Vas Népe, 1993. október (38. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-01 / 229. szám
„ Hiénák ”a liciten (Folytatás az 1. oldalról) semleges helyen fogják megismételni — állítja Windisch Ferenc, a helyi földrendező bizottság elnöke. — Október 9-én, Szombathelyen ... — Ahova mi nem fogunk elmenni. Hát mit képzelnek ezek? — kérdezi Gaál László. — A faluban nagyon kevés föld lett kijelölve, még nekünk sem elég, nemhogy másnak. Hát ezért találták ki a kárpótlást? A spekulánsoknak? — A lényeg a dologban az, hogy ezek a spekuláns csoportok nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a parasztemberek sohasem voltak mesterei a jogi csűrés-csavarásnak, és ezzel vissza is élnek — fejti ki a falu álláspontját Grundmann József. — A maffia jogászokkal, ügyvédekkel „felszerelkezve” jelenik meg a liciteken, hogy kihúzza az idős, sokat szenvedett emberek lába alól a földet. — Az illetékesek azt mondják: önöknek nincsen jogi lehetőségük arra, hogy harcoljanak a spekulánsokkal. — Nem csak most nincs jogunk, uram — hangsúlyozza Grundmann József. — A mi falunk sváb falu, mi németajkúak vagyunk majdnem mind, megértük szüleink kitelepítését és annyi rosszat, hogy azt maga el sem tudja képzelni. Akkoriban az volt kiírva mindenhova: „Svábokkal nem tárgyalunk”. De mi nem kívánunk kiváltságokat a magyar néptől, csak egy kis méltányosságot. Vaskeresztes különben „a hűség faluja”. Mi, amikor 1922-ben választhattunk, Magyarországot választottuk, és most ezt kaptuk. A mi falunkban nemcsak néhány ember jogosult kárpótlásra, hanem mindenki. Annyi a kárpótlandó, s olyan rengeteg kárpótlási jegy lett kiosztva, mint 10-20 másik helyen. Ha megkapnánk a nekünk járó földet, azzal sem lennénk kisegítve, és akkor még azt a keveset is ellopják tőlünk?! — fakadnak ki az egybegyűltek. Grundmann úr még hozzáteszi: külön fájdalom, hogy a közvélemény csak arról tud, hogy a paraszt nem elég érett a gazdálkodásra. „A városiak biztosan érettebbek” — mondja Baumann Ferencné. — Én ugyan nem vagyok sváb, úgy költöztem ebbe a faluba, de befogadtak — mondja Gaál László. — A sváb lojális nép, de ebben a helyzetben, amikor egy taccsra tett falu nemzeti kisebbségi lakosságába még egyszer jókorát belerúgnak, akkor ne beszéljünk békés egymás mellett élésről. Egy biztos, ha ez Romániában történik, akkor a Chrudinák egy egész Panorámát szentel neki — mondja az elkeseredett vaskeresztesi férfi. Megérkezik Tömböly Tamás, a helyi köztársasági megbízotti hivatal vezetője is. Tömören fogalmaz: „Szomorúan kell önökkel közölnöm, hivatalunkra nem tartoznak kárpótlási kérdések. Azt azonban el kell mondanom, hogy jogilag semmi lehetőségük sincs arra, hogy elűzzék azokat, akik érvényes kárpótlási jeggyel rendelkeznek.” A vaskeresztesiek nem díjazzák Tömböly véleményét, szerintük az idegenek még csak térképről látták a falut, így nincs ott semmi keresnivalójuk. Mint Józsefné, a Német Szövetség kongresszusi küldötte ki is fakad: „Ezek a fél Dunántúlt végigdalizzák, nem megyünk ezzel a jogi tanácsadással semmire. „Csak az életünkről van szó, semmi többről, érti?!” „A hangerő nem változtat a tényeken”— replikázik a hivatalvezető, majd felajánlja segítségét. „Mint árkon kívüli gyepmester inkább az illetékesekhez fordulok” — hangoztatja. Ennek szellemében először Sepsey Tamást, a Kárpótlási Hivatal elnökét hívja, akinek azonban csak faxon tud üzenetet hagyni. A