Vas Népe, 1995. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-01 / 77. szám

I­g ii ! H­át, ilyen még nem volt! 1995. ÁPRILISI SZOMBAT • HALMÁGYI MIKLÓS A régió, a régiókban való gondolkodás vereséget szenvedni látszik ma Magyarországon. Intézmények alakulnak át, szűnnek meg, decentralizációs törekvések fogalmazódnak meg, s ez ak­kor is így van, ha látszólag (s talán valójában is) erősödik a me­gye szerepe közigazgatási rendszerünkben. A több megyés régió azonban csendben kimúlni látszik, egy egységesebb, sőt egyne­­műbb Magyarország-képet vetítve elénk, holott az elmúlt évek­ben mindenhez közel álltunk, csak a homogenitáshoz nem,s a kö­vetkező évek várható gazdasági, társadalmi történései sem ebbe az irányba hatnak sajnos, vagy szerencsére — nehéz ezt ma még megítélni. Hogy Magyarország s a magyar társadalom kettészakadt, vagy éppen kettészakadóban van, az nem újdonság a szociológu­sok számára. Az alapvető kettészakítottságot az elmúlt évtize­dekben a Budapest— vidék ellentétben definiálták, és ko­rántsem csak gazda­ságföldrajzi értelem­ben. Már maga a fő­város—vidék kettősség olyan bonyolult és messzire vezető jelen­téstartalmat hordoz, hogy kifejtéséhez nem újságcikk, de könyvek, könyvespolc­sornyi könyvek szükségeltetnének. Okok és okozatok csak így állíthatók logikus sorrendbe, kezdve aligha­nem a török időktől a reformkoron, polgárosodáson keresztül egészen Trianon csonkolásáig. De benne rejlik a tömegek és az elit elszakadása éppúgy, mint a népi—urbánus vita, a közéletün­ket máig befolyásoló—lehet: tragikusan meghatározó — és va­lójában egészen mást jelentő kultúrkampf és így tovább. A Bu­dapest—vidék kettőssége természetesen nem tűnt el, sőt felerő­södött. Viszont egyre élesebben jelentkezik mellette egy másik kettősség, ami az ország nyugati és keleti fele között immár drá­mai erővel bontakozik ki, s ha párhuzamot keresünk a mai Euró­pában anélkül, hogy ez etnikai formában öltene testet, mint mondjuk Erdély és a Regát, vagyis az egykori Románia esetében, nemigen találunk mást, mint az olasz példát, a kirívó gazdasági és életviteli különbséget Észak és Dél között. (A nagy magyar kettéosztottságot megfejelhetnénk még a gazdag és szegény réte­gek közötti növekvő szakadékkal is, de ez valóban túl messzire vezetne.) Az Antall-kormány idején politikusok, szakemberek közül so­kan vélekedtek úgy, hogy Vas megye—ellenzékisége, SZDSZ-es országgyűlési képviselői „jóvoltából” — sok mindentől elesik, amitől más megye nem. Támogatások, fejlesztések, alapítványok sora került máshová, más, „bölcsebben” választó megyékhez, térségekhez, éltető lobbyzások zajlottak nélkülünk. Nemcsak me­gyei, de szombathelyi érdekek is sérültek ezáltal. Ezért vélték úgy jónéhányan még az MSZP helyi tagjai közül is, hogy négy évig talán elmegy így is a szekér, de nyolc évig, két választási cik­luson keresztül kimaradni a koalíciós osztogatásokból, halálos vétek. Maradt ugyan Vas megyében az SZDSZ-es fölény, de a megszülető koalíció révén úgy tűnt, minden rendben lesz. Kilenc hónap múltán azonban egy, az MSZP által támogatott, a válasz­tásokon pozícióba kerülő, a kormány­szemekkel gyakori kapcso­latot fenntartó vasi politikus úgy véli, Vas megye a koalíciós többség szemében ma ugyanúgy ellenzéki megye maradt, mint volt az MDF-éra alatt. Országgyűlési képviselőinket, tartozza­nak bármelyik párthoz, ebben az ügyben nem érheti gáncs. Sok mindent tettek, tesznek, próbálnak tenni a térség érdekében, sok­szor olyan ügyekben is, melyekről vajmi keveset tud még a rájuk szavazó választópolgár is. Mégis. Ennek ellenére. A kormány döntése alapján húszmilliárd forintnyi támogatást kapott még a Bokros-csomagot megelőzően az egyik legproblé­másabb térség, Ózd. (MSZP-s vonzódás?) Nyilván szépen kidol­gozott tervek alapján, mit mire lehet fordítani. Nyugat-Európa egyik legelmaradottabb térségéről, Korzikáról írták a napok­ban, hogy a sok