Napló, 1962. augusztus (Veszprém, 18. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-01 / 178. szám

2 A pártszervezet munkája nyomán teljes az egyetértés a veszprémi „Dózsádban ■— Hol jártatok tegnap? A ma­gatok dolga után. Elmentetek anélkül, hogy a borjakról gondos­kodtatok volna! Hát még mindig csak ennyi nektek a közös? Még mindig nem ez az első a szemetek­ben? — mondogatja a brigádveze­tő. A két férfi, akiknek a szemre­hányás szól, csak hallgat, s mikor látják, hogy a másik kifogyott a szóból, csendesen beballagnak az istállóba. A brigádvezető is most már megenyhültebben, csendesebben folytatja. Talán nem is nekünk, hanem magának szánja szavait: — Most meg majd arra kell ügyel­nem, nehogy túl sok takarmányt hordjanak az állatoknak, így szo­kott lenni. Szívükre veszik, ha az ember összediskurál velük, és így akarják jóvátenni a hibát. Még arra is legyen gondom, ami­kor enélkül is van éppen elég. Már az asszony is szid, hogy csak enni, meg aludni járok haza. Teg­nap is éjjel fél egykor keveredtem ágyba. Állattenyésztési brigádve­zető vagyok a szövetkezetnél. Há­rom üzemegységünk van. Mind­egyikhez el kell mennem, ha azt akarom, hogy rend legyen. A két veszprémi szövetkezet egyesülése óta párttitkár is vagyok, előfordul, hogy a növénytermesztésbe is be kell segítenem — mondja Jung József elvtárs. Néhány hónapja csak, hogy párt­titkár, de már szinte mindenki megszokta, ha valami baj van, ha valami nehézség van, neki szól­janak, a pártszervezet segítségét kérjék. És ha már egyszer biza­lommal jönnek, segíteni kell, ez az elve. — Meg — mint mondja — meg is kell az embernek minde­nütt jelenni, megnézni, hogy mint is vannak, nem igaz? Ezt elvár­ják­­ a tagok. Igen, elvárják a tagok, kommu­nisták, pártonkívüliek, hogy fel­keresse őket Jung elvtárs, beszél­gessen velük munkaközben vagy otthon a párttitkár és a vezetőség többi tagja. S ha Jung elvtárs pa­naszkodik is, hogy sok az elfog­laltsága (tanácstag is) azért szívesen tesz eleget e „kívánságnak”. És felkeresik azokat is, akik nem várják őket: azokat a tsz tagokat, akik nem szí­vesen vesznek részt a közös mun­kában. Szerencsére a többség na­gyon rendesen, lelkiismeretesen dolgozik. Van olyan 72 éves nyug­díjasa is a szövetkezetnek, aki már száz munkaegységet szerzett az idén. De vannak néhányan, akik még mindig húzódoznak a közös munkától. Velük is beszél­getnek a pártvezetőségi tagok, kommunisták és magyarázzák, menyire helytelen ez az álláspont. Igyekeznek őket jobb belátásra bírni, de sajnos sok esetben si­kertelenül. Mégsem hagyják ab­ba az agitációt. Többszöri beszél­getés után sikerült meggyőzni Cso­rnai Mihályt, Jung Jánost, akik most már rendszeresen járnak dolgozni. A „Dózsa” kommunistáinak leg­meggyőzőbb „érvé” ben fordulunk is hozzájuk, amit lehet, megtesznek. — Hogy milyen ügyben kérünk segítséget? — ismétli a kérdést. Nehéz lenne felsorolni. Az már úgy jön, hogy ha valami van, elő­ször a pártszervezethez fordulunk segítségért, tanácsért. „Divattá vált” a veszprémi ter­melőszövetkezetnél, hogy a ter­melőszövetkezet vezetősége min­dent megtárgyal a