Napló, 1963. szeptember (Veszprém, 19. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-01 / 204. szám

2 Új diplomás szakma: a kertépítész­­mérnök Új szakmával bővül a diplomás foglalkozások sora: a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán megkez­dik a kertépítészmérnökök kép­zését. A kertépítészeti szak — amely először képez Magyaror­szágon ilyen szakembert — az 1963—64-es tanévben nyílik meg, s 1965-ben adja ki az első okleve­leket. A népgazdaságnak most már nagy szüksége van speciális kép­zettségű kertépítészekre. Az építkezésekkel együtt gyors ütem­ben bővülnek a zöldterületek; az ország jelenlegi zöldterületei — parkerdők, városi parkok, kör­zetek, stb. — kereken 15 milliárd forintnyi értéket képviselnek, s a 15 éves lakásfejlesztési program további 3 milliárd forintot irányoz elő újabbak létesítésére. A zöldterületek megtervezésé­hez és karbantartásához nemcsak több, hanem alaposabb, speciali­­záltabb képzettségű szakember kell. N­agyokat szusz­­szanva meg­­megáll az emel­kedőn. A kis­lányt — lehet vagy más­fél éves — szorosan magához öleli. — Jaj, nem szabad már magának... — sza­lad ki a számon. — Úgy­is arra visz az utam, adja ide nekem. — Tömötthúsú, rózsás­­arcú baba. Mint a „só­hivatal”, nehéz. — Kislány? — Igen. Jutka. — Mennyi idős? — Tizenhat hónapos. — Elég hamar jön a másik... — Igen. Csend. Megteszünk vagy fél utcányit szó nélkül. A kislány a kendőm után kapkod. Az asszony nehézkesen lépdel mellettünk. És szemét le nem veszi ró­lunk. — Szép kislány a Jut­ka baba... — Az. — Ilyen szép legyen az öcsije is. Mert fiút akar, ugye? — Azt. Csak Jutkának nem a testvére... ez a kislány nem az enyém. — Nem-e? Akkor mi­nek vállalta el? A szomszédasszonyé ? Pe­dig magának már nem lenne szabad emelgetni, várnl... — Nem tudom, kié. ■ddig azt hittem, az enyém... — Éreztem, a kusza szavak nem nekem szólnak. Magá­nak mondja. És úgy me­sélt utána is, mintha csak saját magának mondaná. — Már nyolc éves há­zasok voltunk és nem volt gyermekünk. Az orvosok azt mondták, egészséges vagyok. Még­se ... A férjem egyre szótlanabb, mogorvább lett. Éreztem, én­­rögtön éreztem, ez a baj. Úgy el tudott játszani a szomszéd gyerekekkel, hogy nem lehetett szo­morúság nélkül nézni. A barátnőm javasolta: fogadjunk örökbe egy állami gondozott gyer­meket. Egy egész csep­pecskét. A férjem egy hétig nem válaszolt a kérdezésre. Utána sem szóval, csak bólintott. Aztán a fejébe vágta a sapkáját és elment ha­zulról. Én meg szalad­tam, szaladtam az inté­zetbe — tudja, már min­dent megbeszéltem. Tud­tam előre, hogy bele­egyezik. És este már ott is volt a pólyás. Meg a szomszédasszony. Rá­vel én nem tudtam, mit kell vele csinálni... Csak János nem jött. Későn este állított ha­za. A szeméről láttam, hogy ivott. Pedig soha nem szokott. Dülöngélt. De nem vettem ki ke­zéből a gyermeket. Csak nézte, nézte. „Hát ilyen...” — csak eny­­nyit mondott. Másnap reggel nem szólt sem­mit, csak este, mikor hazajött: „Elköltözünk. Elég messzire. Veszp­rémbe. Már telefonál­tam is egy állás ügyé­ben ...” Kérdőn néztem rá. Nem sokkal lett bő­beszédűbb. „Hogy ne tudja meg senkitől so­ha. Hadd higgye, hogy egészen a miénk... Ha te is úgy akarod.” (Az asszony megáll a domb­tetőn, megtörli a sze­mét. Süt az emlék.) A lakáscsere könnyen si­került. Egy héten belül költöztünk. Magunk is szédültünk a változások tempójától. De minden milyen szép lett! Sétál­tatta János a kicsit és azt mondták a kollégái, mennyire hasonlít rám. A végén azt állította, hogy ő ügyesebben für­dett, mint én. Hát így kezdődött a mi új éle­tünk. Aztán ... aztán egyszer azt mondta az orvos: magának asszo­nyom, gyermeke lesz. Kétszer is visszakérdez­tem. És azonnal szalad­tam Jánoshoz. Azt a boldogságot! — Teltek, múltak a hónapok Jutka ott to­tyogott körülöttünk. De mi minden idegszálunk­kal a másikat figyeltük. Látja milyen az ember — ez először fel sem tűnt nekünk. Nem is tudatos volt. Még nem. Csak János lett megint gondterheltebb, s mint­ha kevesebbet játszott volna a