EU-támogatás úgy elfolyik, eltűnik láthatatlan csatornákon, mintha sohasem lett volna. Az a gyanúm, ez lesz az ózdi pénzek sorsa is. A korzikai pénzek német, holland, vagy ép­pen párizsi, normand zsebekből kerülnek ki, az ózdiak pedig győri, szombathelyi, zalai, veszprémi zsebekből. Az érv első rá­nézésre meggyőző: Borsodban a legrosszabb az infrastruktúra, legalacsonyabb az átlagkereset, legtöbb a a hátrányos helyzetű ember, sok a cigány, és legmagasabb a munkanélküliség. Csak­hogy: Vas megyei, külföldi érdekeltségű, alakulóban lévő termelő üzem, miután helyben nem talált munkaerőt, a megyei önkor­mányzat segítségét kérte. Az önkormányzat pedig a nagy borsodi munkanélküliségből kiindulva az ottaniakhoz fordult, jó fizetést, szállást, oda-vissza utaz­tatást ígérve a tulajdonos nevében. A borsodiak fino­­man szólva kiröhögték a vasiakat, mondván, ha Borsodban üzem létesül, vagy meglévő keres új munkaerőt, akkor hozat(!) Szlovákiából vagy Ukrajnából, mert a borsodi magyar munkanélküli nem megy el dolgozni. Régen az ántivilágban úgy mondták volna: bü­dös neki a munka, manapság illik finomítani valamit, mondjuk szagos. A térség viszont új munkahely-teremtésre, infrastruktú­rára őutánuk kapja a támogatást, s azért nem jut Vasnak fejlesz­tésre pénz, mert itt alacsony a munkanélküliség, és amúgy is mindenki tudja, Nyugat-Magyarország a Kánaán, az ígéret föld­je, ahová a kicsit tehetősebb alföldi igyekszik áttelepülni, ahová köztudomású, hogy lelóg az Isten lába, s megfogható. Aki itt él, meg aki a szomszédos megyékben, az pontosan tud­ja, hogy az előző, szocialista rendszer mindenről volt nevezetes, csak arról nem, hogy kiemelten kezelte volna ezt a számára min­dig is gyanús, öntudatos és polgárosult magyar Nyugatot. Ahová ez a térség már az előző rendszer során eljutott, oda többnyire a maga erejéből, hogy ismét antivilágbeli kifejezést használjak, népének szorgalmából jutott. A címzett támogatások akkor sem Vasba kerültek, hanem Borsodba, amely hasonlóan nem tudott vele mit kezdeni, mint Románia Erdéllyel, pontosabban egyre volt képes, Erdélyt is a saját képére formálta, s nem fordít­ta. A képlet kísértetiesen egyszerű: egyre növekvő ellentét az ön­erejéből gazdagodó, vállalkozó, életstílusában és szemléletében is egyre inkább a valódi Nyugatot formázó magyar Nyugat és a magyar Kelet között, amely költségvetési, állami pénzek, támo­gatások nélkül valóban megreked a fejlődésnek egy már így sem túl magas szintjén. Egyik helyre azonban csak úgy lehet az álla­mi költségvetésben pénzt pakolni, ha a másikról elvesszük. Va­jon meddig tűrt ez a térség, főleg ebben a gazdasági helyzetben, ezt az egyoldalú átcsoportosítást, s ami a fő kérdés, vajon mikor jelenik meg mindez politikai köntösben, miként megjelent Olasz­országban a Lombard Liga révén, alaposan átformálva a tradi­cionális olasz pártstruktúrát, gyökeréig megbolygatva az egész olasz társdadalmat. A térség vállalkozói, erősödő „kapitalistái” a tőke termé­szetéből fakadóan nehezen fogják elviselni, hogy az adó, a társa­dalombiztosítás és más elvonások alapján feneketlen borsodi zsebek nyeljék el éppen azokat a beruházásokra szánt eszközö­ket, amelyek révén a térség még előbbre juthatna, gazdagodhat­na. Lombardiához hasonló szeparatista törekvésektől nyilván nem kell tartani, a törésvonal azonban létezik, s ahogy a törésvo­nalra nem illik atomerőművet építeni, úgy nem szerencsés gaz­dasági stratégiát sem. Mert esetleg romokba dől az egész, úgy ahogy van. Kettészakadóban FÓKUSZ Elbocsátások a honvédségtől Elképzelhető, hogy csaknem 3000 honvédségi polgári közal­kalmazottat bocsátanak el július 1-jétől a kormány március 12-ei döntésének végrehajtása érde­kében — értesült az MTI honvé­delmi forrásból. A Honvédelmi Minisztéri­umot is érinti az évi 3 százalé­kos bérmegtakarítás kötelezett­sége, ami mintegy 1400—1500 főfoglalkozású alkalmazott el­bocsátását teszi