pártszervezettel, kéri, meghallgatja a kommunisták véleményét, tanácsát. A pártveze­tőség kéthetenként tart ülést, amelyeken a szövetkezet elnöke is mindig részt vesz. Taggyűlésre pe­dig — ha a napirend olyan — pár­­tonkívülieket is meghívnak. A pártszervezet éves munkaterv alapján dolgozik. E terv alapján többek között olyan gazdasági munkákat érintő kérdéseket is na­pirendre tűztek, mint a szövetke­zet elnökének beszámoltatását a tavaszi mezőgazdasági munkák­ról, a növényápolásról. Legutóbb a féléves mérleget értékelték, il­letve az elnök számolt be (és szí­vesen!) az aratásra való felkészü­lésről. Raktárgondjaik vannak. Megállapodtak, hogy takarmány­­gabonából csak a szükségletet és a jövő évi vetőmagot, a kenyérgabo­nából pedig csak a vetőmagot rak­tározzák, a munkaegységre eső gabonát közvetlenül a géptől ad­ják ki. A pártszervezet foglalkozott a premizálással is Az idén már — az aratási munkákon kívül — minden munkára kiterjedő prémi­umrendszert alkalmaznak. Ez kedvezően érezteti máris a hatá­sát. Már most biztosítottnak lát­szik, hogy a hízlalási szerződést túlteljesítik, az egész évi tojásérté­­­kesítési szerződésnek is eleget tet­tek, jó termést várnak cukorrépá­ból, s még lehetne tovább folytat­ni a példák sorát bizonyítékául, hogy hasznos, jó a prémiumrend­szer. Tavasszal egyesült a két veszp­rémi termelőszövetkezet. Voltak akik nem szívesen vették tudo­másul e tényt, többen aggódtak, hogy nem boldogulnak így. Jó eredményt hozott az egyesülés. Senki sem bánta meg, hogy így határozott. Már csak azért sem, mert azóta rendszeresen fizetnek munkaegységelőleget. Van olyan tag is, aki havonta 1400—1500 fo­rint előleget is felvesz. Valószínű, hogy az év elején tervezett 41,88 forintos munkaegység értéke nem csökken, hanem még növekedik is. Helytelen lenne az eredménye­ket kizárólag annak tulajdonítani, hogy a szövetkezet vezetősége és pártszervezete között jó az egyet­értés, hogy a pártszervezet jól se­gíti a termelőszövetkezet gazdasá­gi munkáját, de hogy része van benne , az nem kétséges. Mike Tiborné a személyes példamutatás. Valamennyien úgy dolgoznak, hogy egyetlen egyet sem kezdhet ki közülük senki sem, csak példát vehetnek róluk. — Jó segítség nekünk a párt­­szervezet — ismeri el az elnökhe­lyettes is. Jó a kapcsolatunk a pártvezetőséggel. Bármilyen ügy­ Művészeti nívódíjakat alapítottak Művészeti „nívódíjakat“­ alapítanak Veszprém megye irányító kultu­rális szervai, amelyeket íróknak, színművészeknek és képzőművészek­nek ítélnek kiváló teljesítményeikért. November 7-én nyújtják át az arra ér­demes képzőművészeknek, április 1-én az Irodalmi, a színházi évad befejezé­se után a színészi munka legérdeme­­sebebe művelőinek. WAPLO Egy hegymagasi panasz A hegymagasi igazgató-tanító panaszolta: — Tanulmányi kirándulásra szerettem volna vinni a gyereke­ket. Elég­ messzire, Pannonhalmá­ra. Mivel a nagyméretű autóbusz­ban még akkor is maradt volna hely, ha valamennyien együtt va­gyunk, úgy gondoltam, hogy a szü­lői munkaközösség néhány tagját is magammal viszem. Szívesen jöttek volna, gondolom elsősorban a gyerekeik kedvéért, de bennem