Vas Népe, 1997. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-02 / 1. szám

1997. január 2. CSÜTÖRTÖK KRÓNIKA Göncz Árpád újévi köszöntője Göncz Árpád köztársasági el­nök újévi köszöntőjét az új esztendő első perceiben sugá­rozta a magyar televízió. „1997-ben határvonalra ér­tünk, ahol már ránk köszön a jö­vő. És búcsút vesz tőlünk a múlt” — fogalmazott az állam­fő. — „S ha holnap ugyanazok­kal a gondokkal kell is még küz­­denünk, mint tegnap, ha az idő —a térképpel ellentétben—vö­rös vonallal megrajzolt határt nem ismer, akkor is úgy hiszem, most dereng fel előttünk látható­an az a választóvonal, amely átalakulásunk véglegességét, közgondolkodásunk változását többrendbéli múltjaink hal­ványultát jelzi.” Századunk korszakainak ér­tékeit és hibáit elemezve így folytatta:„ Ami a jelenünket ille­ti, hadd idézzem a Magyar Tu­dományos Akadémia elnökének sorait: Napjaink történései ke­gyetlen erővel rázzák meg az eddigi politikai erők eszmei tar­talékait. Ma nem a múlt hőseire, hanem a jelen leleményes értéi­re van szükségünk. Most, a rendszerváltás második szaka­szának, a konszolidációnak kü­szöbén.” Napjaink gazdasági helyze­téről ezt mondta az elnök: „A válság gyökere igen mélyre nyúlt..., elhárítása kényszerűen goromba volt, s mert végletes ta­karékosságot diktált, társadal­milag igencsak költséges: árát elsősorban a kiszolgáltatottak, a bérből-fizetésből élők és a nyugdíjasok fizették meg. A gazdaságra e méregerős orvos­ság úgy hatott, ahogyan egy, már kishíján érett piacgazdaság­ra hatnia kellett: recsegve-ro­­pogva bár, de helyreállt az egyensúlya. A válságon túlju­tottunk. Sikerült elvágnunk a gyökereit. Még ha ezt a kiszol­gáltatottak egyelőre nem is ér­zik. Épp ezért, most azoknak va­gyunk kötelesek az ország er­kölcsi adósságát, ha fokoza­tosan is, de elsőként visszafizet­ni, akik a válság elhárításáért a helyzetüknél fogva a legtöbbet áldozták.” Kifejtette: az átalakulás első szakasza lezárult. A magánosí­tás a vége felé jár, a gazdaság önjáróvá lett. A fejekben végbemenő válto­zásokról, az erkölcsi értékvál­ságból való kibontakozásról, a viselkedésmódok átalakulásá­ról így beszélt Göncz Árpád: „Higgyék el, van rá remény. Szeretném, ha észrevennék és elhinnék, amit a Magyarország­ra látogató, nálunk és velünk dolgozó külföldi szociális mun­kások, közgazdászok, szakem­berek és üzletemberek látnak és észlelnek: térségünkben sehol annyi értékes és eredményes tár­sadalmi kezdeményezés nin­csen, mint éppen minálunk. Valami egészséges türelmet­lenség hatja át és sarkallja a tár­sadalmat. Igaz, ugyanakkor fé­kezi is valami másik, egészség­telen türelmetlenség. Amely nem képes, nem hajlandó sem felismerni, sem elismerni bármi sikert. Csak lefitymálni, meg­kérdőjelezni, tagadni, de azt készségesen. Kivált a másét. Igaz, érthető és természetes, hogy új és régi egyazon szerve­zet, egyazon társadalom kereté­ben kioltani igyekszik egymást. De egy biztos: az új az, ami győzni fog. A természet tör­vényei szerint. Mert az a jövő. Kár hát fékez­ni a kibontakozását. És remény­telen is. Az év fordulóján emel­jük hát poharunkat a magunk boldogulására, Európa többi né­pével közös jövendőnkre!” Vörös Hadseregből éhes hadsereg • Kosa T. Még nálunk (is) állomásozott a „rettenthetetlen” Vörös Had­sereg, amikor már sejteni lehe­tett, hogy ez az ármádia közel sem olyan tiszta és naiv, mint a kötelező olvasmányokban. A „szoldátok” ugyanúgy seftel­­gettek a megszállt országok pol­gári lakosságával, mint a tisztek (oficék­). A szombathelyi volt orosz laktanyánál is lehetett venni sok mindent mélyen áron alul — a benzintől a bakancsig. Pedig akkoriban még csordogált a pénz szépen a Szovjetunió vi­lágháborút nyert hadseregéhez. A szocialista világrendszer néhai vezető ereje iszonyatos ál­dozatokat hozott azért, hogy áll­ja a hidegháborús versenyt, s a fél világ sikeres csendőre le­gyen. Amikor kellett, páncélo­sai taposták Berlin, Budapest és Prága utcáit, később Afganisz­tánnak is „odanyújtották” a „testvéri segítséget”. Nos, Af­ganisztánban azóta is tart az öl­döklés, a Vörös Hadsereg pedig ebben a dicstelen és vesztes had­járatban kezdett el végleg felőr­lődni. Ma már tudjuk, hogy a hidegháborúban minden máso­dik tudós a katonai feladatokon dolgozott a Szovjetunióban, az ipari termelés több mint felét, az energiafelhasználás hatodát „et­te meg” a hadsereg. Éppen 74 évi létezés után, 1992-ben szűnt meg „A Mun­kások és a Parasztok Vörös Hadserege” és átadta helyét az Orosz Föderáció Haderejének. Még magához sem tért a katonai (és a politikai) vezetés a vesztett afganisztáni partizánháború okozta traumából, máris itt volt a csecsen válság. „Ennek az ér­telmetlen, gyilkos polgárhábo­rúnak a következményei mé­lyen kihatnak katonáink er­kölcsi állapotára, öntudatára” — nyilatkozta egy moszkvai ka­tonai pszichológus. „Nyomorult alakok” — for­­tyant fel Alekszandr Lebegy tá­bornok, amikor Jelcin elnök megbízásából az első kaukázusi békeútra ment, s meglátta a lő­szeresládákon csüggedten gub­basztó orosz bakákat. Persze nem kellett volna a keserű élmé­nyért olyan nagy utat megten­nie, hiszen Moszkva központjá­ban katonák koldulnak pénzt, hogy meleg ételhez jussanak. Ugyanis az orosz hadsereg kifejezetten válságos anyagi helyzetben van. Hónapok óta nem kapják meg sokan a zsold­­jukat, gyenge az ellátásuk, egyre romlik a technikai felszereltség, lazul a fegyelem. A tisztek—akik tudják—le­vetik a mundért, elszegődnek testőrnek az újgazdagokhoz, vagy kidobólegénynek éjszakai klubokba, biztonsági őrnek csil­logó üzletekbe. A kiskatonák rossz ellátása pedig annyira köz­tudott, hogy a polgári lakosság pénzt, cigarettát dobál be az át­haladó katonai vonatok abla­kain, ajtóin. A katonai szolgálat ,,varázsa”(?) régen elszállt: csak múlt ősszel 31 ezer orosz ifjú vonta ki magát a sorozás alól — például alkalmatlanságát bizo­nyító igazolással, ennek most 500 dollár az ára Moszkvában. Egy fél év alatt háromezren szöktek el az orosz katonaság­tól, körözik őket. Egyébként az Európa Ta­nács határozott kérése elle­nére sincs még törvénybe fog­lalva, mi legyen azokkal, akik nem kívánnak bevonulni. So­kukat kényszermunkára vi­szik — dácsák építésénél dol­goztatják őket —, mások sok­éves börtönbüntetés elé néznek. A szovjet állam az életszín­vonaltól az emberi jogokig szin­te mindent feláldozott, hogy ütőképes hadserege legyen, de Jelcin Oroszországának szembe kell néznie azzal, hogy egy 1,7 milliós, drága katonaság nem tartható fenn a mostani körül­mények között. A hatalmas