szükségessé. Miután erre csak várhatóan júli­us 1 -jétől kerülhet sor, így fél év alatt 6 százalékos bércsökken­tést kell elérnie a tárcának. Eh­hez pedig csaknem kétszer any­nyi dolgozó leépítése válhat szükségessé. Keleti György honvédelmi miniszter már több­ször is hangsúlyozta, hogy egyetlen hivatásos katonát sem kívánnak elbocsátani, mert az ő kiképzésük igen sok pénzbe ke­rült, és a hadsereg hivatásos jel­legének erősítése miatt sem le­het számukat csökkenteni, így a honvédségnél dolgozó több mint 20 ezer polgári alkalma­zott mintegy 15 százalékának elbocsátása is elképzelhető. Az ügyben a miniszter ma hi­vatalában fogadja a Honvédségi Dolgozók Szakszervezetének vezetőit. Az érdekvédelmi képviselet egyébként korábban már jelez­te, hogy nem riad vissza a tünte­téstől sem. • FEB A szabadság viccet szül, a vicc szabadságot. A szelle­mes és találó mondás Sig­mund Freudtól származik. A pszichoanalízis atyja — a hu­morban tréfát nem ismerő Karinthyhoz hasonlóan — igencsak komolyan vette a komikumot, mert fölismerte: a vicc, a nevetés olyan sajátos emberi megnyilvánulás, amelynek hátterében feszült­séget oldó lelki folyamatok játszódnak le — mondja Ta­kács Ilona pszichológus, a Ferenczy Europress munka­társa. A szellemes tréfa, a komi­kum felismerésének képessé­ge és a humorérzék — intelli­gencia kérdése. A régi mon­dás szerint egy-egy jó viccre általában háromféleképp rea­gálunk. Az első csoportba azok tartoznak, akik „veszik a lapot”, és a jó poénon nyomban jót derülnek. A má­sikba azok, akik előbb kény­szeredett udvariassággal ne­vetnek, utóbb már szívből is, amikor elmagyarázzák ne­kik, hogy voltaképp mi is a csattanó a viccben. A harma­dik kategóriába tartozó leg­feljebb otthon mosolyogja el magát — ha egyáltalán elmo­solyogja —, mert annyi a hu­morérzéke, mint egy állólám­pának... Vannak a mókázásnak, viccelésnek ízetlen, otromba és bántó válfajai is. Ilyen a szellemességet trágársággal helyettesítő jópofáskodás, a társaság valamelyik tagjának rovására menő, azt kifigurá­zó viccelődés, vagy éppen a mások idejére, elfoglaltságá­ra tekintettel nem levő „se vé­gese hosszú” adomázás. Jegyezzük meg: csak a mértéket tartó, a társak ízlé­sét és önérzetét nem sértő, szellemes vicc szerezhet kel­lemesen derűs perceket a tár­saságnak. MEGKÉRDEZTÜK Milyen a jó vicc? GLOSSZA Jönnek a Bobik? Nem tem mi lehetett velem, de a Dallas azon részét, amiben Bobby Ewing autóbalesetből kifolyólag elhunyt, éppen lát­tam. Emlékszem, sírt mindenki a kórteremben, régi nő, új nő, egymást óbégatták túl a kórházi ágy mellett, Bobby pedig mindenkit szeretett. Na, gondoltam, ezzel a dolog el van rendezve, az egész Ewing család most majd kénytelen lesz alkalmazkodni az új rendszerhez. Jockey a családi ravaszkodásokból kifelejtheti az öcsikéjét, Pamela világgá mehet, Elvis Presley bűbájos kedvese pedig csöndesen átadhatja magát szörnyűséges dep­ressziójának. Ilyenkor egy család életében kialakulnak a vé­dekezési mechanizmusok, óhatatlanul felejtik hamarost a tra­gédiát, és felépítenek valami újat maguk körül. Amit aztán már kezdenek megszokni, miként mi szájtáti nézők is szívünk­be zárjuk Pamela Marcját—bár a bajusszal szemben kezde­nek averzióink lenni mostanság —­, és lassan hozzászokunk, hogy a süketnémák jelbeszéde sem megtanulhatatlan. Szóval úgy-ahogy megbarátkozunk az új rezsimmel ottan a Dallasban, megint komfortosak a péntek estéink, rend van körülöttünk, béke. Aztán snitt, és Bobby újfent ottfütyörészik a zuhanyozóban. Visszajött—el sem ment—,­­ amit eddig gon­doltunk az életről, a működőképes családról, egyáltalán a hő­sökről, az megint nem igaz. Kezdhetjük elölről beleélni ma­gunkat ebbe az egészbe. Mindazonáltal úgy érzem, nagy baj nincs, elkeseredésre semmi okunk, végül is csak a Bobby jött vissza. Legalábbis a televízióban csak ennyi látszott. —fodor 4. „Hát... ilyen még nem volt!” (Lakatos Ferenc karikatúrája)

Next