közben az a gondolat is munkált, hogy ilyesformán talán sikerül egy kis érdeklődést ébresztenem a falu határain kívül lévő dolgok iránt a hegymagasi felnőttekben, akiknek a szellemi élete egyelőre bizony még — ne kerülgessük a szót — nem eléggé eleven. Mindez azonban csak elképze­lés maradt. Az IBUSZ illetékes tisztviselői — nagyon udvariasan, de félreérthetetlenül — megmond­ták, hogy akárhány helyem is van, ilyen kirándulásokra a szü­lői munkaözösségnek legfeljebb csak két tagja kísérheti el a gye­rekeket. Mondani sem kell, hogy ha valóban csak ketten jönnek, napokra elégséges beszédtémát szolgáltattunk volna a falubeliek­nek. — Miért épp ez a kettő és miért nem másik? Így aztán ket­ten mentünk a kollégámmal, de azóta is bosszant a dolog, hiszen nemcsak az oktatás, hanem az ál­talános népművelés is feladatom, melynek épp a mai viszonyaink között legjobb módszerétől, a kí­nálkozó tanulmányi kirándulások­tól foszt meg az IBUSZ-nak egy szerintem mechanikusan alkalma­zott rendelkezése. OI. Jadwiga és Jóska A hogy nézem a teremben ülő fiatalo­kat, akik a tanfolyamra egybegyűl­tek, s immár egy hetet töltöttek itt, a KISZ- szervezetek leendő vezető propagandistái­képpen, feltűnik egy lány. Arcvonásai, ru­hája, hajviselete egészen elütő a többiébtől, de a figyelme nem. Nézi az előadót, Lehocz­­ky „bácsit”, a már nem ifjú korú, kupi is­kolaigazgatót, éppen arról szól a dobogón, hogy „nektek, ifjú barátaim, minden lehet­séges eszközzel élesztgetnetek kell az ifjúság öntudatát, segítsétek őket a tanulásban...” Beszél, a lány pedig figyeli, s olykor kérdez valamit a mellette ülő fiatalembertől, mert Jadwiga Krysiak nem ért meg mindent, hi­szen lengyel lány. De hogy kerül ide ez a bájos, egyetlen lengyel leány a Veszprém megyei ifjúsági, vezető propagandisták kö­zé? Meg is kérdezem tőle hamarosan. — Iderepültem — mondja lengyelül, a mellette ülő fiú tolmácsolja. — Magyar­­ország és Lengyelország közt már nincs tá­volság! ~XI évet, dús, szőke copfját — baloldalon ^ ’ viseli — a pad fölött hintáztatva. A fiú is bemutatkozik: — Ferenc József vagyok. De nem az az igazi... Szóval nem az a Ferenc Jóska, aki a ka­tona­ mundért adta a „32-es” bakákra. Ha­nem az Ajkai Alumíniumkohó fiatal mér­nöke. Társadalmi ösztöndíjas egyetemi hall­gató volt öt esztendeig a lengyel glinicai műszaki egyetemen (Sziléziában), ott ismer­kedett meg Jadwiga Krysiak-kal, a lány most négy éve egyetemi hallgató. Azt mondja Ferenc József: — Karácsony táján ő hívott meg engem. Most meg én hívtam vissza Jadwiga Kry­­siak-ot. Ennyi az egész. Mire ideért, behív­tak Ajkáról erre az egyhetes, ifjúsági tan­folyamra. Ő meg eljött velem. Így részt tu­dok venni a tanulásban és vele is együtt lehetek. — És nem engedték meg, hogy kimarad­jon a tanfolyamról? — Megengedték volna. De a vendégemnek sem terhes ez. Azért nem kell mindig itt ülnie, csak ha akar. Másrészt: jól érzi ma­gát itt a fiatalok között. Amikor énekóránk volt, ő is tanult. Meg amikor a különféle ifjúsági játékok vezetését tanultuk, természetesen önfeláldozás is ez a tan­­­­­folyam mindkettőjük részéről, az ember