Vas Népe, 1993. október (38. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-01 / 229. szám

„ Hiénák ”a liciten (Folytatás az 1. oldalról) semleges helyen fogják megis­mételni — állítja Windisch Fe­renc, a helyi földrendező bizott­ság elnöke. — Október 9-én, Szombathe­lyen ... — Ahova mi nem fogunk el­menni. Hát mit képzelnek ezek? — kérdezi Gaál László. — A fa­luban nagyon kevés föld lett ki­jelölve, még nekünk sem elég, nemhogy másnak. Hát ezért ta­lálták ki a kárpótlást? A speku­lánsoknak? — A lényeg a dologban az, hogy ezek a spekuláns­ csopor­tok nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a parasztemberek sohasem voltak mesterei a jogi csűrés-csavarásnak, és ezzel vissza is élnek — fejti ki a falu álláspontját Grundmann József. — A maffia jogászokkal, ügy­védekkel „felszerelkezve” jele­nik meg a liciteken, hogy kihúz­za az idős, sokat szenvedett em­berek lába alól a földet. — Az illetékesek azt mond­ják: önöknek nincsen jogi lehe­tőségük arra, hogy harcoljanak a spekulánsokkal. — Nem csak most nincs jogunk, uram — hangsúlyozza Grundmann József. — A mi fa­lunk sváb falu, mi németajkúak vagyunk majdnem mind, meg­értük szüleink kitelepítését és annyi rosszat, hogy azt maga el sem tudja képzelni. Akkoriban az volt kiírva mindenhova: „Svábokkal nem tárgyalunk”. De mi nem kívánunk kiváltsá­gokat a magyar néptől, csak egy kis méltányosságot. Vaske­resztes különben „a hűség falu­ja”. Mi, amikor 1922-ben vá­laszthattunk, Magyarországot választottuk, és most ezt kap­tuk. A mi falunkban nemcsak néhány ember jogosult kárpót­lásra, hanem mindenki. Annyi a kárpótlandó, s olyan rengeteg kárpótlási jegy lett kiosztva, mint 10-20 másik helyen. Ha megkapnánk a nekünk járó föl­det, azzal sem lennénk kisegít­ve, és akkor még azt a keveset is ellopják tőlünk?! — fakadnak ki az egybegyűltek. Grundmann úr még hozzáteszi: külön fájda­lom, hogy a közvélemény csak arról tud, hogy a paraszt nem elég érett a gazdálkodásra. „A városiak biztosan érettebbek” — mondja Baumann Ferencné. — Én ugyan nem vagyok sváb, úgy költöztem ebbe a falu­ba, de befogadtak — mondja Gaál László. — A sváb lojális nép, de ebben a helyzetben, amikor egy taccsra tett falu nemzeti kisebbségi lakosságába még egyszer jókorát belerúg­nak, akkor ne beszéljünk békés egymás mellett élésről. Egy biz­tos, ha ez Romániában történik, akkor a Chrudinák egy egész Panorámát szentel neki — mondja az elkeseredett vaske­resztesi férfi. Megérkezik Tömböly Ta­más, a helyi köztársasági meg­bízotti hivatal vezetője is. Tö­mören fogalmaz: „Szomorúan kell önökkel közölnöm, hivata­lunkra nem tartoznak kárpótlási kérdések. Azt azonban el kell mondanom, hogy jogilag sem­mi lehetőségük sincs arra, hogy elűzzék azokat, akik érvényes kárpótlási jeggyel rendelkez­nek.” A vaskeresztesiek nem dí­jazzák Tömböly véleményét, szerintük az idegenek még csak térképről látták a falut, így nincs ott semmi keresnivalójuk. Mint József­né, a Német Szövetség kongresszusi küldötte ki is fa­kad: „Ezek a fél Dunántúlt vé­­gigdalizzák, nem megyünk ez­zel a jogi tanácsadással semmi­re. „Csak­ az életünkről van szó, semmi többről, érti?!” „A hangerő nem változtat a ténye­ken”— replikázik a hivatalve­zető, majd felajánlja segítségét. „Mint árkon kívüli gyepmester inkább az illetékesekhez fordu­lok” — hangoztatja. Ennek szellemében először Sepsey Ta­mást, a Kárpótlási Hivatal elnö­két hívja, akinek azonban csak faxon tud üzenetet