kislánnyal. Sok­szor figyeltük szótlanul, aztán egymásra néz­tünk, csak kimondani nem mertük a kérdést. Ma sem. S ha nem mondjuk ki... ha nem mondjuk ki! — Na lát­ja, meg is érkeztünk, így eltelt az út, hogy beszélgettünk. Adja csak vissza­­a kis Mó­kust ... nagyon szépen köszönöm, hogy ... A szomszédasszony kiabál ki: — Ugyan, minek ci­peli Vargáné, teher már magának az a gyerek! Tegye már le! — Nem teszem le ... (halkan, csak magának). Most ráár nem teszem P. Szőke Mária: T­EHER NAPLÓ KISASSZONYOK A MAGASBAN! A pápai kórházban egy újszerű és hasznos kezdeményezésnek le­hetünk szemtanúi. A kórházépü­let tetőterét nővérlakásokká ala­kítják át. Tizenhárom szoba épül 28 férőhellyel, melyeket előrelát­hatóan október elsején adnak át. Minden szobában víz és villany van és ágyneműt és bútort is kap­nak az odaköltözők. Mindezt havi 45 forintért, így majdnem telje­sen megoldódik az albérletben la­kók elhelyezése és lehetőség van egy nővértörzsgárda kialakítására. Fejlődés... ---------------------------­ — Nehéz lesz jegyet kapni anyjuk, megint egy neorealista film megy... (Szegő Gizi rajza) • 0 Ünnepélyes esküt tettek / * Mi Mi Ms a népi ülnökok * A megye népi ülnökei tegnap délelőtt értekezletet tartottak a megyei tanácsház nagytermében. Részt vettek az értekezleten vala­mennyi járás és a megyei bíróság népi ülnökei, az Igazságügyi Mi­nisztérium és a megyei pártbi­zottság képviselője. Dr. Bodogán János, az MSZMP megyei vb. tagja, az MTVB elnö­ke üdvözölte a megjelenteket, majd a népi ülnökök ünnepélyes eskütétele következett: „Én ... esküszöm, hogy a Ma­gyar Népköztársasághoz, annak népéhez. Alkotmányához hű le­szek ... az alkotmányos jogsza­bályokat megtartom... bírói mű­ködésemmel a Magyar Népköz­­társaság megerősödését és fejlő­dését előmozdítom.. Ezután Dr. Kiss Ernő, a Veszp­rémi Járásbíróság elnöke tartott tájékoztatót az ülnöki feladatok­ról, majd dr. Halmai János, a Veszprém megyei Bíróság elnöke a jogalkalmazás jogpolitikai el­veiről tartott előadást. A nemrégen megválasztott ül­nökök hamarosan megkezdik munkájukat a bíróságokon. 1983. szeptember 1. Egy szív, két haza­ t­venegy év a szülőföldtől távol A három Ivaniszov leánnyal 1948-ban ismerkedtem meg a keszthelyi pártiskolán. Mária a pártirodán dolgozott, Magda ta­nult, Erzsébetet pedig sűrűn a pártházba szólította a pártmunka. Az iskolán tudtam meg, hogy apjuk ukrán. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer közelebbről megismerem e hányatott sorsú család életét, még kevésbé hittem, hogy megírom ... A cár katonája... Ivaniszov Simon húsz éves volt, amikor magára öltötte az orosz egyenruhát. A behívóparancs 1912-ben Szevasztopolba szólítot­ta, ahol két esztendeig katonás­kodott. Ekkor még nem gondolta, hogy az élet elszakítja otthoná­tól, hazájától. Amikor 1914-ben kitört az első világháború, a 22 éves Ivaniszov Simont is a frontra irányították. Ahogy elbúcsúzott szüleitől, nem gondolta, hogy utoljára látja őket. Amíg a vonat az osztrák front felé vitte, meghatódva búcsúzott a kedves ukrán tájtól, a haza minden darabjától. S észrevétlen, hogy senki ne lássa, zsebkendőjét a szeméhez emelte... Üldözés az új„hazában“ Agyúdörgés, gépfegyverkele­pelés, szuronyroham töltötte ki a nappalokat és éjszakákat. Aratott a halál állandóan. Ivaniszov Si­mon naponta találkozott vele. Néhány hónapi fronti katonásko­dás után csapata megsemmisült , és több társával együtt osztrá­­­ fogságba került. Linzbe vitté, , majd 1915-ben megízlelhette a magyar uradalmak, lágerek , büntetőtáborok keserű kenyerét.­­ A Nagy Októberi Szociálista Forradalom híre először gyújtot­­­ta meg benne a remény szikrá­­­ját. Ujjongani szeretett volna örömében. Nem fejezhette k­i örömét, megelégedettségét. Sőt,­­ hallgatnia kellett. Figyelték, les­­­­ték minden lépését. Az orosz szó­­ egyet jelentett a bolsival, kom­­­­munistával.