Vesevilág, 1992 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1992-02-01 / 1. szám
A LÁTHATÓ ESEMÉNYEK A horvátországi háborús eseményekről tudósít a televízió... Beszakított oldalú családi ház áll a széles mezőre kifutó faluvégen, nem a szegények lakta "alvilág" ez, hanem a szorgalommal gyarapodott község, közösség egyik büszkesége lehetett még nemrégen is. Mintha egy iszonyú ököl vágott volna a ház mellébe, a tátongó lyukon belátni a bútorokra. Mindez szóban elmondva nem olyan, mint maga a kép, mely csendes kameramozgással úszik elénk, a riporter alig szól, érzi, mintha gyászszertartás volna ez a híradás. Aztán halottakat látunk... Nem lehet szóhoz jutni, olyan borzalmas. A rémület tetőfokán az ember megnémul. Ordításra tárt száj lesz, nem több, kimeredő szemfehérjét hasonlóvá teszik az őrjöngőhöz. De hangja nincs, ezt már nem lehet szavakba önteni, ez már maga az iszonyat. Sokkol a kép, görcsbe rántja a lelket, s az ősi reflex, amelyik mozdulattal igyekszik kivédeni a veszélyt, az önkéntelen összerándulás, a megborzongás félúton megáll: mit lehet tenni? A fárasztó nap estéjén a világ eseményeit pontos tudósítások formájában néző ember agyán-lelkén-szívén, mint valami borzalmasan sötét árnyék, átvonul a képsor. A gyerek szemét eltakarjuk, valamelyik asszony felugrik a fotelból a fürdőszobába igyekszik... A vizuális információ agyonbombáz, szétdúl, semmivé aláz, megbénít, megaláz, megszégyenít. A brutális élményeknek magyar áldozatai is vannak. Egy papot börtönben pofoztak meg. Azt fogták rá, hogy uszító prédikációkat tartott. Nem volt igaz. A farkas és a bárány ősi aesopusi példázata minden gonoszság örök viselkedésmodellje: a ráfogás, a tudott hazudás ürügy a brutalitásra. Az agresszor ugyanis lényegében impotens - nem tud indulatba jönni csak úgy, ha hazudik magának. Az élet normális dolgain eltompult érzékei a hazugságtól "indulnak be", gyűlöl mindenkit, aki nem olyan, mint ő. Nem olyan a beszéde, nem olyan a szokása, nem olyan az erkölcse. Mégis beszélni kell, mert a beszéd, az emberi szó gyógyító erejű. Gyógyító erejű az iszonyat megnevezésével, a televízió előtt befagyott, begörcsölt érzékek felrázásával, a vigasz, a remény sírva is felidézett ígéretével, az embermeleg megmutatásával, a szó, az ige, a cselekvő láttatás, a látható cselekvés győzelmének hitével, hitetésével és akarásával. A magyar nyelv egyik legszebb és archaikus hangzása ellenére máig is átérezhetően gyönyörű, tiszta, mélységből vett ízű textusa, szövege, a Halotti beszéd, így kezdődik: Látjátok, feleim, mik vagyunk...? Az e századi aktualizálás - magába foglalva és talán semlegesítve is kicsit a képsorokat - az ősi igével, az összetartozás elemi rettenetében gyönyörű distanciával, feszültséggel szólalhatna meg: ...mik vagyunk? Bizony, áldozatok, gonosz erők játékai, ártatlanok és saját jó szavainkba kapaszkodó, egymás számára saját testmeleg szavainkkal vigaszt nyújtani tudók vagyunk, gyászolni tudók vagyunk, a rettenetet a mozdulat gyászos méltóságával és a közös hittel oldani akarók és tudók vagyunk, emberek vagyunk, akik befogadtuk és befogadjuk itt Magyarországon a menekülőket, akkor is, ha mások, mint mi, a nyelvükben, a szokásaikban... mert mi emberek vagyunk. Nincs más erő, más igazság, mint ezeket a látványokat hívni, idézni, ha kell, varázsolni a brutális képsorok helyébe. Mert az a látvány is igazság, de nem a miénk. Ne tapadjon rá a megbénuló tekintet, ne maradjon foglya az iszonyatnak, ehhez kell az emberi szó, amelyet megértenek, akik a mi nyelvünkön szólnak, és ehhez kell a mozdulat, melyet szívükkel átéreznek és tudnak azok is, akik nem a nyelvünkön fejezik ki magukat, de értik a kinyújtott segítő kéz, a menekítő, féltő és óvó mozdulat emberi nyelvét. Látvány, mozdulat és szó olyannyira különböző szép lehetőségei az életnek, olyannyira megalázható lehetőségei is. Mennyi gonoszát is lehet művelni a szóval, magával a szóval. Melyet aztán sajnos, követhet a mozdulat s végeredményként a szörnyű látvány. Újabban napvilágra hozott dokumentációk szerint ott, azon a tájon egykor tízezrével öldöstek le embereket szisztematikusan, s a cselekvő már nem is kívánta indokolni, mi okból teszi. Azért, mert akit pusztítani akart, más. Az elmúlt évtizedekben gondosan eltitkolt tények most élesen hasítanak a tudatunkba, történelmi fájdalom gyászát hozzák, beszélni is kell róluk, nemcsak megmutatni, hogyan voltak. Beszélni kell, mert csak a beszéd, az emberi melegségű szó segíthet túlélni a borzalmakat. Bepólyálni a sebeket, gyolcsba takarni az elpusztítottakat, belerettenve mindabba, ami megtörtént, és mégis szólni egymáshoz. Altatót dúdolni a kisdednek, elringatni a fájdalmakat, könnyekkel elborított szempilláinkon át is látni, hinni, tudni valamit, ami több, mint a látható események: látni és tudni azt, hogy hogyan ne legyen... Az agresszióról tudósító agresszív látvány beépül a sejtekbe már ott van, mint információ, és sajnos nekünk talán kevés a lehetőségünk, hogy a szóval küzdjünk ellene. És mégis, mégis beszélni kell... Nincs más esélyünk. Ki kell mondanunk a szavakat: ház, anya, haza, emberség... B.M. 1 vesevnÁG Vesebetegek Egyesületeinek Országos Szövetsége folyóirata Megjelenik kéthavonta Felelős szerkesztő: Gál Ágnes Felelős kiadó: Ádám Edit, a VOKSZ elnöke Tervezőszerkesztő: Dukay Barna A szerkesztőség és a kiadóhivatal címe: 1032 Budapest, Föld u. 57. Telefon és telefax: 1-886-514 Készült a Digital Comp Rt Nyomdaüzemében 1196 Budapest, Kisfaludy u. 168. Telefon: 1-271-276 Felelős vezető: Bartha Tibor elnök Nyomdaüzem megbízott vezetője: Kiss Lajos Terjeszti a VDKSZ ISSN 0238-6240 V_________________________________________