hagyni. A következő menetben Árvai György hallózik a vonal másik végén, majd fél óra után közli: ,,Nincs mit tenni, ez a fővárosi központ hatáskörébe tartozik.” És hogy jó pár évtizedig nyo­­morgatott nemzeti kisebbségről van szó? „A törvény mindenki­re egyformán vonatkozik” — üzeni e tárgyban. Vége a meg­beszélésnek, a jelen lévő Ziel­bauer György, a német szövet­ség megyei elnöke még nemzet­közi sajtóvisszhangot helyez ki­látásba, aztán mindenki elkezd szedelőzködni. — Ez a mi kis Trianonunk — mondja a megyeháza lépcsőjén lefelé baktatva a polgármester. — Csak tudja, az a vicc az egészben, hogy ez a „földelcsa­­tolás” 1993-ban, a demokrácia harmadik évében történik. Folytatás jövő szombaton. A licit helyszíne és a szereplők egyelőre ismeretlenek. Prieger Zsolt Fotó: Benkő Sándor Tömböly Tamás telefonál, a keresztesiek reménykednek Nyilaskereszt a falon — Lefegyverezték az őröket — Szeszesitalt ittak Csípőből lőtt... Nyilatkozik a szökött katonák parancsnoka Ma már országszerte közismert: péntek éjjel három katona fegyverekkel megszökött a sormás­ laktanyából. A szöke­vényeket elfogták, de az ügy hullámai még korántsem ültek el. Többen — a gyerekek szülei is — megszólaltak, de talán a legilletékesebb, a laktanya parancsnoka eddig nem be­szélhetett. Kötötte a felsőbb utasítás. Tegnap feloldották a tilalmat, így már az ő szemszögéből is láthatjuk a történetet. — A három katona a körlet­ben készülődött a terv végrehaj­tására — mondta a parancsnok. — Szeszesitalt ittak, beken­ték az arcukat fekete cipőkrém­mel, majd kiléptek az ablakon. Akkor még négyen voltak, de a negyedik társuk leszakadt tőlük. Még a távozásuk előtt Horváth Szilárd egy nyilaskeresztet rajzolt a falra, alá az SS betűket írta. Ezután elindultak az első őr felé. Mivel ők is adtak őrszolgá­latot, pontosan ismerték az őrök felállását, mozgásterületét. Tudták, hogy van az útnak egy olyan pontja, ahol észrevétlenül megközelíthető. Itt lerohanták az őrt, megütötték, elvették a fegyverét. Ezután arra kénysze­rítették, hogy menjen előttük a másik őrhöz, aki éppen lefelé jött, a toronyból, s a szolgálati szabályzatnak megfelelően fel­szólította őket. Horváth Szilárd odament hozzá, s megkérdezte, nem dob­tak-e be neki csomagot a keríté­sen. Sajnos az őr elkövette azt a szabálytalanságot, hogy szóba állt vele. Őt is lefegyverezték. Az ügyeletes tiszti szoba felé in­dultak, a túszokat kibiztosított, csőre töltött gépkarabéllyal te­­relve maguk előtt. A kapuügye­letest szintén Horváth hívta oda az épület sarkához — ez még beletartozott az ügyeletes moz­gáskörletébe —, és berántotta az épületbe. Vitatkoztak, hogy bemenje­­nek-e az ügyeletesi szobába, de végül a körlet felé indultak, köz­ben még két katonát foglyul ejt­ve. A körletben a katonákat a falhoz állították, az egyikük tor­kához tartva a fegyvert. A kato­na ezt megunva, eltolta a fegy­ver csövét, amely elsült, való­színűleg véletlenül. Ettől meg­ijedtek, belelőttek még a mennyezetbe is és kirohantak. Elindultak a telephely felé. — Miért mentek a körletbe? — Ezt nem tudjuk, csak talál­gatni lehetne. Az ügyeletes tiszt meghallotta a lövéseket, az őr­séget fegyverbe szólította és elindult a hang irányába. Herkovics Győző főhadnagy, aki akkor az ügyeletes tiszt volt, meséli tovább a történetet. — Az őrparancsnokkal együtt a telephely irányába sza­ladtunk. Láttam, hogy a Déncs és Horváth honvédek jönnek ki­felé a telephely szobából. Köze­lükbe