­­ Másodszor 1919-ben reményke­dett Ekkor a kustányi Batthyá­­­­nyi grófnál szolgált. Itt érte a forradalom. Rögtön bekapcsoló­dott a munkába. Jegyzőnek vá­lasztották. Gyűléseket szervezett, agitált. Felhívta a figyelmet a té­vedésekre. A cselédek a grófot választották meg gazdaságvezető­nek. Ivaniszov Simon hiába han­goztatta az ismert közmondást: — Kutyából nem lesz szalonna. . — Visszaüt a gróf, ha nem vi­gyázunk. Néhány hónap múlva győzött a fehérterror. A forradalom jegy­zőjét magához hívatta a gróf: — Menjen a családjával, ahova akar... Meg ne lássam az ura­dalom területén! Ekkor már nős volt Ivaniszov Simon. A forradalom idején kö­tött házasságot a kustányi Pili­­pár Erzsébettel. Erősszivű, hűsé­ges társat lelt benne. Már nem érezte magát egyedül. Élet- és harcostársat talált feleségében. A dnyeprókai otthon képe las­san elmosódott benne, egyre rit­kábban villant elé a hazai táj. Új otthona feledtette a régit. Pedig kis kamra volt az egész. Ide szo­rította be őket a rendszer. Az el­ső gyereket a kitiltás ellenére is az uradalomban szülte meg az asszony. A gróf fegyveresen uta­sította ki őket a majorból. Amikor az első gyerek szüle­tett, akkortájt halt meg a férj apja. Nem tudott róla. Az anyja haláláról sem, aki rövidesen kö­vette a férjét. A forradalom leverése után megkezdődött az Ivaniszov család kálváriája. Csendőri felügyelet, zaklatás, üldözés kísérte útjukat. 1925-ben leégett karmacsi házuk, a károsultat tartóztatták le. Nagynehezen iparengedélyt kap­tak, búcsút intettek az uradal­maknak. Együtt­­ a néphatalomért Harmincegy éves, gyötrelmes időszak után fellélegezhettek Iva­­niszovék. Szovjet katonákat ölel­hetett szívére a volt hadifogoly. Távoli hazája fiai neki is elhoz­ták a szabadságot. A felszabadulás első évében az egész család belépett a pártba. Szöllőspusztán ők alakították meg a helyi pártszer­vezetet. Eb­ben az évben Erzsébetet iskolára küldte a párt. Falujárás, népnevelés, szerve­zés következett. -Az Ivaniszov csa­lád mindig ott volt, ahol a szük­­■­ség kívánta. Nem felejtették el a­­ múltat, a sok üldözést: az élvo­­­­nalban küzdöttek immár­ Keszt­­­helyen, a néphatalomért. Közben­­ fájdalmas veszteség érte őket:­­ leányuk, Mária meghalt. Négyen maradtak. Az apa nyugdíjas, az­­ asszony tanácsi dolgozó. Er­zsébet, most már Darvas Ilászló­né, a járási nőtanács titkára. Magda a vendéglátóiparnál dol­gozik. Nyugodtan, gondtalanul élnek Keszthelyen, a Kossuth ut­ca 51. számú házban. Két hónap az ó­hazában Húsz éves volt Ivaniszov Si­mon, amikor az ukrajnai Dnyep­­róka falucskából kiűzte a hábo­rú. A sok viszontagság után ha­zát talált Magyarországon, de ötvenegy év távolából is sokat gondolt a másik hazára, a Szov­jetunióra. Kapcsolatot nem talált a hazai­akkal, lemondott arról, hogy ha­zamegy. Pedig élete egyetlen vá­gya maradt: még egyszer meglát­ni az apró ukrajnai falut, meg­nézni szerettei sírját, megsimo­­gatni az ukrajnai földet Szovjet mérnök járt tavaly Keszthelyen, aki megígérte, hogy ő segít a rokonok megkeresésében. Izgalommal teli hetek, hónapok következtek. Ádám Markovics állta a szavát: megtalálta a fa­lut, illetve már várost, ahol Iva­niszov Simon született. S egy napon megérkezett a hívólevél is. A levelet az életben maradt test­vér, Ivaniszov Afanaszefna, fér­jezett Szuproncov Nasztaszja írta. Könnyezett az egész család. Végre megszületett a kapcsolat az ő és az új haza között. Iva­niszov bácsinak — aki ma 71 éves — él a nővére, a húga és él­nek öccse gyermekei. ötvenegy év után végre haza­tért kéthónapos vendégségbe Iva­niszov Simon. Megtalálta a szü­lői házat, testvérét, barátait, ro­konait. A viszontlátás örömét ne­héz lenne leírni. Most újra itthon tartózkodik. Mint mondja: — Innét oda, onnét pedig ide vágytam. Találó mondat. Ivaniszov Si­monnak ma két hazája van. Egy­formán szereti mind a kettőt... Kása András le. 1 Esztergomba költözik az Aranyféj stábja Csaknem két hétig Győrött forgatták az első magyar-angol koprodukcióban készülő játék­film, — Az aranyfej — felvételeit. A jövő hét elején a stáb Eszter­gomba költözik, ahol James Hill angol rendező vezetésével a Du­­na-parton rögzítik filmszalagrr történet egy részét. (MTI)

Next