Napló, 1963. február (Veszprém, 19. évfolyam, 26-49. szám)
1963-02-01 / 26. szám
2 Tudományos társaságba tömörülnek a Veszprém megyei közgazdászok Néhány fiatal közgazdász szűkebb körű megbeszélésén vettünk részt a héten a megyei KISZ-bizottságon. Többek között dr. Gönczöl Ferenc, a Magyar Közgazdasági Társaság titkára, Wundele György, a KISZ Veszprém megyei Bizottságának ágit.-prop. titkára (szakképzettségére nézve egyébként ő maga is végzett közgazdász), s Zilahi Károly, a Veszprém megyei előkészítő bizottság egyik legaktívabb tagja vitatták meg, hogyan lehetne és kellene megszervezni megyénkben is a Magyar Közgazdasági Társaság helyi csoportját, illetve tömöríteni az itt élő — főleg fiatal — közgazdászokat. Belekapcsolódva a beszélgetésbe, először dr. Gönczöl Ferencet kértük meg: ismertesse röviden a társa:,,! mibenlétét, jellegét, feladatait. — Hasonló jellegű társaság működött nálunk már a felszabadulás előtt is, ez azonban — természetesen — a tudomány polgári képviselőiből és gyakorlati alkalmazóiból állott — mondotta Gönczöl elvtárs. — A Magyar Közgazdasági Társaságot 1959- ben az a szükségszerűség hívta létre, hogy a szocialista népgazdaság különféle posztjain fiatal, zömmel már a felszabadulás után végzett közgazdászok állanak. Nekik, maguknak is, de közvetve népgazdaságunknak is szüksége van arra, hogy szervezeti életet éljenek, műveljék magukat e tudományban, lépést tartsanak újabb eredményeivel, tudományos tevékenységet is folytassanak, s általában: terjesszék, pezsgő elevenségben tartsák a közgazdasági gondolatot, a közgazdasági problémáknak sokoldalú összefüggésekben való szemléletét. — A megalakulás óta — folytatta Gönczöl elvtárs ■ — a részfeladatoknak megfelelően nyolc szakosztályunk működik. Országszerte körülbelül ezerötszáz tagot számlálunk, a működő közgazdászok számát viszont hatezerre becsüljük. Most igyekszünk megszervezni megyénként a helyi csoportokat: Borsodban és Győr-Sopron megyében már létre is jöttek; ; harmadikul , pedig, mint örömmel tapasztaltuk, a Veszprém megyei közgazdászok szervezkednek. — Kik lehetnek tagjai a társaságnak? — Nem kizárólag az egyetemet végzett szakemberek, hanem azok is, akiknél a diplomát alacsonyabb színvonalú képesítés, de megfelelő szakmai gyakorlat pótolja , amit rendszerint a felelős beosztás garantál. A helyi csoportok, alakuló közgyűlésein részvevő közgazdászok automatikusan tagok lesznek, a későbbi belépőknek ajánlókra lesz szükségük. Mindezek után pedig, ami a legfontosabb: melyek a társaság célkitűzései? — Alapszabályunk szerint tömören az, hogy „társadalmi úton segítse a közgazdaságtudomány marxista—leninista szellemű, népgazdaság szocialista fejlődését a szolgáló művelését és gyakorlati alkalmazását”. Szeretnénk megakadályozni, hogy a fiatal közgazdászok, főleg akik az egyetem elvégzése után vidékre kerülnek, csak saját üzemük közgazdasági problémáira koncentrálva figyelmüket, a népgazdasági szemlélet szintjéről szűklátókörű provincializmusba süllyedjenek. A társulati élet, a viták, ankétok, előadások,véleménycserék, munkacsoportokban végzett vizsgálatok lehetővé teszik, hogy kölcsönösen megismerkedjenek egymás munkaterületeivel, s ez saját problémáik megoldásához is hozzásegíti őket. Sőt: a társaságnak sokirányú nemzetközi kapcsolatai vannak, amelyek — például , nemzetközi konferenciákon való részvétel kapcsán — a tudománynemzetközi eredményeit is hozzáférhetőbbé teszik számunkra. társulat ezenkívül biztosítja tagjainak továbbképzését, vagy éppenséggel tudományos tevékenységét is, a szaklapokban elhelyezett cikkek, tanulmányok formájában. — S e továbbképzés nem felesleges? Nem párhuzamos például a közgazdászok állami rendszerű továbbképzésével? — Nem. Állami vonalon a továbbképzés specialistákká, saját szűkebb