásokkal bár, de működött, Török János állomásvezető negyed hatkor fáradtan megigazította a szemüvegét: — A távolsági vonatokat el tudtuk indítani. Elment az ötórás budapesti személyvonat, nem késik a Savaria, Szentgotthárd és Sopron felé csak a sztrájk után tudnak utazni. Kedden este hatig bizonytalan volt, ki csatlakozik és ki nem. A celldömölkiek rendesen „hozzák” a vonatokat, Zalaegerszegről is bejött a személyzet. Az utasoknak azt mondták, a rendes indulásra jöjjenek ki a vasútállomásra, a többit majd meglátjuk. Ugyan ez az idő a gyárak munkakezdése miatt is az egyik legrosszabb, de úgy látszik, sokan inkább eljöttek a korábbi vonatokkal, hogy beérjenek. A teherforgalom az évkezdés miatt amúgy is gyengébb, a mozdonyok készenlétben várnak, hét után kijárhatnak. — Hány mozdonyvezető Sztrájkol Szombathelyen? — Talán minden harmadik nem volt közöttük. A Vontatási Főnökségen, a mozdonyvezetők „támaszpontján” egész éjjel ügyeletet tartottak. Polgár László a főnökség vezetője: — A mozdonyvezetők szakszervezetének felhívásához csatlakoztak a szombathelyi ügyvivők is. A tárgyalások eredménytelenek maradtak a MÁV gazdasági vezetése kitartott elképzelése mellett, nem maradt más megoldás. — Szombathelyről kik vezetik a távolsági vonatokat a kétórás sztrájk idején? — Nem mozdonyvezetők, hanem olyan műszaki középvezetők, akiknek van szakvizsgájuk, de nem mozdonyvezetőként dolgoznak. A holdfényben zuzmarosan csillogó sínek között az első, utamba kerülő mozdonyvezetőt megállítom. Pongrácz Jenőnek hívják. — A 906-os vonatot fűtöm. — Tehát nem sztrájkol? — De. Azaz nem. Vagyis úgy, hogy fűtöm a vonatot. — Csak most? — Ez a munkám. Fűtöm a vonatot. Különben egyetértek a sztrájkkal. Indokolt a követelés. Évi harminc százalékos infláció mellett még az a huszonkilenc százalékos béremelés is majdnem semmi. Bérből és fizetésből élünk, ki veszi figyelembe, hogy mennyit vagyunk távol, mennyit utazunk? A Vontatási Főnökség elé először csak néhány mozdonyvezető „szivárog ki”, később szorosabb embergyűrű közepén találom magam. — Nincs sok időm, mindjárt megyek — kezdi mellettem egy magas férfi: Németh Tamás. — Hogyhogy? — Utas leszek a Savarián. A műszakiak elviszik Veszprémig, a sztrájk után átveszem tőlük. Egyetértek a szakszervezetünkkel. Kevesebb a túlóránk, eleve csökken a fizetésünk, a huszonkilenc százalék valamit pótolna. — A vasút többi dolgozója... — Igyekeznek lejáratni bennünket. Nem mi határoltuk el magunkat, tőlük, hanem a vasutasok szakszervezete tőlünk. A vasút minden dolgozójának érdekét képviseljük. — A hírekből nem ezt olvastam ki. — Mert félretájékoztatták a közvéleményt. Lehetséges ha a vasutasszakszervezet a tagságát is megkérdezné, más lenne a véleménye. Elköszön. Utazik. A Savarián. Ott, a gyűrűben érdekesen alakul a szereposztás. Többen név nélkül mondják a véleményüket, egy, az átlagosnál sokkal tájékozottabb mozdonyvezető — szintén név nélkül — összefoglalja, rendszerezi, néha kijavítja társainak mondandóját. Utólag derül ki, a mozdonyvezetők szakszervezetének helybeli ügyvivője volt. Mindvégig névtelen marad. Eső József a mozdonyvezetők rendkívül hányatott életével kezdi. A szakszervezeti ember csillapítja: minden vasutasnak ilyen a sorsa, aki ezt vállalta, tudja. — Többet vagyunk távol, jobb fizetést érdemelnénk Valamikor meg volt fizetve a mozdonyvezető. A régi világban cselédet is tarthatott. Most össze