Vasuti és Közlekedési Közlöny, 13. évf. (1882)
1882-01-13 / 6. szám
6. szám. Budapest, 1882. január 13. Tizenharmadik évfolyam. Vasúti és közlekedési közlöny Megjelenik hetenként háromszor, minden vasárnap, szerdán és pénteken. TARTALOM. A vasúti alkalmazottak magyarositási feladatairól. Doktorics Miklóstól. — A Gazdakörben felvetett közlekedésügyi kérdések. — Magyar vasutigazgatók értekezlete. — Igazgatási, forgalmi és hivatalos értesítések. — Hirdetések. Szerkesztői iroda, VI., váczi körút 21. sz. (Ipar-udvar) II. em. Előfizetési díj: Helyben és vidéken postai küldéssel egész évre 12 frt. » ‹ ‹ ‹ fél évre 6 » Egyes, csupán a kiadóhivatalban kapható példányok ára 20 kr. Kiadó hivatal: VI., váczi körút 21. sss. (Ipar-udvar) I. em. A vasúti alkalmazottak magyarosítási feladatairól. (Válasz a »Néhány szó a vasúti alkalmazottakhoz« czim alatt megjelent czikkre.) Hiszem, hogy minden igaz magyar vasúti alkalmazottnak megdobbant a szive, midőn az e lapok 1. évi 3-ik számában megjelent vezérczikket olvasta. Ha csak ez volt czélja a czikk írójának, ezt el is érte. Tagadhatlan, hogy e czikk a »legszebb« hazafiúi czél iránti lelkesedés kifolyása; de hogy mi vasúti alkalmazottak magyarosítsunk a jelenlegi körülmények közt, ez lehetetlen! Kimondtam e szót, bizonyítanom is kell. Mielőtt ezt tenném, s a czikknek egyes pontjaira válaszolnék, mindenekelőtt arra kérem czikkíró urat, hogy ha én az ő tiszta hazafias szándékát elismertem, engem se kárhoztasson, illetőleg vádoljon, vagy legalább a hazafiúi jóakaratot tőlem se tagadja meg. Ne is úgy fogja fel megjegyzéseimet, mintha síkra szállani akarnék a legszebb kötelesség teljesítése ellen, mert ez részemről is, más valaki részéről is bűn volna, de ki akarom mutatni, hogy azon vasúti alkalmazottak, kik a közönséggel folytonos érintkezésben állnak (tehát a vonalon alkalmazottak) általában, s különösen a jelenlegi körülmények közt vajmi keveset lendíthetnek a magyarosodás ügyén. Ha 1890-ben Keleti Károly úr nem fog a magyarosodás tekintetében registrálhatni fényes statisztikai eredményeket, nem érhet bennünket azon vád, hogy nem tettük meg kötelességünket. Ki fogom mutatni, hogy miért nem foghatnak bennünket e részben kötelesség mulasztással vádolhatni. Magyarországban a »Vasúti és közlekedési közlöny« mult évi 83-ik számában közölt adatok szerint 1880-ban a központban és a vonalon 13,959 egyén (hivatalnok és szolga) volt a vasuti vállalatoknál alkalmazva. Ezen állag 1881-ben nem igen változott. Az új művelt középosztály, t. i. vasuti hivatalnoki kar ugyancsak ezen adatok szerint azonban 1880-ban csak 4080 személyből állott. A 13,959 vasúti alkalmazotthoz, vagy csak a 4080 hivatalnokhoz intézte-e felhívását czikkíró úl? nem tudjuk, de akár az összes alkalmazottak, akár csak a hivatalnoki kar közreműködésére számított, mindkét esetben túl vérmeseknek kell jeleznünk reményeit. Én azt állítom, hogy e 4080 főnyi hivatalnoki karnak majdnem fele nem magyarosíthat, nem pedig azon egyszerű okból, mert maga sen magyar, kik közül igen sokan épen nem, igen sokan pedig csak nehezen beszélnek magyarul. Menjen ön végig például az osztrák államvasút magyarországi vonalain, s állításomnak igazságáról meg lesz győződve. A biztosítást élvező vasutaknál is nagy a magyarul nem beszélő hivatalnokok száma, sőt még a magyar kir. államvasutak vonalhivatalnokai közt is van több olyan alkalmazott, ki nem beszéli a magyar nyelvet. Ezektől jogosan nem várható, hogy magyarosítsanak, hanem csak az követelhető, hogy előbb ők magyarosodjanak meg. A vasúti hivatalnoki kar tiszta magyar része pedig, legfeljebb nem magyar kartársát lesz képes a magyarosodás ügyének megnyerni, de a vele érintkező közönséget soha sem fogja megmagyarosítani. Tegyük fel, hogy tót vidékre kerül egy tősgyökeres magyar, ez, hogy a tót ajkú felekkel a személy- vagy a teherpénztári szolgálatnál megértesse magát, inkább megtanul maga imigy-amúgy tótul, de hogy magyarosithasson, egészen kell ám birnia a megmagyarositandó nyelvét, ez az eset tapasztalásom szerint nem igen fordul elő. Ezen feltétel csak a