Vas Népe, 2020. március (65. évfolyam, 52-77. szám)
2020-03-14 / 63. szám
2 szerkesztőségi terepaszta SZEKOND IRMA ES AZ ELSŐ SZERELEM Irma másodikként született egy ötgyermekes családban egy világvégi kis faluban szokatlan becsvággyal és józan paraszti ésszel megáldva, ami, lássuk be, nem túl valószerű párosítás. Szépecske volt. Szeplőtlen bőrű, szelíd tekintetű, ruganyos léptű. Egy nap megelégelte a kapálást, azt a kilátástalan vergődést a szikkadt földön, bebodorította a gesztenyeszín fürtjeit, felvette az ünneplőruháját, és szülei rosszalló tekintetével a háta közepén vonatra szállt, hogy Thália papnői közé álljon. A városban könnyen elboldogult, egyenesen a színházhoz ment, és addig ücsörgött a büfében, amíg meg nem ismerkedett egy művésszel. A primadonnák persze levegőnek nézték, és a bonvivánok is inkább csak futólag, a szemük sarkából sandítottak rá, pár pillanatra mintha meg is torpantak volna, hogy megszólítsák a magányosan üldögélő kisasszonyt, de aztán valahogy kényelmesebb volt blazírt képpel a kolleginák jól ismert nyafogását hallgatni. Először egy táncoskomikus mutatkozott be és kért helyet Irma asztalánál. A kerek szemű gavallér gyorsan kifaggatta, mi járatban van, és cigarettafüstből karikákat fújva ecsetelte, hogy mekkora barátja ő a színidirektornak, és hogy majd szól pár jó szót Irma érdekében. Amúgy is szubrettet keresnek, mert a jól bevált cukorfalat, Julcsa múlt héten megmérgezte magát. „Szerelem” - mondta a táncoskomikus, nagyot szippantott a cigarettából, majd elmélázva bámult a halványló füstkarika után, és zokogni kezdett. Irma nem volt az a szerelmes típus, nem is értette, hogy halhatnak bele ilyesmibe az emberek. Sejtette, hány bájos, önjelölt színésznő végezte nagy múltú éjjeli házakban, úgyhogy esze ágában se volt arra várni, hogy a kerek szemű komikus kibőgje magát, és kézbe vegye a sorsát, hogy aztán egy életen át hálálkodhasson neki. Amúgy sem tudott miről csevegni az ilyen ravasz ficsúrokkal, akik úgy csűrték-csavarták a szót, hogy folyton azt érezte a mosolyuk mögött, hogy épp rajta gúnyolódnak, ez meg még hüppögött is, mint egy kölyök. Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis ő lépett Julcsa helyére. A talpraesett, szókimondó szolgálólány szerepében esténként megnevettette a közönséget, vastapsot és virágot is kapott néha, és még ha feszengve is, ő is ücsörgött pár órát a büfében a bemutatók után. Egy-egy pohár pezsgőtől ábrándosan csillogott a szeme, olyankor körbezsongták az idősebb lakájszerepekben sínylődő kollégák vagy a merészebb díszletfestők. Bár sosem engedett a csábításnak, mégis pontosan számontartotta, kik vágyakoznak rá. Éjfél után szinte észrevétlenül és sietve távozott, mint Hamupipőke a bálból. És valóban valamiféle Hamupipőke-létezésbe suhant haza. A reggelente beáztatott ruhákat éjszakánként dörzsölte tisztára, öblítette, teregette. Amíg aludt, csipke alsónemű csepergett a székek karfáján. Irma pitymallatkor felkelt, hideg vízben mosakodott, majd súlyos vasalóval egyengette a libbenő szoknyák ráncait. Mire mindent elpakolt, már szinte dél volt. Olyankor gyorsan kötényt kötött, hagymát pucolt, főzött valamit, majd a sietve elköltött ebéd után rohant vissza a játékszínbe, hogy ismét megnevettesse furfangos eszmefuttatásaival a publikumot és egy szemvillanásával meg-megdobogtassa az elhanyagolt férjek szívét. Egy nap azonban őt is utolérte. Bizony, a szerelem. Egyszer egy kétes hírű gavallér hazakísérte, és ott is maradt hónapokig Irmánál. Egészen pontosan nála húzta ki a telet. De Irma ezt csak egy végigzokogott tavaszon értette meg, addig mindennap a föld felett lebegve röppent haza, hogy az összes házimunkát elvégezze, mire a gavallér is hazatámolyog az éjszakai portyázásból. Olyankor friss pörkölttel várta, ragyogó szemekkel és patyolat csipkeszoknyában, majd hagymaszagú ujjaival álomba simogatta a férfit. Mégis véget ért a románc. A fiatalember még maradt egy könnyes