Vasuti és Közlekedési Közlöny, 13. évf. (1882)

1882-01-13 / 6. szám

6. szám. Budapest, 1882. január 13. Tizenharmadik évfolyam. Vasúti és közlekedési közlöny Megjelenik hetenként háromszor, minden vasárnap, szerdán és pénteken. TARTALOM. A vasúti alkalmazottak magyarositási feladatairól. Doktori­cs Miklóstól. — A Gazdakörben felvetett közlekedésügyi kérdések. — Magyar vasutigazgatók értekezlete. — Igazgatási, forgalmi és hivatalos értesítések. — Hirdetések. Szerkesztői iroda, VI., váczi körút 21. sz. (Ipar-udvar) II. em. Előfizetési díj: Helyben és vidéken postai küldéssel egész évre 12 frt. » ‹ ‹ ‹ fél évre 6 » Egyes, csupán a kiadóhivatalban kapható példányok ára 20 kr. Kiadó hivatal: VI., váczi körút 21. sss. (Ipar-udvar) I­. em. A vasúti alkalmazottak magyarosítási feladatairól. (Válasz a »Néhány szó a vasúti alkalmazottakhoz« czim alatt megjelent czikkre.) Hiszem, hogy minden igaz magyar vasúti alkalmazottnak megdobbant a szive, midőn az e lapok 1. évi 3-ik számában megjelent vezérczikket olvasta. Ha csak ez volt czélja a czikk írójának, ezt el is érte. Tagadhatlan, hogy e czikk a »leg­szebb« hazafiúi czél iránti lelkesedés kifolyása; de hogy mi vasúti alkalmazottak magyarosítsunk a jelenlegi körülmények közt, ez lehetetlen! Kimondtam e szót, bizonyítanom is kell. Mielőtt ezt tenném, s a czikknek egyes pontjaira vála­szolnék, mindenekelőtt arra kérem czikkíró urat, hogy ha én az ő tiszta hazafias szándékát elismertem, engem se kárhoz­tasson, illetőleg vádoljon, vagy legalább a hazafiúi jóakaratot tőlem se tagadja meg. Ne is úgy fogja fel megjegyzéseimet, mintha síkra szállani akarnék a legszebb kötelesség teljesítése ellen, mert ez részemről is, más valaki részéről is bűn volna, de ki akarom mutatni, hogy azon vasúti alkalmazottak, kik a közönséggel folytonos érintkezésben állnak (tehát a vonalon alkalmazottak) általában, s különösen a jelenlegi körülmények közt vajmi keveset lendíthetnek a magyarosodás ügyén. Ha 1890-ben Keleti Károly úr nem fog a magyarosodás tekintetében registrálhatni fényes statisztikai eredményeket, nem érhet bennünket azon vád, hogy nem tettük meg kötelességünket. Ki fogom mutatni, hogy miért nem foghatnak bennünket e részben kötelesség­ mulasztással vádolhatni. Magyarországban a »Vasúti és közlekedési köz­löny« mult évi 83-ik számában közölt adatok szerint 1880-ban a központban és a vonalon 13,959 egyén (hivatalnok és szolga) volt a vasuti vállalatoknál alkalmazva. Ezen állag 1881-ben nem igen változott. Az új művelt középosztály, t. i. vasuti hivatalnoki kar ugyancsak ezen adatok szerint azonban 1880-ban csak 4080 személyből állott. A 13,959 vasúti alkalmazotthoz, vagy csak a 4080 hivatalnokhoz intézte-e felhívását czikkíró úl? nem tud­juk, de akár az összes alkalmazottak, akár csak a hivatalnoki kar közreműködésére számított, mindkét esetben túl vérmeseknek kell jeleznünk reményeit. Én azt állítom, hogy e 4080 főnyi hivatalnoki karnak majdnem f­ele nem magyarosíthat, nem pedig azon egyszerű okból, mert maga sen­ magyar, kik közül igen sokan épen nem, igen sokan pedig csak nehezen beszélnek magyarul. Menjen ön végig például az osztrák államvasút magyar­országi vonalain, s állításomnak igazságáról meg lesz győződve. A biztosítást élvező vasutaknál is nagy a magyarul nem beszélő hivatalnokok száma, sőt még a magyar kir. államvasutak vonal­hivatalnokai közt is van több olyan alkalmazott, ki nem beszéli a magyar nyelvet. Ezektől jogosan nem várható, hogy magyarosítsanak, hanem csak az követelhető, hogy előbb ők magyarosodjanak meg. A vasúti hivatalnoki kar tiszta magyar része pedig, leg­feljebb nem magyar kartársát lesz képes a magyarosodás ügyé­nek megnyerni, de a vele érintkező közönséget soha sem fogja megmagyarosítani. Tegyük fel, hogy tót vidékre kerül egy tős­gyökeres magyar, ez, hogy a tót ajkú felekkel a személy- vagy a teherpénztári szolgálatnál megértesse magát, inkább megtanul maga imigy-amúgy tótul, de hogy magyarosithasson, egészen kell ám birnia a megmagyarositandó nyelvét, ez az eset tapasz­talásom szerint nem igen fordul elő.