tót köznéppel való érintkezésnél fordul elő, de tudok több esetet, hogy a magyarul nem tudó kereskedő, iparos, földbérlő csak azért küld szállítmányáért vagy szállítmánynyaltót vagy német cselédet, mert a vasuti hivatalnok nem tud tótul, s csak keveset németül, azt gondolja, inkább a cseléd vesződjék az illető hivatalnok nyelvismerete hiányaival. E mellett a magyarosodás ügyének szolgálatától sokat elvon azon körülmény, hogy a magyar hivatalnok oly helyen van alkalmazva, hol mindenki magyar. Van-e itt tér és alkalom a magyarosításra? Vagy nincsenek-e többször kényszerítve az egyes igazgatóságok magyar vidékről elhelyezni oly egyéneket, kik nem tudnak magyarul, s eldugni őket oly helyre, hol anyanyelvüket beszéli a vidék? Ily egyének még kevésbé fognak magyarosítani, ha ők a magyar helyen meg nem magyarosodtak. Tehát nem kell »szolgálati« úton, hanem »társadalmi« úton magyarosítani. Ha volna is valakinek alkalma 10 — 18 órai napi szolgálat után idegen nyelvű s érzelmű társaskörökben résztvenni, ugyan kérem, mit képes egyes személy kivinni, mert vagy hallgat, ha nem érti az idegen nyelvet, ha pedig érti, úgy vagy alkalmazkodik, míg ott van, a társasági viszonyokhoz, vagy ami legtöbb esetben történik, érezvén a ferde helyzetet, visszavonul a társaságokból. A főbaj egyébként abban rejlik, hogy az idegen ajkú vidéken alkalmazott magyar vasúti hivatalnokokat túlságos elfoglaltságuk is akadályozza az együttes cselekvésben. Ugyanazon társadalmi osztályhoz tartozó 40—50 személy, együttműködve érhet el eredményt, de egyes hivatalnokok, az idegen ajkúak közt szétszórva, egymástól 8—12 kilométer távolságra, s még legtöbbnyire a társasági gyálhelyektől is távol, soha! Míg egyes vasutaknál német nyomtatványokat használnak, míg a magyar vasúti alkalmazottnak a sajthántúli tartományok intézeteivel németül kell leveleznie, míg az egész hivatalnoki kar testben-lélekben nem magyar, addig hiában való törekvés lenne a magyarosítás! De ha az egész hivatalnoki kar 10—20 év alatt magyar lesz is, a magyarosodás érdekében a vonalon alkalmazottak szétszórtságuknál fogva semmit, vagy csak igen keveset tehetnek. Azért a vonalon levő hivatalnokoktól a magyarosítás tekintetében fényes eredményt várni, ép oly hiú és csalfa remény, mint amily vérmes azon számítás, hogy mi vasúti alkalmazottak 10 év alatt egy millió egyént képesek lehetnénk a magyarosodás ügyének megnyerni. Bár a viszonyok úgy hoznák magukkal, hogy szomorú tapasztalatokból merített eme szilárd meggyőződésemet meg kellene változtatnom, örömmel tenném azt! Szerettem volna, ha a czikkíró úr az alkalomra való mutatáson kívül, a czélhoz vezető eszközöket meg is jelöli. Ön, mint czikkéből kiveszem, központi »vasúti alkalmazott«és igazán szép néhány szót intézett mi hozzánk a vonalon levő, a közönséggel folyton érintkező alkalmazottakhoz. Bár eredményesen követhetnénk felhívását, de fájdalom, hiába fáradoznánk, amint azt kimutattam. Hogy az igazgatóságok hivatalaiban, ha tudnak is magyarul, legnagyobb részt németül társalognak, német újságot olvasnak, »ha szerit tehetik, németül írnak«, ezt eddig nem tudtam. Itt nyílik tehát szép és hálás tér a magyarosításra. Alakítsanak önök a magyar körre, s működjenek a magyarosodás érdekében társasestélyek, felolvasások rendezése által. Ezt ajánlom az idegen nyelvű városban székelő igazgatóságok, üzletvezetőségek s forgalmi főnökségek hivatalnokai figyelmébe is, ők együtt vannak, egy kis kör mindenhol életre hozható, s ha ők magyarok, s önmagukat nem szükség magyarosítani, a közönség közül egyeseket igenis megnyerhetnek ügyünknek. Csak akarat s összetartás kell, ha így se sikerül a magyarosítás, akkor száz év múlva is, akárki legyen az országos statistikai hivatal főnöke, a magyarság terjedéséről kedvezőbben alig írhat, mint most Keleti Károly úr, hacsak egy néhány vármegyei néptanító példáján nem buzdul fel a társadalom többi osztálya is ! Dixi et salvavi animam meam. Doktorics Miklós, magyar államvasúti hivatalnok. *) Tudomásunk szerint a kérdéses czikk írója külszolgálatnál van alkalmazva. — Szerkesztőség.