Vesevilág, 2010 (23. évfolyam, 1-4. szám)
2010-02-01 / 1. szám
(QS2)ŰMS®á Esetenként IceLL, Inogy Iegyen Ihatár Halljuk, értjük, hogy a korábbi években (politikusaink vezérletével) lehetőségeinken túlmenően költekeztünk, amit most vissza kell fizetnünk. Fel kellett ébrednünk álmunkból, amely szerint a rendszerváltás rövid időn belül, áldozatok nélkül biztosítaná nekünk is a nyugat-európai országok életszínvonalát. A keserű ébredést még keserűbbé tette a gazdasági világválság, amit a nagy amerikai bankok hitelezési válsága indított el. Az állam (vagyis az ország teljes lakossága) komoly takarékoskodásra kényszerült és kényszerül, ami a gazdaság és az életünk szinte minden területét érinti. De nem mindegy, hogy mit milyen mértékben. Hasonlóan egy családi kasszához, ahol a jövedelem megcsappanása esetén automatikusan átrendeződnek a dolgok. Például a lakást, a rezsit, az élelmet, a ruházkodást fizetni kell, az újabb autó, a modernebb televízió, háztartási készülék, az utazások, színház, mozi halasztást szenvedhetnek. Az élelmezési és ruházkodási költségeken is lehet spórolni, hiszen vannak olcsóbb élelmiszerek, ruházati termékek, de ezeknél egy adott szint alá már nem mehetek, mert azért már értéktelen minőséget - vagy semmit sem - kapok, a létem kerülne veszélybe. Vagyis nem lehet mindenütt egyformán, fűnyíró elv szerint takarékoskodni, minden területen meg kell vizsgálni az elvonás hatását. Az állam takarékoskodási kényszere természetesen az egészségügyet is elérte, egy elvetélt reformkísérlet után a több évtizede megkövült és minden változtatási kísérletnek ellenálló, szinte változatlan struktúrájában - sajnos a fűnyíró elv szerint. Az eredményt mindannyian tapasztaljuk: kedvetlen, bosszúságukat sokszor a betegekre zúdító egészségügyi dolgozók, igen hosszú várólisták, lerobbant, létükhöz mindenáron ragaszkodó osztályok, kórházak, csődök. Általában, ha kényszerűen ugyan, de a helyzet ismeretében tudomásul vesszük, eltűrjük, mert a várakozás, a halasztás, a rosszabb környezet talán nem okoz visszafordíthatatlan folyamatokat, előbb-utóbb megkaphatjuk a szükséges kezelést. De az életmentésre, a sürgős és halaszthatatlan beavatkozásokra ez nem igaz. Itt nem lenne szabad takarékoskodni. Pedig itt is ez történik. A művesekezelésre és a betegszállításra fordított összegek eleinte csak reál, ma már abszolút értékben is csökkennek egy felül zárt kasszás rendszerben (vagyis, ha több beteget látsz el, akkor egy beteg ellátásáért kevesebbet kapsz). A művesekezelést és betegszállítást végző szervezetek többsége magánvállalkozó, szerződéseikben szerepel a területi ellátási kötelezettség, vagyis beteget, szállítást nem utasíthatnak el. Az eredmény: az ellátandó betegek számának folyamatos növekedése, a költségek állandó emelkedése, a lehetséges takarékoskodások mellett csökkenő nyereség, majd veszteség, végül csőd. Van rá példa most még csak a betegszállítók között, hiszen ők a legérzékenyebbek, nem áll mögöttük komoly pénzügyi háttér. Az egészségügyet érintő elvonások megmutatják, hogy vannak intézmények, amelyek megfelelő intézkedésekkel, átszervezésekkel átmenetileg át tudják vészelni ezt az időszakot. De ezek többnyire komplex ellátást nyújtanak, lehetőségük van házon belül súlyozni. A műveseállomás azonban csak dializálni, a betegszállító szállítani tud, nem tud, nem is szabad neki súlyozni. Nincs másra jogosítványa. A megszorítás elrendelésénél egy magánvállalkozás esetén lehet azt mondani, hogy fájjon az ő feje, ha nem megy az üzlet, ha csődbe megy. De a betegszállítás és a művesekezelés szinte teljes mértékben a magánvállalkozókra épül, ezek csődje beláthatatlan következményekkel járna. Pontosabban: belátható következményekkel. Ezt talán nem kellene megvárni. Ébresztő, amíg nem késő! (ddtouA /3?mv