munkaterületüket jobban értőkké teszi a közgazdászokat. A mi társadalmi továbbképzésünk viszont éppen fordítva: a kitekintést, a népgazdasági szemlélet erősítését van hivatva szolgálni. . — Hogyan veszi hasznát népgazdaságunk a társaság működésének? Nem öncélú-e ez? — Nem. A népgazdaság nem is csak úgy látja hasznát működésünknek, hogy az egyes gazdasági posztokon így jobban képzett szakemberek dolgoznak majd. Hanem közvetlenül is: szakosztályaink és a helyi csoportok egyes konkrét problémák vizsgálatával és megoldásával segítik az állami szerveket, illetve biztos alapot adnak az intézkedésekhez. Az egyik miskolci munkacsoport például tisztázta egy nagyüzemben azt az addig eldönthetetlen kérdést, hogy a gyár exporttermékeinek termelése gazdaságos-e, vagy sem. (A kérdésre addig egymásnak ellentmondó vélemények érkeztek a felettes hatóságokhoz.) De, gondolom, Veszprém megyében is akadna megoldásra váró probléma elég. A megyék mostanában készítik el távlati, húszéves tervtanulmányaikat. Ezekben is bizonyosan bőven akadna „munkaalkalom” a társaság helyi tagjai számára. Ezek után Zilahi elvtárstól kérdeztük: — Mit végeztek eddig a veszprémi helyi csoport szervezése érdekében? — Terveinkről sok gyakorló közgazdász tud már. Eddig nyolcvanan jelentkeztek, még vagy negyven-ötven kolléga jelentkezésére számítunk. E negyedév végén, vagy a következő elején tartanánk meg az alakuló közgyűlést. Ott máris egy tudományos előadással várnánk az érkezőket. Szeretnénk, ha tarsolyukban már akkor ötleteket, terveket hoznának magukkal. — Sipiért a KISZ védnöksége alatt történik mindez? — kérdeztük végül Wundele elvtárstól. — Eddig is sikerrel működött nálunk, a KISZ keretében a Fiatal Műszakiak és Közgazdászok Tanácsa; eredményeket ért többek között köztudomásúlag el a vegyipari védnökség területén. Azt akarjuk, hogy a társaság most megyei csoportjának működését fiatalos lendület, lelkesedés és alkotókészség jellemezze, hiszen tagjai is — bár lesznek közöttük idősebb, nagytekintélyű közgazdászok is — jobbára mégis fiatalok. Hozzánk futottak be az eddigi jelentkezések, s várjuk, a továbbiakat is. Reméljük, hogy a Magyar Közgazdászok Társasága Veszprém megyei helyi csoportja nemcsak e tudomány, művelésének és terjesztésének lesz serkentője, hanem — ami közvetlenül érint már mindannyiunkat — segítője megyénk gazdasági fejlődésének is. (K. I.) A 4853-as akta Nem vastag iratcsomó, néhány jegyzőkönyv, levél, átirat. Két csepp gyermek sorsa ennyi csak. Alig pár évesek. Írónké és Zsuzsi. Akkor kétéves volt az egyik, háromhónapos se a másik. Akkor.. . amikor az otthonba kerültek. Az „otthonból’’ Két éhes, piszkosruhás kis fióka. Jót, nem kaptak, szépet nem láttak. Nem törődött velük az anyjuk. Az állam fogadta őket gyermekévé. Szaladtak a hónapok, évekké gyűltek. Kinőtt az első tejfogacska, futásra álltak a kis lábak, formálódott az első szó. Csak azt nem tudták mondani: édesanyám... Tiszta ruhában járnak azóta, fehér ágyacskában alszanak. Csak a sok fehérköpenyes néni között hiányzik az az egy, aki csak őket simogatná meg. Hozzájuk soha nem jött az édesanya. Hosszú levelezés kellett, mire az intézet megtalálta. Két év után. Elvált, újból férjhez ment. Elköltözött, messze, más vidékre. A csomagját soha nem hagyta el az állomáson. Ha mutatnál neki az utcán egy három-négyéves kislányt, hogy ez az ő Irénkéje vagy Zsuzsija — elhinné... Nem ismeri őket. Az övéit. Nem, nem az övéi! Ne is legyenek az övéi... Az állam segíti a csöppségeket — az intézetben ételt, meleg szobát és nevelést ad nekik. De családi kört, otthont nem tud adni. Ez a két kislány nem érti azt a szót: édesanyám... Annak mondják, aki kézenfogva őket. (Szőke) NAPLÖ 196S. február 1. 