Vasuti és Közlekedési Közlöny, 16. évf. (1885)
1885-09-16 / 107. szám
840 4 B) Tengeri (kábel) átmenetnél a) 300 tengeri mértföldnyi szakaszra szavanként 5 centimes ; b) hosszabb szállítási útra szavanként 10 centimes. Az előbb jelzett alapelvek szerint a szárazföldi és tenger alatti átmenetelért számítandó díjaknak a jelenleg érvényes díjakat semmi szín alatt sem szabad meghaladni. 5. Szomszédos országok. Az egymással határos országok között a szó szerinti 20 centimes díj közös megegyezés alapján 10 centimesre leszállítható. Ezen díjtételeknek indokolás a következő: »A német telegráf-igazgatás ismétli azon javaslatot, melyet a londoni értekezlethez benyújtott, hogy az Európa határain belül váltott táviratokra nézve olcsó díjszabás mellett egységes tarifa állapíttassák meg. Ezt azon meggyőződésben tette, hogy csupán csak az egyszerű és olcsó díjszabás elfogadása emelheti a telegraf-forgalmat a postaforgalom fejlődésének magaslatára, amit eddig a gyorsaság természetes előnyeinek daczára el nem érhetett; a telegraf-forgalom csak úgy teljesítheti hivatását, ha használatát nem csupán a népesség aránylag csekély részének, hanem nagy mérvben valamennyi nemzet közönségének hozzáférhetővé teszi. Miután Németország díjszabási javaslataira ellenvetéseket tettek, annak minden szempontból való gyakorlati értékét újabban megvizsgálták s megbírálták behatóan. A szó szerinti díjszabás ellen biztosan nem tesznek már kifogást most, midőn ezen elv egyik vagy másik alakban nemcsak a nemzetközi forgalomban érvényes, hanem több országnak belföldi forgalmában is. Hogy mindenekelőtt hangoztassuk azt, ami a javaslat legfontosabb oldalát illeti, tudniillik annak az igazgatások jövedelmére való befolyását, a következők figyelembevételét kérjük. Minden ország telegráf-hálózata a belügyi szükségletek és kívánalmak kielégítésére lett építve. Ezen ténynyel szemben állanak a nemzetközi forgalom speciális igényeire és érdekeire szolgáló vonalak, a mi kiterjedésüket illeti, csekély jelentőségűek. Ugyanazon vonatkozás, ha talán nem is épen olyan mérvben, áll a speciális nemzetközi forgalmi szolgálatra nézve a belföldi forgalmi szolgálathoz viszonyítva. A nemzetközi táviratokat illetőleg minden körülmény között elesik a díjazás, a továbbítás, vagyis a felvétel és közvetítés, oly műveletek, amiket a belföldi távirat mindig megkövetel. Ebből az következik, hogy a nemzetközi távirat kisebb költséggel jár, mint a belföldi. A táviratok száma a belföldi szolgálatban jóval nagyobb, mint a nemzetköziben, még ha az utóbbiban a ki- és bejövőket összeadjuk is. Ezen arány díjszabás-változtatás által meg nem szüntethető vagy nem módosítható, mert a tapasztalat mindig azt bizonyította, hogy minden nagyobb távolságra való csatlakozásból, összeköttetésből a szomszédos területen egy vagy több csatlakozás, összeköttetés keletkezik, úgy hogy a nemzetközi forgalom gyarapodása a belföldi forgalom megfelelő emelkedésével jár. Ezen emelkedésből az következik, hogy a telegráfia természetéből nem meríthetünk indokot a nemzetközi távirat díját magasabbra szabni, mint a belföldiét, hogy továbbá a nemzetközi telegráfszolgálat pénzügyi fontossága a belföldi szolgálatéval össze nem hasonlítható. Ily körülmények között túlságos magas követelésnek tekinthető, hogy mindazon állam, ahonnan a távirat elindul és ahova megy, saját belföldi díját követelje a nemzetközi távirat díjából reá eső részként. De ezt nem is véve figyelembe, kivétel nélkül majdnem minden európai államban sokkal alacsonyabb a belföldi díj, mint a nemzetközi díjból való azon osztalék, amit a londoni egyezmény biztosít. Így tehát a természetes arány épen megfordítva áll. Ha a londoni tarifa alkalmazása által eredményezett díjakat mérsékelni is lehetne speciális megállapodások útján, mégis szemben állunk azon kivétel nélkül való ténynyel, hogy a belföldi díj átlag nem üti meg azon osztalékot, amelyet minden egyes ország kap a nemzetközi táviratok díjából. Mindenesetre tény az, hogy a Németország által ajánlott díjszabás a minden egyes államot illető osztalék mértékén túl nem megy, amennyiben ezen tervezet szerint az alapdíj egy tizenöt szavas táviratra van alkalmazva, az illető államnak szavanként 112/2 centimest s a javasolt leszállítással még 61/2 centimest enged szavanként. Ezen számítás bizonyára nem veszi figyelembe az átmenet kármentesítését, mely a felemelt díjakon alapszik. Azonban minden államra nézve jelentéktelen elem az átmeneti díj. Csak néhány kisebb országban felette fontosak az átmenő táviratok a nemzetközitáviratok mennyiségében. Általában véve a távirat elindulási államának terhére tarifa-kármentesítések nem játszanak valami fontos szerepet. Németországban a külfölddel való összes forgalomból a táviratok 95 százaléka esik a közvetlenül