érve felszólítottam őket, hogy azonnal tegyék le a fegy­vereket. Ők az ügyeletes UAZ- ra támasztották a gépkarabélyt, és rám fogták. Danes felszólí­totta Sárát, hogy vegye el a pisz­tolyomat. Mondtam, hogy nem adom. Közölték velem, hogy akkor lelőnek. Mondtam, hogy azt lehet, de akkor sem adom oda. — Nem félt? Bízott abban, hogy nem lőnek? — Nem féltem, egyszerűen nem adhattam oda. Eltoltam Sá­ra kezét a pisztolytáskától, egy kicsit dulakodtunk. Közben odaért az őrparancsnok és egy kísérő őr, Danes rájuk lőtt. Csí­pőből lőtt, és az egyik golyó az őr mellett fúródott a fába. Én közben folyamatosan győzköd­tem őket, hogy hagyják abba. Úgy érzem, hogy Horváthot és Sárát majdnem meggyőztem, de Danes a folytatás mellett kardoskodott. Megpróbálták elindítani az UAZ-t, de ez nem sikerült. Közben én visszamen­tem az ÚTI szobába, az őrséget tüzelő állásba helyeztem, hogy ha kocsival indulnak kifelé, ak­kor megállíthassuk őket. Ezután a három elkövető a lőszerraktár­hoz ment, szétlőtték a lakatot. Odamentem a lőszerraktárhoz, és újból megpróbáltam beszélni velük. Azért mentem egyedül, nehogy provokációnak vegyék. Ekkor már a többi katona lakta­nyán kívül volt, s tájékoztattam a parancsnokot a történtekről. Rábeszélésem hiábavaló volt, sőt Danes rám is kilőtt egy soro­zatot. — Ön miért nem lőtt? — Nem volt rá lehetőségem és értelmetlen is lett volna. Egy pisztollyal három gépkarabély ellen... *** A laktanyában történtek vé­gét már újra a parancsnok mondta el. — Mivel a laktanyát közben kiürítettük, tudtuk, hogy rajtuk kívül más már nem tartózkodhat a területen. Tudtam, hogy ebben a helyzetben lehetetlen megkö­zelíteni a lőszerraktárat, mert teljesen nyílt terepen kellett vol­na átmenni. Közben beérkezett az egyik szabadságon lévő, Sze­­petneken lakó tiszthelyettesünk, és jelentette, hogy két katonát látott ott gépkarabéllyal. Az időközben kiérkezett rendőrök kocsival elindultak a falu felé, s a többi már az ő dolguk volt. Nem voltak makulátlanok. — Beszéljünk most az elkö­vetőkről. Milyennek ismerték őket? — Sára Balázs májusban ke­rült hozzánk. Egy hónapig nem nagyon vettük észre. Az első fe­gyelmi vétsége egy késés volt, három hét kimenő megvonást kapott. Nem éppen feddhetetlen katonákkal barátkozott, erre szakaszparancsnoka is figyel­meztette, sőt a szülőkkel is be­szélt. Amikor újra kimehetett, megintcsak elkésett. Ekkor 30 napot kapott. E hónap huszadi­kán civilben akart bejönni, és it­tas is volt. Ekkor én hívtam be, ő elmondta, hogy a feleségével vannak gondjai, el akarja hagy­ni. Ezt komoly problémának te­kintettem és utasítottam az őr­parancsnokot, hogy ne ossza be szolgálatra, sőt felajánlottam, hogy kiadom a két nap szabad­ságát, menjen haza, rendezze dolgait... Azt mondta, nem megy el. A következőkben megvert egy katonát, akit nem szeretett. Hat hetet kapott érte. — Horváth Szilárd! — Bevonulás előtt február 13-án a Dreher sörözőben vere­kedést kezdeményezett, ezért eljárás folyt ellene. Október ötödikén lett volna a tárgyalása. Ezzel a háttérrel vonult be. Újonc katonaként kiszökött a laktanyából, Murakeresztúrra ment, ott is verekedésbe kevere­dett. — A harmadik? — Danes Tamásnak is van listája. Az egyik, már leszerelt katonánk bejött, és poroltóval locsolta az újoncokat. Hogy a dolgot elsimítsák, Danes és egy másik katona kidobtak az abla­kon egy olajkályhát, majd tüzet jeleztek. Persze rövid úton kide­rült, szó sincs tűzről. Ezért