Vasuti és Közlekedési Közlöny, 6. évf. (1875)
1875-04-08 / 14. szám
meggyőződve arról, hogy elém terjesztett ezen ügyet fontosságának megfelelő mérvben fogom fölkarolni. Ezután a miniszter úr bemutattatván magának a bizottság egyes tagjait, viszszavonult. Amint a miniszter úr feleletéből látható, teljesen igazolva van azon bizalom, mely az ő tevékenysége és hazafias érzülete iránt a szakférfiak mindkét értekezletén több izben nyilvánult és hangsúlyoztatok s mely ennélfogva a beterjesztett emlékiratban is oly szépen nyert kifejezést. A minden habozástól és üres frázisoktól ment, határozott felelet nem csak megnyugtathatja mindazokat, kik közlekedésügyünk magyarosodását szívükön hordják, hanem biztosítékul is szolgálhat, hogy az ügy, mely mellett annyira buzgólkodtak, most már jó kezekbe van letéve, honnét bizonnyal nem fog a halogatás ösvényére jutni. Ezt mindenesetre örvendetes eseménynek tartjuk s legszebb jutalomnak azon buzgó hazafiakra, kik melléktekintetek elől vissza nem vonulva nyiltan élére állottak a mozgalomnak , nyiltan kifejezést adtak azon sérelmeknek , melyek eddigelé a közlekedésügy terén a magyar szellemet fejlődésében oly hátrányosan akadályozták. A miniszter úr az ügyet már hosszabb idő óta behatóan tanulmányozta s azért nyilatkozatát leghatalmasabb cáfolatul vehetjük mindazon ellenargumentumokra, miket ugy az idegen érdekeltek, mint a mozgalomhoz nem csatlakozott kislelkűek oly igen hangsúlyoztak. Bizton hiszszük, hogy rövid idő múlva már a legszebb eredményt fogjuk regisztrálhatni, mert ahol a kormány oly erélyes támogatásban részesíti a nemzet kívánalmait, ott a sikerben többé kétkedni nem lehet, ott a netán felmerülő egyes nehézségek leküzdése kérdésessé nem válhatik. * * * A miniszter úrnak átnyújtott emlékirat teljes szövege következő : Nagyméltóságú miniszter úr! A közlekedési szak alálírt érdekeltjei mai napon tartott gyülekezetünk megállapítása folytán, mély tisztelettel járulunk Nagyméltóságodhoz jelen kérvényünkkel. Kettős és kapcsolatos a czél, mely törekvésünket egyesítette, és mely bennünk azon kötelességérzetet felébresztette, melylyel ugy hazánk, mint saját magunk iránt régóta tartozásban állunk. Ezen kettős czélunk egyike a magyar nyelv, és másika a hazai erők érvényesítése a közlekedési ügykörben. Ha valaha volt mozgalom, mely jogosultsággal bírt, bizonynyára e mozgalom, melynek tényezői vagyunk és melyre önérzetünk serkentett, a jogosultság legmagasabb fokát elérte azáltal, hogy benne egyrészről nemzetiségi, pénzügyi és közgazdászati érdekeink képezik a mozgató erőt és másrészről, hogy arra minket a szomorú előzmények utaltak. Hogy e mozgalomnak ugy erkölcsi mint anyagi alapja egyaránt megvan, kétségtelenül bizonyítja az áramlat, melyet megindított s azon nagymérvű terjedelem, melyet alig keletkezve, nyomban elfoglalt, és mely a legtávolabb és legközelebbről érdekelteket egy keretbe tömöritette, — tanuja ennek a kivívott népszerűség, valamint a meghódított közvélemény, mely az ügyet oly hathatósan felkarolta. Mindoly jelenség, mely elegendő ok nélkül keletkezni és hatni nem bír. Ezt bizonyítja az időszak is, melyben nyilvánult, és melynek viszonyában úgy tűnik ki, mint előhírnöke a jobbra változandó jövőnek. Tények igazolják ezen egy időszak eseményeinek ro-konságát, mert az alig életre kelt és rögtön nagggyá nőtt áramlat mozdulatában és irányában feltartóztathatlanná épen akkor vált, midőn tőle távol, minden anyagi összefüggés nélkül egy oly örvendetes esemény történt, mely az erkölcsi ható azonossága, név szerint az igazság közös érzete iránt semmi kétséget fenn nem hagy. Ezen eseményt Nagyméltóságodnak a képviselőházban tett nagybecsű nyilatkozatai képezik. Üdvözöljük Nagyméltóságodat az e képen elfoglalt állásponton, melynek viszonyában mozgalmunkat úgy méltóztassék tekinteni, mint egy megelőzőleg kimondott bizalmi szavazatot. Viszont engedje meg Nagyméltóságod, hogy nyilatkozatát úgy fogadjuk, mint kitűzött czélunk sikerének zálogát, mint kezdeményét oly ujabb dolgoknak, melyekben az érzett bajokkal s azok orvoslatával szemben a szólásmódok és nyulékony magyarázatú kivételek érvénye lejárt. Czélunk, mint fennebb előadni bátorkodtunk, a magyar nyelvnek a hazai közlekedési intézetek körébeni feltétlen érvényesítésében és a hazai szakférfiak méltányos igényeinek kielégítésében összpontosul, s ha ez ügy érdekében Nagyméltóságod említett országgyűlési nyilatkozatai s az ezen czél elérése érdekében régebben tudott kormányrendeletek után szavunkat emelni magunkat indíttatva érezzük, ezt nem annyira azért tesszük, mintha azt vélnék,hogy érintett törekvésünk jogosultsága bizonyítékra szorulna, hanem azért, s főként azon okból, mert a sajgó sebet, mely oroslásra vár, mi érezzük leginkább és közvetlenül minket ismeretetett meg a szomorú tapasztalás a baj okaival s az iránnyal, honnan