Polgári fiúiskola, Vecsés, 1935
Virtus még közülünk szintén ki nem szakadt............. Vitézi ének a XVII. századból- BEKÖSZÖNTŐ. 1936 ... Olimpiai Év. Ha általában szertenézünk a világban, mindenütt csak a nagy a hatalmas lélekszámú nemzetek véleményével, állásfoglalásával törődnek, kézlegyintéssel elintézve kicsiny, kevés millióval rendelkező népeket. Mikor azonban a nagy idők szekere négyet fordul, minden ilyen 4-gyel maradék nélkül osztható esztendőben : az olimpiai évben előkerülnek az alig-alig emlegetett kis nemzetek, a finnek a magyarok stb. nevei. Ilyenkor a „mennyiség“ szónál rövid időre fontosabb lesz a „minőség“. A régi görög szellem — melynél a 300 spártai hős felülmúlta a 3000 perzsát — visszakísért a múltból. A sport (angol szó, játékkedvtelés) az a varázsige, mely az érdeklődés homlokterébe állíthatja a mellőzött kis nemzeteket. A sport az, mely megszünteti az ember foglalkozásával járó egyoldalúságot és utat mutat a testi és szellemi tökéletességhez. A sport az a fegyelmezett időtöltés, mely természetes levezetője az ifjúkori forrongásoknak, mely felüdíti az ifjú lelkét, egészségessé, éppé teszi testét és szellemét. Végül a sport az igazi nemzeti egység megteremtője, mert bármily széthúzó is egy nemzet, s a népek nagy küzdőterén elért legkisebb eredmény is büszkén összedobogtatja a viszálykodó hazafiak szívét. A sportnak e nagyszerű eredményei hozták létre közel 3 ezer év előtt az egészséges lelkű görög népnél az olimpiai játékok gondolatát, mely az egész görögség nemzeti ünnepe, a pártokra szakadt államok összefűző intézménye lett. Kicsiny magból nőtt hatalmas fává az olimpiai játék. Kezdetben csak futásból állott, egyszer futották végig a stadion 193 m-es pályáját. Majd a pentathlonnal (futás, ugrás, súlydobás, birkózás, dárdahajítás) később ökölvívással, kocsiversenyekkel, fegyveresek futásával, öszvér — kanca — és csikófogatok futtatásával és csikón való lovaglással bővült. A versenyzők trainingje és mérkőzése a hellanodikai bizottság felügyelete alatt történt. A győztesek egyszerű olajág koszorút vagy pálmaágat kaptak. De ez az ókori ifjú előtt többet ért a legdrágább kincsnél is, úgyhogy később még a hatalmas római császárok (Tibirius és Nero) is megtisztelőnek tartották az olmpiai babért, melyért személyesen küzdöttek. Az utolsó olimpiai játékot Kr. u 393-ban tartották, ekkor I. Theodosius betiltotta. A gondolat azonban nem halt meg, csak hosszú-hosszú szám