búcsúra, amelyben kifejtette, hogy Irma túl jó hozzá, csodálatos feleség lenne, de ő nem érdemli meg, hogy egy ilyen tündér hozzákösse az életét. Irma évek múltán hozzáment egy rendes, jóravaló özvegyemberhez. Gyerekeik nem születtek, de jól elváltak. A férje türelemmel hallgatta Irma zsörtölődését amiatt, hogy a papucsok nincsenek egymás mellett, vagy hogy a morzsa lepergett a konyhakőre, mert tudta, hogy az asszonykájának, mire végez a lefekvés előtti felmosással, elszáll a mérge. A férj csak annyira unta az asszonyát, mint illik, és Irma is csak annyira undorodott tőle, hogy a böjti napok kivételével kötelességtudóan és rezzenéstelen arccal le tudta oltani a lámpát. Baj akkor lett, amikor sok-sok év múlva Irma hírét vette, hogy egykori gavallérja nemrég az egyik étteremben őt emlegette, miután kispörköltet rendelt. Irma előtt lepergett az egész élete. Rátört a kétségbeesés, hogy ez mégiscsak nagy szerelem volt. Talán ha várt volna még, ha kilenc év várakozás után nem adja fel és nem rohan férjhez, visszajött volna hozzá. „Lám, ennyi év múltán is még miattam bánkódik” - gyötörte magát. Két zokogás között pörköltet főzött, majd felvette a legszebb ruháját, búcsúlevelében megírta, mi a szerelem, és kilépett a harmadik emeleti lakásuk ablakán. De nem halt meg. Pár hét alatt felépült, csak a ripityára tört jobb lába miatt maradt sánta. A férjétől aranyszínű mankót kapott, amelyet mindig gondosan megtörölgetett, miután hazakopogott vele a piacról. A búcsúlevélről pedig sosem beszéltek. Bonczidai Éva Szalagfű (Enyelgés) (olaj, vászon, 106,5 * 84,5 cm, 1841) Forrás: Wikipédia tárca TERÉZ KÖRÚT 7. „Vajon s mikor leszen jó Budában lakásom?” (Bornemisza Péter) Keresem a hazámat. A Teréz körúton, ahol élek, nem izzik a galagonya, nem fut havon a fakutya, ismeretlen a dindon diridongó, nem feszít tüdőt ősi fenyves-ájer, nem hökken a hó a hideg havason, nem lengeti az ég örök lobogóit, nem búg ködruhás magasból szarvasbőgés a völgybe le, nem füstöl a fényben a barna tető, nem kínál fehér sajttal a pásztor, nem száll magasra Ábel füstje, nem virágzik a legényfa, nem néz be kéken a havas Kolozsvárra, nem lépkedünk rezgő fényben, rezedák illatában, nem borulnak le az angyalok Viola előtt, nem írnak verset poéták arany és kék szavakkal, nem iramlik Tinti kutyával tarka hegyekbe a költő, nem jár fekete-piros, fekete táncot a kimenős lány, nem csörgedez szívben a vérrel rokon patak, nem édesül a szájban édessé a keserű, nem kap ölébe a szülőföld, nem lépünk apáink hűlő, drága arcára, nem karéjoz jegenyekor... Nem száll magasra az ember dallama itt, a Teréz körúton. * Nincs a Teréz körúton medvezsoltár, medvetánc, nincs gyöngyszoknya, nincs bagolyasszonyka, viola-homály, nincs vadvizek zúgása, nincs Jézusfaragó ember, nincs bujdosó verőfény, nincs lófürösztés, magányos fenyő, nincs vadboroszlán-illat, nincs cserefa tömött árnya szemfedőnek, nincs ostorzúgásban fogant ének, nincs kávémuzsika, furulya, nincs fa, napraforgó, nincs havon delelő rózsa... * Keresem a hazám. Mi van a Teréz körúton? Allegro barbaro jelen. Szolgálattevő, békés rendőröket robbant terrorista. Monstrum villamosok dübörögnek hajnaltól hajnalig. Autóhordák száguldanak, tülekednek, robognak. Kétkerekű gépcsodákkal ágaskodnak egy kerékre huligánok. Szirénák hasítanak dobhártyát. Hangszennyeződés-rekord. Kék füst leng, szállong, fojtogat, fullaszt. Szmog. Hajléktalan hugyozik kapualjban. Folyik, folydogál, zebracsíkos lesz az aszfalt. Ölebek, pulik, buldogok, vizslák, rottweilerek, labradorok hullatják tonnaszám a szürke áldást. Tömeg áramlik. Fehér, sárga, fekete tömeg. Semmibe néző, üveges tekintetek. A „sorry” népe. Aluljárókban bűz, okádék, elnyúlt tetemek. Borzad az elme, a psziché nehezen nyugszik bele az anyag gyalázatába, a beton- és üveghalmazok fölötti égre képzeli a szellemrakétákat, a transzcendens mezőkön kicsírázott, szárba szökkenő, a megfoghatatlan, mégis létező