Napló, 1964. október (Veszprém, 20. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-01 / 230. szám
mi okáét** L Ankét a szolgáltató ipari tevékenységről A Hazafias Népfront vá- rosi bizottsága, a Városi Nőtanács, s a Járási és Vá- rosi Népi Ellenőrzési Bi-zottság október 5-én fél 4 órai kezdettel Pápán a já- rási tanács nagytermében ankétot rendez a lakosság ellátásával, illetve a szolgáltató ipari tevékenységével (javítás, szervizmunka, KTSZ tevékenység, stb.) kapcsolatos kérdésekről. Az ankét rendezői aktív részvételre és az érdeklődők segítségére számítanak, hogy az illetékesek az elhangzó javaslatok alapján a munkát — a szolgáltató tevékenységüket — még eredményesebbé tegyék. A Dunántúli Kőolaj és Földgáztermelő Vállalat olaj csővezetéket épít a nagylengyeli olajmezőktől a devecseri vasútállomásig. A devecseri vasútállomáson lefejtő állomás épül, innen tartálykocsikban szállítják tovább a nagylengyeli olajat. Az új olajvezeték évi kb. 20 millió forint szállítási megtakarítást eredményez. MTI Fotó : Mező Sándor felv. Kiváló almalennés a Bakonyban Nyolc mázsa húsvéti rozmaring egy fáról Beérett a téli alma a Bakony vidék zárt gyümölcsöseiben. Az ízletes jonathán, Golden delicious és az aranyparmen ismét bebizonyította létjogosultságát a gyümölcsben szegény vidéken. A Bakony szívében, a Városladi Állami Gazdaság farkasgyepűi gyümölcsösében 400 méterrel a tengerszínt felett rekordtermést szedtek le a fákról, legtöbb termést a húsvéti rozmaring fák hoztak, a 10—12 éves fákról 7—8 mázsát is szüreteltek. A szakemberek számításai szerint egy almafa ugyanolyan termelési értéket képvisel, mint egy haldó búzatermés a Bakonyban. Ismét kitett magáért a Bakony hagyományos almafajtája, a Parker pepin, a népszerű nevén bőralma, amely vastag, sárga héjával kiválóan védekezik a Bakonyvidék viszontagságos éghajlata ellen, valamint megvédi a gyümölcsöt a jégveréstől is. Kisnövésű fáin igen gyakori a két és fél mázsa alma. Hasonlóképpen jó a termés a vidék másik nagy gyümölcsösében, az akispusztai termelőszövetkezetben és a Veszprémi ÁG gézaházi kertészetében. A hűvös, páradús éghajlatú hegyvonulaton az almatermés minősége már meghaladta az alföldi almatermő vidék szintjét. Az idei megállamítások szerint a szabolcsinál később élő bakonyi jonathán tömörebb húsú, keményebb, így tovább tartósítható. Az elmúlt évek tapasztalatai szerint a bakonyi jonathán még májusban is élvezhető. A három almatermelő gazdaság ezért a saját tárolókban tartósítja az ízletes gyümölcsöt, s csak a C-vitaminban szegény tavaszi hónapokban adják majd át a kereskedelemnek. Harminc vagon csemegeszőlő exportra Balatonaligán, az ország legnagyobb csemegeszőlősz-értjében naponta 250-en fedik az ízletes saszlát. Asabagyöngye és a szőlős■ érték királynője után ez a faita is jó termést hozott a vidéken, holdankint átlagban negyven mázsát szüretelnek. A friss, üde szőlőt még a szedés napján gondos asszonykezek csomagolják exportra. Eddig húsz vagonnal szállítottak a hazai és a külföldi piacra,s előreláthatóan a szezon idején még negyven vagonra valót adnak a tőkék. Berlinbe és Prágába a tervek szerint összesen 30 vagon szőlőt juttatnak el ae fez! hónapokban. emmi sem okan azt mondják, hogy a cigányoknak semmi sem árt, olyan edzettek. Jó a gyomruk, jók az idegeik, a hideg, teljesen, vagy félig nomád életmódot kitűnően elviselik. Sok az igazság ebben. Ismertem egy cigánygyereket, talán hét esztendős lehetett, a legkeményebb téli időben mezítelen üleppel ráült egy vaslapátra, s azon siklott le a hegyről, órák hosszat. És soha nem fázott meg. Amikor még semmire sem becsülték őket, a cigányok kiásták még az Orbánéban, vagy pestisben elhullott sertést is. Megették és kutya bajuk se lett. A kutyaharapást behintették porral, aztán meglesték a kutyát és cselesen megmérgezték. Hanem a szívósságukról, kitartásukról, elpusztíthatatlanságukról