­­ Ezen feltétel csak a tót köznéppel való érintkezésnél fordul elő, de tudok több esetet, hogy a magyarul nem tudó kereskedő, iparos, földbérlő csak azért küld szállítmányáért vagy szállítmánynyal­tót vagy német cselédet, mert a vasuti hivatalnok nem tud tótul, s csak keveset németül, azt gondolja, inkább a cseléd vesződjék az illető hivatalnok nyelvismerete hiányaival. E mellett a magyarosodás ügyének szolgálatától sokat elvon azon körülmény, hogy a magyar hivatalnok oly helyen van alkalmazva, hol mindenki magyar. Van-e itt tér és alkalom a magyarosításra? Vagy nincsenek-e többször kényszerítve az egyes igaz­gatóságok magyar vidékről elhelyezni oly egyéneket, kik nem tudnak magyarul, s eldugni őket oly helyre, hol anyanyelvüket beszéli a vidék? Ily egyének még kevésbé fognak magyarosí­tani, ha ők a magyar helyen meg nem magyarosodtak. Tehát nem kell »szolgálati« úton, hanem »társadalmi« úton magyarosítani. Ha volna is valakinek alkalma 10 — 18 órai napi szolgálat után idegen nyelvű s érzelmű társaskörökben résztvenni, ugyan kérem, mit képes egyes személy kivinni, mert vagy hallgat, ha nem érti az idegen nyelvet, ha pedig érti, úgy vagy alkalmazkodik, míg ott van, a társasági viszonyokhoz, vagy a­mi legtöbb esetben történik, érezvén a ferde helyzetet, visszavonul a társaságokból. A főbaj egyébként abban rejlik, hogy az idegen ajkú vidéken alkalmazott magyar vasúti hiva­talnokokat túlságos elfoglaltságuk is akadályozza az együttes cselekvésben. Ugyanazon társadalmi osztályhoz tartozó 40—50 személy, együtt­működve érhet el eredményt, de egyes hiva­talnokok, az idegen ajkúak közt szétszórva, egymástól 8—12 kilométer távolságra, s még legtöbbnyire a társasági gyálhelyek­től is távol, soha! Míg egyes vasutaknál német nyomtatványokat használnak, míg a magyar vasúti alkalmazottnak a sajthántúli tartományok intézeteivel németül kell leveleznie, míg az egész hivatalnoki kar testben-lélekben nem magyar, addig hiában való törekvés lenne a magyarosítás! De ha az egész hivatalnoki kar 10—20 év alatt magyar lesz is, a magyarosodás érdekében a vonalon alkalmazottak szétszórtságuknál fogva semmit, vagy csak igen keveset tehetnek. Azért a vonalon levő hivatalnokoktól a magya­rosítás tekintetében fényes eredményt várni, ép oly hiú és csalfa remény, mint a­mily vérmes azon számítás, hogy mi vasúti alkalmazottak 10 év alatt egy millió egyént képesek lehetnénk a magyarosodás ügyének megnyerni. Bár a viszonyok úgy hoznák magukkal, hogy szomorú tapasztalatokból merített eme szilárd meggyőződésemet meg kellene változtatnom, örömmel tenném azt! Szerettem volna, ha a czikkíró úr az alkalomra való muta­táson kívül, a czélhoz vezető eszközöket meg is jelöli. Ön, mint czikkéből kiveszem, központi »vasúti alkalmazott«é­­s igazán szép néhány szót intézett mi hozzánk a vonalon levő, a közönséggel folyton érintkező alkalmazottakhoz. Bár eredményesen követhetnénk felhívását, de fájdalom, hiába­ fáradoznánk, a­mint azt kimutattam. Hogy az igazgató­ságok hivatalaiban, ha tudnak is magyarul, legnagyobb részt németül társalognak, német újságot olvasnak, »ha szerit tehetik, németül írnak«, ezt eddig nem tudtam. Itt nyílik tehát szép és hálás tér a magyarosításra. Alakítsanak önök a magyar körre, s működjenek a magya­rosodás érdekében társasestélyek, felolvasások rendezése által. Ezt ajánlom az idegen nyelvű városban székelő igazgató­ságok, üzletvezetőségek s forgalmi főnökségek hivatalnokai figyel­mébe is, ők együtt vannak, egy kis kör mindenhol életre hozható, s ha ők magyarok, s önmagukat nem szükség magyarosítani, a közönség közül egyeseket igenis megnyerhetnek ügyünknek. Csak akarat s összetartás kell, ha így se sikerül a magya­rosítás, akkor száz év múlva is, akárki legyen az országos statistikai hivatal főnöke, a magyarság terjedéséről kedvezőbben alig írhat, mint most Keleti Károly úr, hacsak egy néhány vár­megye­i néptanító példáján nem buzdul fel a társadalom többi osztálya is ! Dixi et salvavi animam meam. Doktorics Miklós, magyar államvasúti hivatalnok. *) Tudomásunk szerint a kérdéses czikk írója külszolgálatnál van alkalmazva. — Szerkesztőség.

Next