jól tudja. De erről nem szólnak. A lengyel lány és a magyar fiú komolyan ve­szik a tanulást, az életet. — Hogy érzi itt magát? — kérdem a lánytól. — Dobrze! — Járt más városban is? A fiú fordítja: — Egerben, Budapesten, Balatonfüreden. — És hogy tetszik az élet, amit itt lát? — Jóska mondta, hogy jó. És én is úgy látom. Sok az áru és a divatozás. Magyar­­országon most igen szépen fellendül az élet. Nem is hittem volna, hogy itt tartanak. Na­gyon szimpatikus nekem. A Balaton nagyon szép. Csak én nem tudtam, hogy ilyen erős itt a nap. Úgy leégtem rövid idő alatt, hogy orvosi kezelésre szorultam. — Hogy tetszik a koszt? Külföldieknek szokatlan. — Sok minden nagyon finom. — Rossz is akad a magyar ételek között? — Igen. A halászlé nem jó. Nekünk nem. Fogja a nyakát, hogy azt rágta nagyon. — Melyik városban tanul? — Krakkóban. Édesapám meg Plock-nál dolgozik, azo­n az olajvezetéken, illetve olaj­­finomítón, amelyik a szocialista országok nagy részét is bejárja... És Krakkóban tagja vagyok a ZSP-nek is. (Lengyel ifjú­sági szervezet.) Nekem nagyon jó itt. A tan­folyamon is. Kellemes és tanulok. — Ugyan mit? — Már benyújtottam az egyetemen a diplomamunkám témáját. Címe: A lengyel— magyar barátság a történelem folyamán. És ebben nemcsak a régi barátságot dolgozom fel, hanem az újat is. Az meg itt is látszik, alakul és gondolatokat ébreszt. Aztán Eger, Sümeg, Veszprém vára... Ezekben is jár­tam. B­eszél a várakról, történelmükről, olyan ■*-* hévvel, hogy az ember egyszerre ér­zi: leendő történésszel ül szemben. Megle­pően ismeri a magyar történelmet is. Neve­ket, történelmi sorsfordulatokat, nemes har­cokat, bukásokat__ És erőteljesen tanulja a magyar nyelvet... Közben a magyar fiatalok, akik a szünetben elhaladnak mel­lettünk, oda-odaszólnak: — Nagyon aranyos, ugye? Csakugyan. Az egyik lány megjegyzi Fe­renc Józsefről meg Jadwiga Krysiakról: — Akár Magyarországon, akár Lengyel­­országban élnek is majd, mindegyik ország csak nyerhet velük. Ilyen mérnökkel meg történésszel! Azt hiszem, fején találta a szöget. tz Poesgai «­* 1362 Augusztus,­­ ..... . ---------------------------------- - Jó bornak is kell cégér! SZERETNÉK választ kapni Tóth elvtárstól, kinek higgyek? Egyesek dicsérik, egyesek meg, hogy úgy mondjam... inkább mu­latozásnak tartják a tapolcai KISZ szervezetek ifjúsági házának a munkáját — tettem fel ezt a „kényes” kérdést Tóth Ferenc elv­­társnak, az ifjúsági ház vezetőjének a minap Tapolcán. — Ilyen feltételezés alapján nem tárgyalok! Nincs mondani­valóm! Jelenteni fogom az illetékes pártbizottságoknak... majd megmutatjuk, hogy az ilyen rágalom... Alig tudtam megmagyarázni, hogy a feljelentéssel nem megy semmire. Tapolcán igenis van olyan vélemény, amely sokat jelentő, lekicsinylő legyintéssel végződik. „Az ifjúsági ház?” — és legyin­tenek. Az ilyen legyintők mellett persze nem lehet szó nélkül el­menni. Fenyegetéssel elhallgattatni őket pedig még rosszabb len­ne. Nem ellenséges szándékú emberek legyintenek ugyanis, hanem tájékozatlanok, akik — sajnos — évek alatt szoktak hozzá, hogy a szervezett ifjúsági élet említésére