életfákat. Verslábak, metrumok, fúgák, szimfóniák, ritmust váltó dallamok zsongnak bent, belül, a nemes zene elnyomja a brutális külső világ zajait. * Teréz körút 7. Ez a Mahler-ház. Itt lakott Gustav Mahler, a karnagy. Éjszaka látni vélem szellemalakját. Mint fegyelmezett kísértet, éjfélkor indul sétaútjára. Kecses, könnyű léptekkel jön szembe velem a folyosón, látszik a mozgásán, hogy világpolgár, alig hallhatóan zümmögi, szolmizálja a szimfóniák tételeit. Halandó ember számára láthatatlan. Átvág az Oktogonon, onnan már látszik az Operaház. - Ki kell húznom ezeknek a konok magyaroknak a nyakát a járomból - dörmögi. - Vérükben a zene, az nem kétséges, de túl sűrű ez a vér. Sziklákat görgetnek, s nem ismerik a Lied könnyedségét. Képzeletük nem követi a végtelen romantika hullámvonalát. Újítani fogok! Egybeolvasztom a hegedű, a zongora, az oboa, a kürt hangját énekszólókkal. Szoprán, alt, tenor, basszus fogja megszaggatni a szimfónia monotóniáját. Színpadképükkel, alakításaikkal sem vagyok elégedett. Bosszantó, hogy csak úgy kiáll egy hangszekrény a közönség elé, és ordít! Megtanítom játszani a magyarokat az operában. A mozgás olyan fontos, mint a hang. És díszítsék erős színekkel a színpadot! Azért színpad az - ahogy ők mondják -, mert színes. Ajándékozzuk meg a nézőt a végtelenség érzetével. Olyan jó Gustav Mahler igazgató karnagy úr nyomába szegődni! Hallgatni mormogását, dünnyögését, morfondírozását. Arról, hogy milyenek a magyarok! Az intonációt visszaverik a csillagok, s elárasztja a Nagykörutat az ember legősibb képessége, a ritmus, a muzsika. Az ész, a gondolat akkor is követni tudja a mestert, amikor már óceánjáró fedélzetén dúdolja fúgáit az atlanti szélbe. Vaskalapos, rögeszmés urak kiütötték kezéből a karmesteri pálcát, meg sem állt a New York-i Metropolitanig. Szegény, árva, kongó üres lett a bérpalota a Teréz körút 7. alatt. * Az emberi természet irtózik az űrtől. Ami üres, az magába fogadja a semmit. Az elűzött karmester hatalmas űrt hagyott maga után. Őt megelőzve, és utána is, szabadcsapat szállta meg a házat. A Teréz körút 7. az Ábrányiak háza is. Hegedűs Imre János Ki ismeri ma már az Ábrányiakat? Csak szorgalmas filoszok tudják felállítani a pontos családfát, laikusnak nem tanácsos belegabalyodni a nagy talányba: melyik Emil volt a költő, műfordító, melyik a zeneszerző, melyik Kornél volt a zenetudós, melyik az újságszerkesztő, melyik a forradalmár, melyik a békés polgár... Higgyünk babonásan a genius loci erejében! Ha hiszünk, akkor - természetesen álmunkban - hallani véljük a bizarr kórus hangját. A zene, a nyelvzene, a vers, világköltészet zeng, zúg éjszaka, éjfél után a Teréz körút 7. szám alatti palotaházban. Az Ábrányi-kórus énekel, dúdol, muzsikál, Gustav Mahler szellemkeze vezényel. Az intonáció, a stílus ma már régies, de nem halott, a romantika soha nem hal meg, élteti a lélek izzása, a fantázia száguldása, a repülés, a száguldás vágya, és élteti - ezt csak halkan szabad kiejteni a szánkon - a nemes patriotizmus. Másokért élni, másokért áldozni időt, pénzt, energiát, s ha kell, életet: ez a patriotizmus. Ezt cselekedték az Ábrányiak. Szellemjárás mindig volt és mindig lesz. Nem a hitetlenek, hanem a hívők kedvéért indulnak útjukra éjféltájt a jó szellemek. Feledtetik velünk a jelen szürkeségét, barbárságát, alpári eszménytelenségét. Segítenek a jó szellemek gyökeret ereszteni a szurokba, a betonba, a kőbe. Segítenek a haza jászol bölcsőjét megvetni. Aki többszörös hazavesztés után telepszik meg itt, s épít hazát, annak hallani kell a kórus hangját. Belső hallással kell hallani, mert csak akkor rezonál arra a szív, a lélek. S akkor feledni lehet ideig-óráig az allegro barbaro jelent. Teréz körút 7. Ez a hazám. Ez a hazám? Főszerkesztő Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. helyőrség IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztoseg ngmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. március