következő menetben Árvai György hallózik a vonal másik végén, majd fél óra után közli: ,,Nincs mit tenni, ez a fővárosi központ hatáskörébe tartozik.” És hogy jó pár évtizedig nyomorgatott nemzeti kisebbségről van szó? „A törvény mindenkire egyformán vonatkozik” — üzeni e tárgyban. Vége a megbeszélésnek, a jelen lévő Zielbauer György, a német szövetség megyei elnöke még nemzetközi sajtóvisszhangot helyez kilátásba, aztán mindenki elkezd szedelőzködni. — Ez a mi kis Trianonunk — mondja a megyeháza lépcsőjén lefelé baktatva a polgármester. — Csak tudja, az a vicc az egészben, hogy ez a „földelcsatolás” 1993-ban, a demokrácia harmadik évében történik. Folytatás jövő szombaton. A licit helyszíne és a szereplők egyelőre ismeretlenek. Prieger Zsolt Fotó: Benkő Sándor Tömböly Tamás telefonál, a keresztesiek reménykednek Nyilaskereszt a falon — Lefegyverezték az őröket — Szeszesitalt ittak Csípőből lőtt... Nyilatkozik a szökött katonák parancsnoka Ma már országszerte közismert: péntek éjjel három katona fegyverekkel megszökött a sormás laktanyából. A szökevényeket elfogták, de az ügy hullámai még korántsem ültek el. Többen — a gyerekek szülei is — megszólaltak, de talán a legilletékesebb, a laktanya parancsnoka eddig nem beszélhetett. Kötötte a felsőbb utasítás. Tegnap feloldották a tilalmat, így már az ő szemszögéből is láthatjuk a történetet. — A három katona a körletben készülődött a terv végrehajtására — mondta a parancsnok. — Szeszesitalt ittak, bekenték az arcukat fekete cipőkrémmel, majd kiléptek az ablakon. Akkor még négyen voltak, de a negyedik társuk leszakadt tőlük. Még a távozásuk előtt Horváth Szilárd egy nyilaskeresztet rajzolt a falra, alá az SS betűket írta. Ezután elindultak az első őr felé. Mivel ők is adtak őrszolgálatot, pontosan ismerték az őrök felállását, mozgásterületét. Tudták, hogy van az útnak egy olyan pontja, ahol észrevétlenül megközelíthető. Itt lerohanták az őrt, megütötték, elvették a fegyverét. Ezután arra kényszerítették, hogy menjen előttük a másik őrhöz, aki éppen lefelé jött, a toronyból, s a szolgálati szabályzatnak megfelelően felszólította őket. Horváth Szilárd odament hozzá, s megkérdezte, nem dobtak-e be neki csomagot a kerítésen. Sajnos az őr elkövette azt a szabálytalanságot, hogy szóba állt vele. Őt is lefegyverezték. Az ügyeletes tiszti szoba felé indultak, a túszokat kibiztosított, csőre töltött gépkarabéllyal terelve maguk előtt. A kapuügyeletest szintén Horváth hívta oda az épület sarkához — ez még beletartozott az ügyeletes mozgáskörletébe —, és berántotta az épületbe. Vitatkoztak, hogy bemenjenek-e az ügyeletesi szobába, de végül a körlet felé indultak, közben még két katonát foglyul ejtve. A körletben a katonákat a falhoz állították, az egyikük torkához tartva a fegyvert. A katona ezt megunva, eltolta a fegyver csövét, amely elsült, valószínűleg véletlenül. Ettől megijedtek, belelőttek még a mennyezetbe is és kirohantak. Elindultak a telephely felé. — Miért mentek a körletbe? — Ezt nem tudjuk, csak találgatni lehetne. Az ügyeletes tiszt meghallotta a lövéseket, az őrséget fegyverbe szólította és elindult a hang irányába. Herkovics Győző főhadnagy, aki akkor az ügyeletes tiszt volt, meséli tovább a történetet. — Az őrparancsnokkal együtt a telephely irányába szaladtunk. Láttam, hogy a Déncs és Horváth honvédek jönnek kifelé a telephely szobából. Közelükbe érve