legalkalmasabb dolog legyin­­teni. El kell ismerni, hogy — volt miért. Tapolca ifjúsági élete évekig nem azt bizonyította, amit ma. Az IFJÚSÁGI HÁZ még nincs egyesztendős. Tavaly szep­tember 24-én nyitották meg. A megnyitón jelenlevő mintegy négyszáz fiatal már akkor is magáénak vallotta az új létesítményt, melynek átalakításában, rendbehozásában szinte kivétel nélkül részt vettek. A fiatalok nagy tettvággyal fogtak munkához. Szep­tember 28-án a 12 KISZ alapszervezet már megválasztotta a ház vezetőségét. Október elején kész volt a negyedéves tervük, s már október 5-én megkezdte működését a néptánc csoport. Az ifjúság lelkesedése a fiatal tanárok lelkesedésével találkozott a kezdet kezdetén. ÖT LELKES FIATAL tanáron kívül Mercsényi Judit és Nagy Dezső is az ifjúsági házat rendszeresen segítők közé tartozik, de a nem pedagógiai végzettségű fiatalok közül is sokat — mint például Farkas István, Sárközi Miklós —, az idősebbek közül pe­dig Tátosi bácsi elmaradhatatlanok. És kezdenek lassanként — bár még kevesen — a szülök is el-eljárogatni az ifjúsági ház ren­dezvényeire. Az alakulási év októberében az első mulatságon, a szüreti bálon még csak nyolcvan KISZ tag vett részt. Ma már na­ponta 40—50 fiatal van jelen a ház valamelyik szakkörének fog­lalkozásán. Ünnepi műsoraik, irodalmi ankétjaik, vitáik népsze­rűek és egyre látogatottabbak. Megvitatták A kőszívű ember fiai és a Tizenegyedik parancsolat című színműveket. A decemberi kultúresten bemutatkoztak a színjátszók is. Ekkor már kétszáz fiatal volt jelen. A járásszerte kedvelt zenekarnak pedig még vi­déki — balatonedericsi — tagja is van. Szerepeltek Zánkán, Szent­­antalfán, Badacsonylábdihegyen, nem is szólva az időközben 14-re növekedett alapszervezet különböző rendezvényeiről. Sakk, ping­pongbajnokság, fényképész szakköri kiállítás, irodalmi estek, zene­estek, politikai oktatás, de hiszen felsoroltam már! Művelődnek, tanulnak és persze szórakoznak is a fiatalok. Emellett jól dolgoznak munkahelyeiken is, sőt a társadalmi munkából is komoly mértékben veszik ki a részüket. Fásítanak, parkosítanak, rendben tartják a saját házuk táját, segítenek a termelőszövetkezetnek. MÁSFÉL ÉVE a múlté az „azt mondták”, „beszélték”, közel egy éve pedig már példás, szép eredménnyel dolgoznak a tapolcai fiatalok. Igaz „csak” a saját otthonukban, „csak” maguknak többé­­kevésbé. Ezt is csak egyelőre. Társadalmi munkájuk már túlnőtt a ház falán, a járásban már ismerik és szeretik művészeti szak­köreiknek a tagjait. A tánccsoport tagjai pedig csaknem minden nyilvános ünnepély szereplői, sőt járási, megyei dicséretben is részesültek már. Íme, az eredmények önmagukért beszélnek, önmagukért, de nem önmaguk helyett. A jó bornak is kell cégér, a jó munkáról is beszélni kell! Mértéktartóan, szerényen, de öntudatosan. Ha gya­koribb lenne az olyan rendezvény, amelyre a felnőtteket is meg­hívnák, rövidesen megváltozna azon egyre kevesebbek véleménye is, akik ma még egy-egy legyintéssel napirendre térnek a fiatalok sok-sok egészséges és mindannyiunk örömére szolgáló dicséretes munkája felett. Vágvölgyi László

Next