1800 február 1 Ha Batsányinak nincs is szerelmi költészete, mégis Baumberg Gabriella volt az, akihez lelke legnemesebb érzelmével egy életen át ragaszkodott. Az érzéseiben ugyanúgy, mint tetteiben és cselekedeteiben nemes iflemszilárdsággal fellépő költő, Gabriellájában is ezt látja még. Egész életfilozófiáját, a költészetről vallott hitét — mintegy „ars poeticaja’ -t — örökítette meg a több mint másfél évszázaddal ezelőtt, 1800 február 1-én egynapos „vőlegénysége” alatt szerelmesének írt levele. „Tegnapi leveled — kezdi Batsányi — oly magasröptű, mint szerelmed maga: tele szívvel, lélekkel, erővel és bensőséggel, érzelme forró és lángoló, tiszta, mint nemes írójának eszményi lelkülete . . . Igen, mennyire boldogok volnának az emberek, ha ők maguk akarnák. Ezt a gondolatot az én lelkem mélyéből vetted, mert már sokat töprengtem ezen s idéztem is e szavakat. De hát akaratra a legtöbben nem képesek. ,Akik akarni tudnak, azok ama ritka teremtések, kiknek nemes erejét az ámítok és bárgyúak ezer furfangja nem tudta elnyomni, mim a többi gyengéket és gonoszokat.. . Engedd meg, hogy inkább leveled többi részére térjek vissza... Minő költőnő lennél Te már, ha csak négy-öt évvel ezelőtt is egy hozzád méltó férfiú szeretett volna, aki figyelmeztetett, volt rá magasabb hivatásodra, s még jobban életre keltette volna lelked isten szikráját. De nem! Akkor én nem volnék a halandók legboldogabbja Akkor én csak csodáltalak, becsültelek és szerettelek volna költői érdemeidért, de nem ismertem volna soha meg azt az érzést, hogy minő boldogító szerelem juthat osztályrészül e földön egy férfiúnak.” A levél további részében Gabriella egy költeménye alapján a költői hivatástudat nagyszerűségét fejtegeti, amikor így ír: .......Te ezen ódeál azt látod, hogy nem érted el azt az Ideált, mely lelki szemeid előtt tisztán lebegett s nem tudod kifejezni azt az érzést, melyet lelkesedés ad tüzével kifejezni óhajtottál. Tudd meg azonban, hogy ez mindig így szokott lenni, s a holt betű sohasem fejezheti ki mindazt, amit egy magasra törő érzelmes lélek képzeletvilága kifest és mélyen, élénken átérez. Ehhez az emberi nyelv nagyon szegény. A legjobb beszélő az, aki gondolatokban elég művelt és gazdag, hogy ily ideálokat és gondolatokat az emberek előtt jellemezni tudjon s odaállítsa azt, mint egy képet, mely az emberi művészet alkotó erejétől van áthatva s mely egyúttal a felhasznált színek helyességét is bizonyítja, eltekintve attól, hogy ezt az anyagot maguk alkották-e meg, vagy már így találták összekeverve s használták fel műveikhez. Költők, festők, szobrászok és zenészek, mindnek szüksége van az eszközre, hogy alkotását láthatóvá tegye és azt másokkal közölje, hogy az érzés által a szívre és lélekre hasson, miután annak hatása nem a szemekre van ... Azért kell a szellemet szorgalmasan kiképezni, tudományokkal és ismeretekkel bővíteni..., hogy érzelmeid nemessége összhangba jöjjön a műveltség szellemével. A legjobb, a legnemesebb ember, kinek tiszta feje s erényes, magasztosan érző szíve van, az a legjobb, legnagyobb leghalhatatlanabb és legmegbecsülésreméltóbb költő ... Elmaradt köszönetek Berhidán Hányszor nyílik az ajtó naponta egy községi tanácson? Hány kérelem hangzik el, mennyi elintézésre váró ügy, aki a vár sorsára? Addig jönnek követelőzve, s kérve az emberek, míg elintézik óhajukat, kívánságukat. És utána? Hányan nyitanak be megköszönni a fáradságot, megköszönni orvosolt panaszukat... ? Ilyen orvosolt panaszokért és elmaradt köszönetért mentem Berhidára a községi tanács vb. elnökéhez, Csikós Gizellához, aki 14 éve a közigazgatásban dolgozik. Mint adminisztrátor kezdte, volt vb titkár — csak Berhidán az elnököt „szolgált ki” — egy éve ugyanitt az elnöki poszton áll. Rögtön mesélni kezdi, hogy nyolc éve, mióta letelepedett a faluban mit fejlődött az öt és félezres lélekszámú község. Új