lehet hasonlítani más országokkal, milyen rosszul állunk. — Más szakmát is össze lehetne, de attól mi nem leszünk gazdagabbak. — A szállítások csökkenése egyedül a mi szakmánkon csapódik le. A forgalmistát nem aszerint fizetik, hány vonatot indított el. Jogos a 29 százalékos követelésünk, nem érjük be 25 százalékkal. — Mit vár a figyelmeztető sztrájktól? — Hogy figyeljenek ránk és az egész vasútra. Hallottam a hírekből, folytatódnak a tárgyalások. Hét óra előtt néhány perccel hangos, most éppen szokatlan csattogással befut egy vonat. Szép József celldömölki mozdonyvezető kászálódik le a mozdonyról. — Mi nem sztrájkolunk, mert a vasutasok szakszervezetéhez tartozunk. Ha nem viszem a vonatot, elviszi más. Majd ha rendesen megszervezik a sztrájkot, akkor beszállunk. Így nem. Kíváncsiságból még betérek a motorjavítóba. A lakatosok nagyokat hallgatnak, érzem, a mozdonyvezetők ellen nem szívesen szólnának, egyebet meg valahogy nem akaródzik. Harapófogóval huzigálom ki a szavakat. — Csatlakoznának? — Egy brigád? Mi a fenének! Ez különben is a szakszervezeti vezetés dolga volna — mondja egyikük. — Sztrájkolni? Kinek nincs ma oka arra, hogy sztrájkoljon? Akármelyik szakma elkezdhetné. Más mód nincs, hogy az ügyeket kifordítsák — mindez a hátam mögül érkezik egy erős fiatal férfitől. — Ne beszélj másról! A bérből és fizetésből élőknek a legrosszabb — szögezi le egy padon ülő társa. És makacsul az olajos földre szegezi a tekintetét. Treiber Mária Fotó: Kaczmarski Zoltán Lakás kell a katonáknak Kivonják a szovjet csapatokat az öt keletnémet tartományból. Ám sok szovjet katonának és tisztnek nincs otthona hazájában, ezért az NSZK és a Szovjetunió kormánya a következőkben állapodott meg: — Az NSZK a következő négy év alatt 7,8 milliárd márkát ad a szovjet lakásépítési program finanszírozására. Ezt az összeget a Szovjetunió európai részén történő beruházásokra fordítja. Az 1991—1992-es években az említett program keretében a német fél négy házgyárat épít, egyenként százezer négyzetméter kapacitással. Mint Becker professzor elmondotta, céljuk, hogy rövid idő alatt és optimális költségekkel felépítsenek több mint 30 ezer lakást, amelyhez a 70-es, 80-as évek építőipari lázának németországi tapasztalatai garanciát jelentenek. Ez a lakásépítési program jól jön a német építőiparnak. 1991. január 3. Csütörtök Minden a világon „Vajon nem azt jelenti-e, s számomra változatlanul az örök baloldal, hogy nem, egyáltalán nem politikai, nem pártos értelemben, de radikálisan ellene mondjunk annak, ami van, s ami olyan, amilyen?” (Balassa Péter) Egyre biztosabb vagyok benne, hogy igaza volt annak a tizenkilencedik századi francia költőnek (a nevét azért nem írom ide, mert csak szűkítené, vagy félrevenné az értelmezést), aki azt tartotta, hogy „minden a világon azért van, hogy egy könyvben érje el célját.” Igaza volt, még ha igazságtalannak tűnik is. Az író embernek mindenesetre nincs más lehetősége arra, hogy megőrizzen, átadjon magából valamit az utókornak, hogy nyomot hagyjon maga után, mint a papír és a papíron betűkben megtestesülő gondolatok. Az író persze más, mint az író ember. Az író számára természetes, hogy könyvet ír (ahogy a zeneszerző zenét szerez, a szobrász" szobrot farag, a festő fest, és így tovább ...). Az író ember viszont — hitem szerint — (elsősorban) azért ír, mert annak, amit egyébként csinál, nincs látható, kézzelfogható