felszólítottam őket, hogy azonnal tegyék le a fegyvereket. Ők az ügyeletes UAZ- ra támasztották a gépkarabélyt, és rám fogták. Danes felszólította Sárát, hogy vegye el a pisztolyomat. Mondtam, hogy nem adom. Közölték velem, hogy akkor lelőnek. Mondtam, hogy azt lehet, de akkor sem adom oda. — Nem félt? Bízott abban, hogy nem lőnek? — Nem féltem, egyszerűen nem adhattam oda. Eltoltam Sára kezét a pisztolytáskától, egy kicsit dulakodtunk. Közben odaért az őrparancsnok és egy kísérő őr, Danes rájuk lőtt. Csípőből lőtt, és az egyik golyó az őr mellett fúródott a fába. Én közben folyamatosan győzködtem őket, hogy hagyják abba. Úgy érzem, hogy Horváthot és Sárát majdnem meggyőztem, de Danes a folytatás mellett kardoskodott. Megpróbálták elindítani az UAZ-t, de ez nem sikerült. Közben én visszamentem az ÚTI szobába, az őrséget tüzelő állásba helyeztem, hogy ha kocsival indulnak kifelé, akkor megállíthassuk őket. Ezután a három elkövető a lőszerraktárhoz ment, szétlőtték a lakatot. Odamentem a lőszerraktárhoz, és újból megpróbáltam beszélni velük. Azért mentem egyedül, nehogy provokációnak vegyék. Ekkor már a többi katona laktanyán kívül volt, s tájékoztattam a parancsnokot a történtekről. Rábeszélésem hiábavaló volt, sőt Danes rám is kilőtt egy sorozatot. — Ön miért nem lőtt? — Nem volt rá lehetőségem és értelmetlen is lett volna. Egy pisztollyal három gépkarabély ellen... *** A laktanyában történtek végét már újra a parancsnok mondta el. — Mivel a laktanyát közben kiürítettük, tudtuk, hogy rajtuk kívül más már nem tartózkodhat a területen. Tudtam, hogy ebben a helyzetben lehetetlen megközelíteni a lőszerraktárat, mert teljesen nyílt terepen kellett volna átmenni. Közben beérkezett az egyik szabadságon lévő, Szepetneken lakó tiszthelyettesünk, és jelentette, hogy két katonát látott ott gépkarabéllyal. Az időközben kiérkezett rendőrök kocsival elindultak a falu felé, s a többi már az ő dolguk volt. Nem voltak makulátlanok. — Beszéljünk most az elkövetőkről. Milyennek ismerték őket? — Sára Balázs májusban került hozzánk. Egy hónapig nem nagyon vettük észre. Az első fegyelmi vétsége egy késés volt, három hét kimenő megvonást kapott. Nem éppen feddhetetlen katonákkal barátkozott, erre szakaszparancsnoka is figyelmeztette, sőt a szülőkkel is beszélt. Amikor újra kimehetett, megintcsak elkésett. Ekkor 30 napot kapott. E hónap huszadikán civilben akart bejönni, és ittas is volt. Ekkor én hívtam be, ő elmondta, hogy a feleségével vannak gondjai, el akarja hagyni. Ezt komoly problémának tekintettem és utasítottam az őrparancsnokot, hogy ne ossza be szolgálatra, sőt felajánlottam, hogy kiadom a két nap szabadságát, menjen haza, rendezze dolgait... Azt mondta, nem megy el. A következőkben megvert egy katonát, akit nem szeretett. Hat hetet kapott érte. — Horváth Szilárd! — Bevonulás előtt február 13-án a Dreher sörözőben verekedést kezdeményezett, ezért eljárás folyt ellene. Október ötödikén lett volna a tárgyalása. Ezzel a háttérrel vonult be. Újonc katonaként kiszökött a laktanyából, Murakeresztúrra ment, ott is verekedésbe keveredett. — A harmadik? — Danes Tamásnak is van listája. Az egyik, már leszerelt katonánk bejött, és poroltóval locsolta az újoncokat. Hogy a dolgot elsimítsák, Danes és egy másik katona kidobtak az ablakon egy olajkályhát, majd tüzet jeleztek. Persze rövid úton kiderült, szó sincs tűzről. Ezért