létesítményeket, számokat sorol, hévvel magyaráz, mintha csak saját portáján vezetne végig. Fülelek, persze, hogy fülelek, de csak izgat az én megkeresendő „konkrétumom”, ezek az elmaradt köszönetek, hát megint rákérdezek. — Nem azért vagyunk itt, hogy köszönhessenek! Nem kívántuk, örülünk, ha sikerül valamit elintézni — mondja nagyon határozottan. Hát a hivatal nem is kérdi. De a hivatalban emberek ülnek, emberek intézik más emberek gondjait, s mutasson valaki nekem olyat akinek nem esik jól egy köszönő szó, néhány sor, vagy hálás tekintet?! — Hát jó — egyezik bele végüül is, és mesélni kezd. — Először talán azokat mondom, amit nem tudtunk elintézni. Nem mintha nem tettük volna meg — csak a lelkiismeretünk nem engedte. Ilyen az az igazolás, amelyet a tanács akkor ad ki, ha egy fiatal más munkahely után néz. Azt kell igazolnunk, hogy itthon nincs szükség a munkájára. Dehát aláírhatok én ilyen papírt, mikor tudom, hogy szükség van minden munkáskézre? Tagadó válaszom után képzelheti milyen szöveggel vágják rám az ajtót! Pedig talán éppen egy ilyen ember köszönettel gondol vissza az elnöknőre, ha hosszú távon megtalálja számítását otthon ...— Nagyon sokan kérnek szociális segélyt — folytatja. — mintha nyomor lenne, hiszen Nem a község lakosságának zöme ipartelepeken, jó fizetésért dolgozik, a tsz is 30 forintot oszt munkaegységenként, de . . . sok nálunk a „lógós”! Nem dolgoznak, kocsmába, moziba, fodrászhoz járnak, cigarettáznak, aztán jönnek a segélyért. Nem vonhatom meg javukra az igazán rászorulóktól... — A felszabadulás óta 13 új utcával gyarapodott a község. Takaros, villaszerű épületek, a murvajárdát az ott lakókkal közösen csináltuk. A sok lakáskérelem mégis onnan adódik, hogy 4—6 családos emberek vándorolnak be, kibérelnek egy kis kamrát valahol, egy hét múlva meg jönnek, hogy a demokrácia nem ad nekik lakást... — Gyakran beszélek az asszonyokkal, mint nő a nővel. Hogy miért piszkos a házuk tája? Miért nem törődnek többet magukkal, a gyerekekkel? Képzelheti ezekért a jó tanácsokért milyen köszönetet kapok ... — Az előbb említettem a 13 új utcát, az újtelepet. Nahát ott nem volt villany. Tavaly vezették be. Szinte naponta jöttek az emberek, segítsen a tanács, a földmunkákat ők elintézik. Ez azonban csak ígéret maradt. Amikor tavaly kinvúltak a fények a házakban, köszönet helyett ezzel álltak az emberek a tanács elé: — Mikor lesz a telepen közvilágítás ... ? A csaknem 8 millió forintos költséggel épülő új iskolához a tanács egy teljes évi községfejlesztési összeget, 360 ezer forintot adott.A régi, 40 férőhelyes egészségtelen óvodát újjáépítette a 3 év alatt, 120 férőhelyes lesz, már a cserépkályhákat szerelik. Köszönet? — Miért csak a felső tagozat jár az új iskolába? Miért épül olyan ’ soká az óvoda — ismételgeti a köszönet helyett hallott kérdéseket Csikós Gizella. — Az 1 millió 200 ezer forintos költséggel felépült kultúrházhoz is csak ígérték a társadalmi munkát. Ígérik, a tanács belevág, aztán csinálja egyedül... A számok is beszélnek. 1960- ban 150 ezer, tavalyelőtt 75 ezer, tavaly 60 ezer forint volt a végzett társadalmi munka. • Mikor a háztáji földeket osztották — emlékezik — mi állapítottuk meg a közös háztartás tényét. Bizony sokan csalni akartak azért az egy holdért. Dehát ismerünk mindenkit: nem lehetett. Még veréssel is fenyegettek. Hány családnak intézte el ügyes-bajos dolgát a tanács? Hány anya kérésének tett eleget: munkahely, segély, tüzelő, igazolás ... kellene! Aki (jogosan) nem kapja meg, az veri az asztalt és átkozódik. Akinek méltányos a kérése, akinek elintézik? Igen, közülük soknak eszébe jut... ! De egynéhánynak még nem. Pedig nem kell utánjárás, ajándék, hajbókolás és más hasonló! Csupán egy három tagú, nagyon szép és kiérdemelt szó. Ennyi: Köszönöm. Szakál Éva