Vesevilág, 2003 (16. évfolyam, 1-6. szám)
2003-02-01 / 1. szám
Egészségügy 2003. Az elmúlt évben kardiológiai eredetűnek vélt panaszokat kerestem meg a háziorvosom. Néhány szakorvosi vizsgálat után megnyugtatott, nem arról van szó, a tünetek valószínűleg idegi megterhelés eredményei, többet kell pihennem. Megnyugodtam. Egy kardiológus barátommal történt találkozás és beszélgetés során szóba hoztam ezt is. A koromat figyelembe véve javasolta, hogy komolyabban vizsgáltassam ki magam egy kórházban, ha kell, ebben segíteni is tud. Nos, így kerültem a Budai Irgalmasrendi Kórház kardiológiai osztályára. A dolog azért is izgalmassá vált, mert alkalmat adott „inkognitóban” belülről megismerni, személyesen megtapasztalni, hogyan is működik ma egy (ráadásul egyházi tulajdonba visszaadott és általuk működtetett) egészségügyi intézmény. Egy hetet töltöttem benn, közben vizsgálatok és kezelések során estem át. Tapasztalataim hasznos adalékul szolgálhatnak. Már a beköltözéskor látszott, hogy a kórház igen elhasznált állapotban van, a legújabb épületrész is 25 éves, azóta nem nyúltak hozzá. Az ágyas szobák tűrhetőek, az ágyak motorosan állíthatók és kényelmesek (nem minden osztályra jellemző). De az ablakok igen rosszul zárnak, a meleg jelentős része elillan, a zuhanyozók és WC-k tájékára nem szabad az ÁNTSZ-t elvinni. Vagyis olyan, mint a kórházak többsége ma Magyarországon. Ami megnyugtató, hogy a szakemberek jók, a ma rendelkezésre állható orvostechnikai eszközök többségével rendelkeznek, a bajt, ha van, nagy valószínűséggel megállapítják, és természetesen segíteni is tudnak. Érdekesebb volt számomra, hogyan is alakul ma, az egészségügyi törvény hatályba lépése után öt évvel a betegjog, a beteg és a kórház dolgozói közötti kapcsolat, mi valósult meg abból, amiért éveken keresztül küzdöttünk. A kivizsgálást irányító fiatal doktornő mindig közvetlen és kedves volt. Minden fenntartás nélkül tudtam kérdezni, és ő az addig rendelkezésre álló adatok alapján számomra kielégítő válaszokat adott. A vizsgálati eredményeket mindig megnézhettem, a kivizsgálás végén részletes és laikus számára is aránylag érthető zárójelentést kaptam. Vagyis egy tevékenyen együttműködő beteggel ki tudta alakítani azt az orvos-beteg kapcsolatot, ami korunkban, az igen erős szakosodás korában egyáltalán kialakítható. Ugyanezt a hozzáállást kaptam az osztályhoz rendelt gyógytornász részéről is. A különböző vizsgálatokat végző orvosokkal is hasonló tapasztalatokat szereztem, bár a velük való találkozások alkalmiak és rövid idejűek voltak. A kórházak igen fontos szereplői, az ápolás minőségének alapvető befolyásolói, a beteg közérzetének meghatározói a nővérek, hiszen egész nap ők vannak a betegekkel. Sajnos, nem mindegyikük partner ebben. Még mindig rendszeresen előfordul, és természetesen igen sértő, hogy az idősebb embereket papának, tatának szólítják, hangosan és parancsolóan utasítgatnak. Nem értem, miért kell az éjszakás nővéreknek kora hajnalban egy beteg mosdatása közben, teljesen fölöslegesen, kiabálással mindenkit álmából felverni. Elogyan fordulhat elő, hogy egy gyógyszeradagot két nővér is odakészít a betegnek, s mi van, ha a beteg sem figyel oda. Miért kell néha igen hosszú időnek eltelni a nővérhívó jelzése és a beteg meglátogatása között, mikor látom, hogy a szobában beszélgetnek. Tudom, hogy nem keresnek sokat, hogy esetenként igen megterhelő munkájuk van. De ezt ebben az országban sajnos még igen sokan elmondhatják, ez nem adhat felmentést. S egy sor jellegzetes hiba, amit az egészségügyi törvény előír, ezért változtatni kellene. A felvételkor nem kaptam tájékoztatást az alapvető betegjogokról, annak érvényesítési lehetőségeiről, a kórház házirendjéről, a betegjogi képviselő elérhetőségéről. Rendszeresen sérült a titoktartáshoz való jogom, hiszen a kikérdezések, a vizsgálatok egy része a kórteremben történt a betegtársak jelenlétében. Ugyanezen jogomat sértette a főorvosi vizit is, hiszen akkor is a kórteremben számolnak be a főorvosnak a betegeket érintő minden jelentős fejleményről. A vizit értelmét egyébként sem tudtam megfejteni, hiszen a reggeli órákban rendszeresen és szerintem követendő példaként sor került egy orvosi értekezletre, ahol a betegekkel kapcsolatos vizsgálatokat, eseményeket, levonható következtetéseket, stb. közösen végigbeszéltek. A kivizsgálásokra váró betegeknél nagyon sok a vizsgálatok közötti és a vizsgálatok előtti várakozási idő. Aki benn fekszik, az ráér várakozni, hallottam többször is. Ez a szemlélet jelentősen megnöveli a benntartózkodás idejét. Egy számítógépes hálózatba kapcsolt rendszer és megfelelő program segítségével optimalizálni lehetne a rendelkezésre álló eszközök kihasználtságát, a betegeket időre lehetne vizsgálatra hívni, az eszközöket kezelő orvosok, szakemberek terhelését pedig kiszámíthatóvá, ezzel könnyebbé lehetne tenni. Tudom, ez pénz. De pénz a feleslegesen eltöltött idő, s a nem megfelelően kihasznált eszköz is. S akkor még nem is beszéltem arról a kárról, amit a várakozás miatt ideges emberek egymásnak és a kórház dolgozóinak okoznak. A leírtakból lehet, hogy nem derül ki, de nem vagyok elégedetlen. Nem csak azért, mert megállapították, hogy nincs baj. Azért is, mert ha lassan is, de láthatóan elindult egy kedvező folyamat az egymást partnernek tekintő orvosbeteg kapcsolat felé. S ez nem kevés. Odafelé baktatva azon gondolkoztam, hogy a papírokon levő fejléceken és a bejárat melletti feliratokon túl vajon miből fog még kiderülni, hogy a kórház az Irgalmas rend tulajdona. Nos ez nem derült ki. Elmenőben viszont azon gondolkodtam, hogy vajon miért kérte vissza a rend a kórházat, ha ő sem rendelkezik anyagi eszközökkel annak felújítására, ha ő sem tudja azt szervezettebben, gazdaságosabban működtetni, s ha az ápolás területén sem tud a máshol megszokotthoz képest mást nyújtani.