határos vagy közvetlen kábel által összekötött országokkal való forgalomra. Az arányok majdnem minden más államban egyenlők, úgy hogy az átmenet kármentesítése csak ritkán forog kérdésben. Az átmenet kármentesítésének pénzügyi jelentőségét tehát a díjszabás egyöntetűsége ellen nem lehet felhozni, ha csak nem oly tisztán elméleti alaptételeket, melyek gyakorlatilag bármily absolut foganatosíthatók és megvalósíthatók, irányadóknak nem tekintünk. Az átmeneti díjak természetesen alacsonyabbak, mint a végdíjak, mivel a transitáláshoz csak a vonalak kölcsönzése szükséges és kevés,a jó berendezés és üzleti szolgálat mellett épen semmi transitálási munka nem kívántatik. A tengeralatti kábeleknél a magasabb díjat a kábelek drága előállítása és fektetése igazolja. Ez igazságos igényeknek felel meg, ha a kábel két ország között a természetes és legrövidebb összeköttetés, ami azon kábeleket illeti, melyek kerülő utakon a szárazföldi vonalakkal versenyeznek, azoknak a hosszúságát nem lehet tekintetbe venni s azért a díj osztalékát felemelni. A díj az elindulási és a rendeltetési állam közt egyenlően osztatik meg, tekintet nélkül annak kiterjedésére. Csak ritka esetben nem lehetne a díjaknak két részre való osztását realizálni, hogy valamely ország több táviratot küldene el, mint amennyit kap. De azon veszteségek vagy hiányok, melyek így keletkeznek, ismét kompenzálódnak a főátlagban. Mert az olyan ország, amelyik egy másiktól több táviratot kap, mint amennyit oda küld, egy harmadikkal könnyen állhat megfordított viszonyban. Ha az igazságosság szempontjából az ajánlott felosztás nagyban és egészben megfelel a pénzügyi érdekeknek, akkor a lehetőség által, még inkább ajánlatos minden leszámolást megszüntetni. Ha ez magában a forgalomra nézve nem különösen fontos, mégsem kicsinyelhetjük azt a befolyást, amit az magára a közvetítési tranzitálási szolgálatra gyakorol. A leszámolás alapelveinek a táviratdíjak ellenőrzésén kell alapulniok. Ha ezen munka a készülékeken való dolgozás alatt, azzal egyidejűleg végeztetik, késedelem keletkezik, mely, habár az egyes táviratra nézve csekély is, a levelezés összeségében mégis nagyon érezhető és épen a telegráfia czéljának, az értesítések lehető leggyorsabb közvetítésének nem felel meg, sőt azzal homlokegyenest ellenkezik. A gépnél dolgozó hivatalnokoknak figyelmüket meg kell osztani s a gépkezelőnek mellékes munkával való túlterhelése árt a közvetítés biztosságának. A gépnél való dolgozást, bármilyen legyen az ellenőrzés szervezete és berendezése, megnehezíti s mindig keletkeznek oly költségek, melyek a szolgálat egyszerűsítése mellett elesnének és a csekély bevételcsökkenést kompenzálnák. Az ajánlott intézkedések együttvéve a telegraf-közvetítés gyorsítását, a telegraf használatának elterjedését eredményezik. Ezen fejlődésben van még az új díjak által bekövetkezendő veszteségek kárpótlása. A kiadások ezen fejlődés által nem nagyobbodnak, mert az ajánlott díjtételek még mindig jóval meghaladják a saját költségeket. Tehát a telegraf-forgalom minden szaporodása, emelkedése tiszta hasznot eredményez, még akkor is, ha figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy a telegrafigazgatásoknak és hálózatuknak mai állapota mellett a nemzetközi forgalomnak emelkedése, kiadásaiknak összességére lényegileg befolyás nélkül leend. Ami azon hasznot illeti, ami Európa valamennyi népére háramolnék a kölcsönös telegraf-forgalom általános és fokozott fejlődéséből és nagyobbodásából; az az áldásos befolyás, amely a kölcsönös békés viszonyok folytán minden téren okvetlen nyilvánulni fog, a közjó és a nemzetek jólétére gyakorolandó örvendetes eredmény, ezekre utalni és ezeket bizonyítgatni felesleges volna. Bodoky Lajos miniszeri tanácsos, ki bár mindenkor szerényen visszavonulva, kimagasló elméleti képzettségével, a gyakorlat terén szerzett és megérlelt gazdag tapasztalataival s belátásával, a vízszabályozás és ármentesítés terén a legutóbbi 10 év alatt létesült vagy kezdeményezett műveknek és alkotásoknak egyik főtényezője volt, s aki legutóbb is a Vaskapu , a felső Duna nagy közgazdasági és nemzetközi jelentőségű szabályozásának vezérszelleme volt, e hó 13-án hosszú szenvedés után meghalt. Bodoky Lajos B.Gyulán született 1832 október 1-én ref. szülőktől. Atyja — ki Békés megyében megyei mérnök volt — korán elhunyván, neveltetését testvérbátyja, Károly vezette. — Tanulmányait Kecskeméten, Eperjesen és Budapesten végezte s a budai József műegyetemből 1852-ben, tehát 19 éves korában kikerülve, Herrich mellett 2 évig a tiszaszabályozási felügyelőségnél szolgált s azután bátyjához Bodoky Károlyhoz ment Gyulára, ki ott Körös-Berettyószabályozási főmérnök volt. Itt alapitá meg nemsokára családját is, 24 éves korában nőül vévén a női erényekben gazdag