belső feszültsé­gekre utal, hogy Igor Rogyionov védelmi miniszter így fakadt ki az őt kérdező Rosszijszkaja Ga­zeta újságírójának: „Az állam nem ad nekünk pénzt, miért be­széljek én egy állami lapnak?” Pedig a szörnyű drámákra vá­laszt kellene adni. Például a 31 éves Jevgenyij Golubjov száza­dos esetére, aki hónapokon át üres kézzel, zsold nélkül állított be a családjához, végül maga el­len fordította a fegyverét. „Fá­radt vagyok” — írta búcsúleve­lében. „De így nem lesz több problémám.” Maga a miniszter is elismer­te, hogy előbb-utóbb nem lehet kizárni az „ellenőrizhetetlen fo­lyamatok” létrejöttét, amely „a hadsereg elvesztéséhez” is ve­zethet. Egy moszkvai telefon­számon bármikor elmondhatják panaszaikat a katonák a sok­­ezernyi orosz Tiborc kesereg mostoha sorsa miatt névtelenül a kagylóba. A távol-keleti Jeli­­szovóban négy pilóta már éh­ségsztrájkba kezdett, mert fél éve nem kaptak zsoldot. Nyu­­gat-Oroszországban asszonyok és gyerekek zárták el a vasúti síneket hozzátartozóik járan­dóságának elmaradása miatt. Moszkva közelében egy garni­­zonban pedig lelőtték a 30 éves parancsnokot, Igor Vlaszjukot, mert nyugati autót vett. A német Der Spiegel riporterének azt mondták a „bajtársai”: „El kel­lett őt intézni, mert mi itt va­gyunk pénz nélkül, mások meg BMW-vel furikáznak...” A hadseregnek 600 ezer civil alkalmazottja van, szakszerve­zetük már sztrájkot helyezett ki­látásba, mert nem kapják meg a pénzüket. Komolyan gondolják, hogy leállnak a műhelyek, a ha­jógyárak, mert pénz híján — mondják — nem élik túl a telet. A miniszter, Rogyionov lát­ványos felajánlást tett: addig nem veszi fel a fizetését, amíg minden katona nem kapta meg a jussát. Persze annyi az elmara­dás, hogy nehéz megmondani, hova adjanak a szerényen csor­dogáló katonai költségvetésből. Rogyionov szerint tavaly a tel­jes oroszországi áfabevételnek megfelelő pénz (körülbelül 800 milliárd forint) hiányzott a vé­delmi büdzséből. Jelcin már bejelentette, hogy 2000-re a mai népes hadsereg­ből hivatásos katonaságot farag­nak. Minisztere erre azt mondta: „Álmodni szabad.” Szerinte egy 1,2 milliós profi véderő kialakí-­ tásához majdnem tíz év kellene. Még a legolcsóbbnak látszik a mai hadsereg így-úgy való fenn­tartása. Viszont a Der Spiegel szerint a most állományban levő 550 ezer orosz katonatiszt fellépése —ha tovább romlik a helyzet — komoly gondokkal járhat. Egy felmérés szerint a parancsnokok egyötöde már ma is csak passzí­van szolgál, egynegyedük pedig el van szánva arra, hogy szükség esetén az erőszaktól sem riad vissza. Hallani már tiszti szerve­ződésekről is. „Mind többen he­lyeslik közülük, hogy saját ke­zükbe vegyék az államot” — szögezi le egy állambiztonsági jelentés. Az orosz Zavtra (Hol­nap) című folyóirat egyenesen arról ír, hogy a széteső hadsereg nyomában „tönkremegy a vas­úti és a villanyhálózat, bandahá­borúk kezdődnek az egykori tisztek vezetésével...” Politoló­gusok attól tartanak, hogy a tisz­ti csoportok a baloldali radikális vagy a nacionalista politikai szervezetekhez csapódhatnak. Egy baloldali liberális publicis­ta, Vitalij Tretyakov így fogal­maz: „Oroszország még soha sem volt olyan közel egy kato­nai felforduláshoz, mint most.” ☆ A napokban elfogadták az idei orosz