Danes húsz nap fogdát kapott. Voltak késései, és egyéb fegyelemsértései is. Z. T. I. 1993. október 1. Péntek Ki pukkadjon meg? Ajándékozni öröm. Sokak szerint egyenesen művészet. Mindenesetre adni is, kapni is jó dolog. Jó átélni az izgatott perceket, amint a kis, vagy nagy masnikat kibogozzuk, vagy várni se bírva elszakítjuk, hogy a meglepetést ne késleltessük. Az öröm a „legtöbb, mi adható”! Hogy a szerencsésen meglelt szlogent kisajátította magának egy kávéreklám, meglehetősen nagyképű dolog. Nahát — mondjuk—,valóban a „legtöbb, mi adható” mindössze egy csésze kávé?! Az örök életet hordozó elixír-e, netán az isteni nektár titokzatos erejét bírja? Dohogunk csendben, vagy hangosan, de napirendre térünk a dolog fölött. Aztán rájövünk, milyen téveteg is a gondolkodásunk. Hiszen itt az új szlogen, melyből — tévedést kizárva—megtudhatjuk, hogy a „legtöbb, mi adható”, ha Szabóék megpukkadnak! Ezt nem lehet félreérteni! Lázasan tervezem, mi módon beszélhetném le szegény Szabóékat — és mindannyiunkat — az ünnepségekről. Mármint a híres-neves KÁVÉ születésnapi ünnepségeiről. Féltem őket a kaján ünneplőktől, akik lélegzetvisszafojtva és sunyin fürkészik, hogy bekövetkezik-e végre?! Mármint, hogy Szabóék megpukkadnak... Példátlan ajándék! És ostoba, pöffeteg szlogen. Ha szerintük ez a „legtöbb, mi adható” születésnapjukon, igyák meg maguk! Benke Éva OOO Ciprus Valójában itt kellene abbahagyni az írást, ugyanis a hazai fociról nem sportszerű írni. Az oroszokkal „ vívott” selejtező után a szakértők oldalakat írtak arról, micsoda fejlődés, micsoda játék, volt a magyar válogatottnak húsz iszonyúan jó perce, kapaszkodunk kifele abból mocsárból, ahova besüppedtünk. A hozsannázást, az örömünnepet az a puszta, undorítóan rideg tény sem zavarta, hogy az ellenfélnek hetven jó perce volt, meg három gólja, a mi egyetlen soványka találatunkkal szemben. Ki a fenének volt kedve az ünneplést megzavarni, hiszen senki nem vette észre, már ott tartunk, hogy annak örülünk, ha nem hatnullra porolnak el bennünket. Az első kupanapon még tartottam magam, hogy nem fanyalgok, mert egyedül a Fradi kapott ki váratlanul, valami botrányosan amatőr módon Innsbruckban. Azt tudtuk, a Honvédnak nem sok esélye van az angolokkal szemben, de a nemzeti önértékelésemet piszkálgatta, hogy a sógorok, akiket az osztrák megyekettőben mi tanítgatunk arra, miként kell egyetlen mozdattal a fémstoplira szúrni a labdát, ennyivel jobbak legyenek. A visszavágókról végképp nem lehet mit mondani. Elemzők majd megmagyarázzák, hogy voltaképpen nyertünk, csak hát beszaladt egy négyes a Vácnak a futballnagyhatalomnak számító Cipruson , a mi góljainkat meg elvitte Aphorodité kispárnának. Vért izzadva döntetlent harcolunk ki itthon az izlandiak ellen, a két másik vereségről nem is szólva. Az embernek ilyenkor már csak teás gondolatai támadnak egy-egy futballista hadműveletei láttán. Elmegy ám tea... De igazságtalanság lenne a játékosokat hibáztatni, a rendszer rossz, amiben élnek, játszanak. Teljesen és végzetesen. Mondjuk ki, a világ elgyalogolt mellettünk, hautol akarjuk érni, elölről kell kezdeni mindent, alulról, az utánpótlástól, a máshol bevált módszereket alkalmazva, talán behozzuk a hátrányt. Addig pedig mehetünk Ciprusra edzőpartnernek, hadd legyen jó napjuk a helybelieknek, teti ooo Választási kampány Jön az agydöngölés (Lakatos Ferenc karikatúrája) Vas Népe 3 —