nyoma. Például tanít. Persze, persze, gyönyörű az a gondolat, hogy a tanár tanítványaiban él tovább (és igaz is talán), de néha szükség van másfajta bizonyosságra... Vagy inkább reményre. Mint az a fehér, puha fedélű könyv (vagy inkább füzet), a szombathelyi tanárképző főiskola tudományos közleményeinek hetedik része, amellyel a szerzők „a századelő magyar forradalmainak tisztelegnek”. Az 1918-as magyar polgári demokratikus forradalom elemzésével (dr. Zielbauer György), a századelő magyar szellemi-ideológiai fejlődésének felvázolásával (dr. Gutter József), a századelő irodalmi progressziójának vizsgálatával (dr. Lőrinczy Huba: A lélek és a szépség) — néhány kiragadott tanulmánytéma a kötetből. Amelynek értékelésére nem vagyok hivatott, csak azt tudom, hogy a szépen kifejtett gondolatok mindig örömet okoznak. Bőr-, vászon- és papírkötésben egyaránt. via Tények és feltevések őrzök egy kézzel írott levelet, még abból az időből, amikor az az emlékezetes „vendéglős sztrájk" zajlott Kőszegen. Nem mindenki értett vele egyet, mint köztudott, s közülük az egyik névtelenül két oldalon írta megnekem a dolog fölött érzett felháborodását, bemutatva, kik is azok a sztrájkolók és miféle elvek vezérlik őket. Kiraktam az irományt, s jól tettem mert most (mindjárt elmondom, hogy miért csak most) szó szerint tudok belőle idézni. „Mindenük az osztrákok és a valuta..„A felsoroltak a magyar vendégeket le sem sz .. .ják". „Jobb lett volna ha a sztrájk napján, mivel úgyis ráértek, a gazdasági rendőrség, a pénzügyőrség egy kis valuta után kutatott volna náluk"." Hát ilyen kitételekkel volt teletűzdelve a levél. Miért most idézem? Ismerőseim jöttek Budapestről, s a népes család naponta kétszer étkezett az egyik megvádolt tulaj kisvendéglőjében. Elragadtatással, lelkendezve meséltek arról, hogy a bőséges és remekül elkészített ebédeket és vacsorákat milyen megkülönböztetett udvariassággal és kedvességgel szolgálták fel nekik. Pedig az öt gyerkőc, akik mindahányszor velük voltak, ugyancsak fitogtatták elevenségüket. — Nálunk Pesten az ilyen kiszolgálás ismeretlen! — szögezték le. Az ilyesmiért úgy látszik vidékre kell menni még ebben a maszek világban is. Rajtuk kívül — mondták — a vendégek zöme osztrák volt. Akik nem kaptak se jobbat az ételből, se többet az udvariasságitól. Hát ennyit erről utólag, kedves ismeretlen levélíró, ha egyáltalán még emlékszik a levelére. Örültem és örülök, hogy a megtapasztalt tények ellentmondanak Önnek, akivel ellentétben én nem irigylem, ha az ilyenfajta vendéglátók viszik is valamire. Az viszont felettébb elszomorított, hogy pusztán vádaskodó bejelentésre az egyik kocsmárosnál egy éjszaka nagy hirtelen házkutatást tartottak. Igen, igen a valutaszimat vitte lakására a nyomozókat. Akik végül nem találtak semmit. És a mai napig nem kértek bocsánatot ... „Virágzó” szemét Ez a konténer és a körülötte „virágzó szemét szerkesztőségünk tőszomszédságában van. A városközponttól alig néhány tíz méterre, egy nagy parkoló nyugati csücskében. Központi „fekvéséből" eredően nemcsak a főtérre vagy az onnan haza igyekvők hullanak naponta e ronda látványba, hanem a kiskocsikkal és autóbuszokkal ugyancsak itt parkoló külföldi (főleg osztrák), turisták százai is. Túl az egészségügyi előírások folyamatos megszegésén, amúgy esztétikailag sem válik dicséretükre a városgazdálkodás illetékeseinek ez a „lazaság". Óév-siratás