költségvetést. Ennek egy tizedét fordítják honvédelmi kiadásokra. Ez rubelbilliókban sok, de a teljes átalakításhoz ko­rántsem elegendő... A miniszter VAS NÉPE 3 MEGKÉRDEZTÜK Hogyan kell fizetni az osztrák autópályákon? • Angyal László Az osztrák autópályákon és autóutakon tegnaptól út­használati díjat kell fizetni, és a befizetést igazoló matricát a gépkocsi szélvédőjére kell ragasztani. A rábafüzesi ha­tárátkelőhelyen megtudtuk, hogy tegnap csendes volt a forgalom, csak egy-két meré­szebb síelő indult útnak. A vámhivatal munkatársa az osztrák autópályadíjról csak a híradásokban hallott, a ha­táron a matricák forgalmazá­sával nem foglalkoznak. A Magyar Autóklub budapesti központjában megtudtuk, hogy a magyar és az osztrák autóklub megállapodása nyomán Magyarországon több helyen is megvásárol­hatjuk a matricákat. Elsősor­ban a Magyar Autóklub ki­­rendeltségein, műszaki állo­másain és néhány határ köze­li benzinkútnál. A személy­gépkocsikra a tíznapos bérlet 1100 forintba kerül, a kéthavi 2300 forint. Az éves bérlet — mely 13 hónapig érvényes— 8400 forintból megúszható. Az osztrák rendőrök szigorú­ságáról jó néhány honfitár­sunk tudna mesélni, így nem érdemes megkockáztatni a bliccelést. Az osztrák hatósá­gok ugyanis szigorúan meg­bírságolják azokat az autóso­kat, akik címke nélkül szá­guldoznak az autópályákon. A büntetési tétel 1100 és 60 ezer schilling között mozog. A bírságot még akkor is kiszabják, ha az illető az út­használati díjat befizette, ám valamilyen oknál fogva nem ragasztotta ki a címkét. Ter­mészetesen a sérült matricát sem fogadják el az igazoltató rendőrök. Jó hír a mozgás­­korlátozottaknak: ők visz­­szaigényelhetik az úthaszná­lati díjat az osztrák autópá­lya-részvénytársaságtól. GLOSSZA Mikro A közgazdaságtan bonyolult. Olyan, akár egy matematikai egyenlet. Az egyetemista lány a vonatablak esőcseppjei, ilyen-olyan foltjai és a táj között ingadozott tekintetével. El­játszott a gondolattal: „Előttem a közgazdaság. Ülök egy ál­lami vonaton, várom a kalauzt. Ha jön, nem egyszerűen kala­uzt látok majd benne, hanem azt az embert a sok ezer közül, aki után nem fizette be munkáltatója a tb-járulékot. Ezt pedig az egész állami költségvetés megérzi. Akár a szervezett bűnö­zést vagy a korrupciót. Ha a kalauz középkorú, feltételezhe­tem, hogy családban él, házastárssal, gyermekekkel, vagyis a közgazdasági összefüggések újabb elemei lépnek be a képbe. Családi pótlék, adó, iskolázás stb.” Akik velem együtt utaznak e nagy értékű kocsin, csak most, ez egyetlen alkalommal vajon mennyit fognak rongálni rajta — szándékosan vagy akaratlanul? Mennyit fizettek jegyü­kért? Mennyi pénz maradt pénztárcájukban? Amit látok, a föld, kinek a tulajdona? Mit termel rajta és mért éppen azt? A falvak, ahol keresztülrobogunk és a váro­sok? Mind egy-egy ismeretlen az egyenletben... Elaludt. A kalauz fiatalabb volt, mint ő, csinos, ápolt fiú, nagyon udvarias, és amikor elment, további jó utat kívánt. „Igen. Jól utazom. Imádok a közgazdasággal foglalkozni, és itt még gondtalanul tehetem. Aztán majd otthon...! Amikor anyám a fejemhez vágja, mennyit költöttem, és miből adjon megint...” Mélyet sóhajtott. Saját bőrén érezte a mikrogazdaságot. Sebők Lili Belépő (Lakatos Ferenc karikatúrája)

Next