a sérelem keletkezik, és mert a közvetlen tapasztalás képesít arra is, hogy a segédeszközökre szerényen bár és tiszteletteljesen, de biztosan reá mutathassunk. A közlekedési eszközök oly nagy mérvű szerepet játszanak, s az államéletnek oly lényeges alkatrészét képezik, miként azokat mindenütt a legfontosabb közgazdasági tényezőknek ismerték fel, s mint ilyenekre az államnak befolyását még azon országokban is a legnagyobb mérvben érvényesíteni igyekeznek, hol különben igen sok szigorúbb értelemben vett állami czél elérése is a magánegyesülés és társulás útján mozdíttatik elő. Mi természetesebb tehát, minthogy a közlekedési vállalatok egész szervezetében semmi olyannak előfordulni nem szabad, mi az államnak azokra való befolyását, s azon belső, hogy úgy szóljunk, morális kapcsot gyengíteni képes lenne, mely nélkül az állami élet tényezőinek összhangzatos és a közérdekre üdvös működése nem képzelhető. Mi természetesebb, hogy épen azon okból közlekedési vállalataink hivatalos és kezelési nyelve más, mint a magyar nem lehet! E nélkül azon intézetek idegen elemet fognak képezni a nemzet testében, és ki ne ismerné azon nagy és veszélyes hatást, melyet nemzetellenes tekintetben a közlekedési intézetek kifejthetnek, ha idegen elemet képeznek, mert itt nem szórványosan jelentkező elemről van szó, mely a nagy tömegben érezhető hatás nélkül felolvad, hanem szerves és számos csoportozatról, melyet az érdekegység együvé tömörített, mely sokaságában és társulásában kifogyhatatlan tartalékra talál, és a tőle idegen hazai elemekkel merészen szembeszállni bir, sőt egyeseit a nemzeti érzetet sértő tüntetésekre bátorítja; s várjon, midőn azok is, kik az államban felséges személyükkel a legmagasabb polctot foglalják el, és kiknél csak is az ildomossági tekintetek lehetnek mérvadók, a nemzeti kívánalomnak a legfényesebb példával felelnek meg: lehetnek e tekintetek, melyek alattvalót, vagy bármely erkölcsi vagy politikai személyt, mely éltető erejét és oltalmát közvetve vagy közvetlenül az államtól nyeri, ezen feltétel teljesítése alól felmenthetnek? A törekvést nyelvünk érvényesítésére azonban nemcsak ezen nemzetiségi igényeink, hanem a tiszta pénzügyi tekintetek is követelik. A gyakorlatot a kettős nyelv használatában nevetségesnek kellene mondanunk, ha ez egyúttal pazarlással nem járna. A magas kormány ugyanis a közlekedési intézetekkel a hivatalos nyelven érintkezik, s e körülmény oly intézeteknek, melyeknek közegei a hivatalos nyelvet nem bírják, temérdek lefordítási és visszafordítási egymásba kuszált, hasztalan munkálatot tesz szükségessé, mely nemcsak az idő rovására a kezelést megnehezíti s okvetlen lassúvá teszi, de az állambiztosíték terhére egy külön és terjedelmes szolgálati személyzet fenntartását igényli, mely épen a jelenlegi körülmények között legkevésbé engedhető meg. Nem tehetjük, hogy e helyen ki ne emeljük, miszerint ezen fordítói szerep az, melyre a magyar ifjú szakerők, ha ugyan általában alkalmazást nyernek, felhasználtatnak s igy a helyett, hogy a gyakorlati téren szakismereteik kifejtésére alkalom adatnék, szakmájukban a teljes elkedvetlenedésre vezető tétlenségre vannak kényszerítve. De van még egy harmadik, és oly fontos, — ha nem fontosabb — érdek, mely a magyar nyelvnek mint hivatalos és kezelési nyelvnek behozatalát sürgősen követeli. A rohamosan felidézett közlekedési dolgok terjedelme, s ezzel szemben már korábban kikiáltott hiánya a hazai szakerőknek és ezekből folyólag az életpálya küszöbén állóknak azon pályákra való törekvése, mely legtöbb erőt szükségelvén az életmódra legbiztosabb kilátást nyújt, s hozták magukkal azt, hogy az elmúlt és folyó korszakban a készülő erők nevezetes része a közlekedési és építési szakmának sokféle ágazatai felé tódult. A beállt pénzügyi krízis következtében a visszahatás és s ezzel azon ténykörülmény csakhamar bekövetkezett, mely a hazai szakerők elől úgy a munka tért, mint az életmódot teljesen elzárta. Van ugyan hazánkban a létező közlekedési intézeteknél elég munkatér, de arról a műszaki és üzleti erők le vannak szorítva. E munkatért idegenek és nagyobb részt olyanok tartják elfoglalva, kik a hivatalos nyelvet nem bírják. Való és szomorú, hogy ezen vállalatoknál, illetőleg vasúttársulatoknál a főbb hivatalnokok 80 %-a ezen kategóriába esik. Szerintünk pedig az államban, míg valamely állásra képesített hazai erő található, idegennek helye nincsen, mert eltekintve attól, hogy az idegen a haza érdeke iránt legjobb esetben közönyös, míg a hon szülöttét nemcsak az erkölcsi ható, a hűség kötelessége, hanem a vele született ösztön is utalja arra, hogy hazája érdekeinek minden viszonyok közt legjobb tehetsége szerint őszinte és lelkiismeretes szolgája legyen, az önfenntartás elvitázatlan szent jogáról mondana le azon állam, mely közönnyel bírná elnézni, hogy a közlekedési. "