Danes húsz nap fogdát kapott. Voltak késései, és egyéb fegye­lemsértései is. Z. T. I. 1993. október 1. Péntek Ki pukkadjon meg? Ajándékozni öröm. Sokak szerint egyenesen művé­szet. Mindenesetre adni is, kapni is jó dolog. Jó átélni az izgatott perceket, amint a kis, vagy nagy masnikat kibo­gozzuk, vagy várni se bírva elszakítjuk, hogy a meglepe­tést ne késleltessük. Az öröm a „legtöbb, mi adható”! Hogy a szerencsésen meglelt szlogent kisajátította magának egy kávéreklám, meglehetősen nagyképű do­log. Nahát — mondjuk—,valóban a „legtöbb, mi adha­tó” mindössze egy csésze kávé?! Az örök életet hordozó elixír-e, netán az isteni nektár titokzatos erejét bírja? Dohogunk csendben, vagy hangosan, de napirendre té­rünk a dolog fölött. Aztán rájövünk, milyen téveteg is a gondolkodásunk. Hiszen itt az új szlogen, melyből — té­vedést kizárva—megtudhatjuk, hogy a „legtöbb, mi ad­ható”, ha Szabóék megpukkadnak! Ezt nem lehet félreérteni! Lázasan tervezem, mi módon beszélhetném le szegény Szabóékat — és mindannyiunkat — az ünnepségekről. Mármint a híres-neves KÁVÉ születésnapi ünnepségei­ről. Féltem őket a kaján ünneplőktől, akik lélegzetvissza­fojtva és sunyin fürkészik, hogy bekövetkezik-e végre?! Mármint, hogy Szabóék megpukkadnak... Példátlan ajándék! És ostoba, pöffeteg szlogen. Ha szerintük ez a „legtöbb, mi adható” születésnapjukon, igyák meg maguk! Benke Éva O­O­O Ciprus Valójában itt kellene abbahagyni az írást, ugyanis a ha­zai fociról nem sportszerű írni. Az oroszokkal „ vívott” selej­tező után a szakértők oldalakat írtak arról, micsoda fejlődés, micsoda játék, volt a magyar válogatottnak húsz iszonyúan jó perce, kapaszkodunk kifele abból mocsárból, ahova be­süppedtünk. A hozsannázást, az örömünnepet az a puszta, undorítóan rideg tény sem zavarta, hogy az ellenfélnek het­ven jó perce volt, meg három gólja, a mi egyetlen soványka találatunkkal szemben. Ki a fenének volt kedve az ünneplést megzavarni, hiszen senki nem vette észre, már ott tartunk, hogy annak örülünk, ha nem hatnullra porolnak el bennün­ket. Az első kupanapon még tartottam magam, hogy nem fa­­nyalgok, mert egyedül a Fradi kapott ki váratlanul, valami botrányosan amatőr módon Innsbruckban. Azt tudtuk, a Honvédnak nem sok esélye van az angolokkal szemben, de a nemzeti önértékelésemet piszkálgatta, hogy a sógorok, aki­ket az osztrák megyekettőben mi tanítgatunk arra, miként kell egyetlen mozdattal a fémstoplira szúrni a labdát, ennyi­vel jobbak legyenek. A visszavágókról végképp nem lehet mit mondani. Elemzők majd megmagyarázzák, hogy voltakép­pen nyertünk, csak hát beszaladt egy négyes a Vácnak a fut­­ballnagyhatalomnak számító Cipruson , a mi góljainkat meg elvitte Aphorodité kispárnának. Vért izzadva döntetlent harcolunk ki itthon az izlandiak ellen, a két másik vereségről nem is szólva. Az embernek ilyenkor már csak teás gondola­tai támadnak egy-egy futballista hadműveletei láttán. El­megy ám te­a... De igazságtalanság lenne a játékosokat hi­báztatni, a rendszer rossz, amiben élnek, játszanak. Teljesen és végzetesen. Mondjuk ki, a világ elgyalogolt mellettünk, ha­­utol akarjuk érni, elölről kell kezdeni mindent, alulról, az utánpótlástól, a máshol bevált módszereket alkalmazva, ta­lán behozzuk a hátrányt. Addig pedig mehetünk Ciprusra edzőpartnernek, hadd legyen jó napjuk a helybelieknek, teti o­o­o Választási kampány Jön az agydöngölés (Lakatos Ferenc karikatúrája) Vas Népe 3 —

Next