szóló mesékben — egy kicsit azért csak mesék ezek — nagyon sok az oktalan túlzás. Mi például tudtuk falunkban, hogyha meghalt a leventeoktató tüdőbajos leánya, aztán ugyanaz a baj egy hét alatt megölt újabb, három legényt. Tudtuk, amikor valamelyik öregnek meghúzták a harangot, a születés, az esküvő és a halál akkora esemény volt, — de nagy esemény ma is! —, hogy arról a kisebb helységekben mindenkinek tudnia kellett. De ki tudott arról, hogyha meghalt egy kolompár? Ki tudott arról, hogy hova lett a kövér Szidi néni kisebbik leánya? A cigányok nemigen temetkeztek pappal, a temetőbe. Inkább csak a muzsikus, cigányok. Egyfelől valóban megedzette őket az élet, a nomádság, a számkivetettség, másfelől viszont sokat elveszejtett és elveszett még ma is az az élet, amit a cigányság még jelent, bármennyit áldoztunk és áldozunk is a felemelésükért. Ma nem annyira a betevő falat hiánya, sokkal inkább a tudatlanság károsítja, pusztítja egészségüket. Most például Bakonyszentlászlón feladtak néhány táviratot a testvéreknek, rokonoknak, hogy jöjjenek a temetésre, mert ..meghalt a Jani.” Villogó, fekete szemű cigányasszony adta fel. Aztán ez az asszony, egy másikkal, akit Jónásnénak hívnak, elutazott Zircre a halott Janihoz. Mert a kórházban halt meg. A Jani, mint kiderült, meglehetősen koros férfi volt már, a táviratozó aszszony férje. — Tulajdonképpen mi baja volt a Janinak? — kérdik tőle. — Ó, annak nagy baja volt. — Mégis? — Tüdőgümőkór. Aztán nemrég meg leesett a szekérről. Megüthette a beteg tüdejét. Én azt állítom, azt vitte a sírba. — Mióta volt beteg a tüdeje? — Három éve. Azóta kezelték. De már tíz éve is beteg lehetett a tüdejével. Sokat fájlalta a hátát már igen rég óta. Dehát honnan tudhattuk volna, mi baja szegénykének? A tüdőt azt nem látni. — Az orvos megmondta volna. — Aki elszárad, azon az orvos se segít. Csudát segít! A kövér Jónásné, az özveggyé lett aszszony közeli rokona, sűrűn bólogat. Mindegyikük fején fekete kendő ... Akik hallják, egyáltalán nem biztosak benne, hogy Janinak el kellett pusztulnia. Csak előbb kellett volna orvoshoz mennie. De ők — néhányuk kivételével — csak a végső esetben mennek. Mert ők maguk is hisznek szívósságukban, életerejükben, nagyon hisznek a túlvilágban, mondta a két asszony, hogy majd odafönt megvárja őket a Jani... És nem tartanak ott, még megközelítőleg sem a kulturálódásban, ahol tarthatnának, hogyha a mostani támogatással, különösképpen az egészségügyi lehetőségekkel, jobban élnének. A kövér Jónásnénak is megvan a maga baja. Olyan a lába, mint egy vastag dorong. Egyenes, dagadt, meg lent lila, forradásos is. Az a lába nemrég eltörött. Akkor még fél lábon tett-vett jó ideig. Aztán begipszelték a csúnya törést a kórházban. A nehéz test azonban hamarosan ráállt. Abból még nem is lett volna talán újabb baj, de a talpáról letaposta a gipszkötést, s ezzel megbomlott az egész, húzta, vonszolta maga után. Aztán lenyitta az egészet egy ollóval. Amikor a helybeli orvos meglátta, megijedt. Mert így nem forrhatott össze a csont, ellenben nagy, lila daganat lett a lábán. — Hát, Jónás néni, maga meg akar halni? — Akar a csuda. — Ha nem kötteti be újra a lábát, akkor meghal. — Egyszer bekötötték már. De most már lejött róla ... —Menjen. Menjen újra a kórházba. Én azt hittem, hogy két kötést nem adnak senkinek, csak egy jár. Honnan tudhattam volna, hogy két kötést is adnak. Nem mondta nekem senki. Hát mentem, ahogy tudtam. Nekem dolgoznom kell, gyerekeim vannak. A nagyobbak a fatelepre járnak dolgozni. Sándormajorba. Nekik is főznöm kell. Aztán van már házunk, azt takarítgatni... Sok a dolog. Nem olyan jogfosztott, senki már a cigány, mint régen. Tudjuk a nagy változást mindannyian. De az élet némelyik útján még olyan bizonytalanul járnak. Ezeket az utakat is jobban nézzük meg, kísérjük ezeken is jobban el őket, ahova kell. Szegény Jani! Nyugodjék békében! — Pozsgai — ! NAPLÓ 3 Igények és lehetőségek Ha megkérdeznénk az olvasókat, mi a véleményük az életszínvonal alakulásáról, a válaszok túlnyomó többsége minden bizonnyal így hangzana: „Ha nem is dúskálok az anyagi javakban, megvan mindenem, ami a becsületes emberi életmódhoz szükséges”. Nem élünk rosszul, s általában kielégítjük azokat az igényeket, amelyeket a mai kor, a ma embere mérceként felállít. És mindezzel elégedettek is lehetnénk, ha nem állna előttünk az egyre növekvő igények maximális kielégítése. Adni, méghozzá jelentősen többet, minőségben jobbat, s ugyanakkor olcsóbbat! Adni azonban csak akkor lehet, ha van miből, ha megteremtjük és kihasználjuk a több, olcsóbb és jobb termelés valamennyi feltételét. A Statisztikai Hivatal Veszprém megyei igazgatósága jelentette: megyénk szocialista ipara 1964 első felében 8,7 százalékkal termelt többet, mint a múlt év hasonló időszakában. Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy lényegében teljesítettük azokat a termelésnövelési feladatokat, amelyeket a második ötéves tervben 1964-re előirányoztunk. Ez jó dolog. De hiba lenne arra gondolni, hogy pusztán több termeléssel biztosítani tudjuk az életszínvonal emelkedését. A több termelés önmagában még nem biztosítja az életkörülmények javulását. Ha évrőlévre jobban akarunk élni — márpedig ezt akarjuk — akkor biztosítani kell az életszínvonal emelkedésének legfontosabb előfeltételét, a munka termelékenységének állandó növelését. Elmondhatjuk, hogy maradéktalanul eleget tettünk ennek a követelménynek? Annyit nyugodtan megállapíthatunk, hogy a termelékenység növelése érdekében tett erőfeszítéseink figyelemreméltó eredményeket hoztak. Az MSZMP VIII. kongresszusának határozata kimondja: „... Jó munkával el kell érnünk, hogy a második ötéves tervben az ipari termelést legalább kétharmad részben a munkatermelékenység fokozása útján növeljük. A jövőben a szabad munkaerő-tartalék viszonylagos csökkentésével ezt az arányt tovább kell emelni”. Ha erről az oldalról vizsgáljuk a kérdést — márpedig erről kell vizsgálnunk — akkor semmiképpen nem lehetünk elégedettek fél éves eredményünkkel. Nézzük csak, mit mond erről a statisztika: megyénkben a szocialista ipar 8,7 százalékos termelésnövekedése — 1963 hasonló időszakához viszonyítva — mintegy 55 százalékban létszámnövekedésből származott. Vagyis 1964 első felében nem tudtuk teljesíteni a kongreszszus határozatában megszabott feladatokat. Hiába lenne a hat hónap eredményeiből messzemenő következtetéseket levonni, de a példa feltétlenül tanulságul kell, hogy szolgáljon: a jövőben sokkal hatékonyabban kell munkálkodnunk a munka termelékenységének növekedésén, mint az életszínvonal további emelkedésének alapvető biztosítékán. |IT| A VIII. pártkongresszus arra is figyelmeztet bennünket, hogy a munka termelékenységének növelése nem az egyes üzemek, vagy termelési ágak egymástól független, elszigetelt tevékenységének eredménye. „Minden egyes vállalatunknak úgy kell gazdálkodnia, hogy az egész nemzeti jövedelem minél gyorsabban növekedjék” Egyszerű és nagyon is világos ez az útmutatás: egy családnak is olyan arányban javulnak az életkörülményei, amilyen arányban növekedik a jövedelme. Minél több van a családi kasszában, annál több jut létfenntartási cikkekre, ruházatra, a családtagok érthetően növekvő igényeinek kielégítésére. Tehát amilyen arányban gyarapodik a nemzeti jövedelem, olyan mértékben növelhetjük az életszínvonalat. És ennek alapvető feltétele, hogy rövidebb idő alatt többet, olcsóbbat, minőségben jobbat termeljünk. És ebből a munkából valamennyiünknek, a nagy család minden egyes tagjának lehetőségéhez mérten maximálisan ki kell venni a részét. Nem arról van szó, hogy ipari és mezőgazdasági üzemeinkben nem törekedtek például a termelési költségek csökkentésére. A legtöbb helyen dicséretreméltó eredmények is születtek. De az is bizonyos, hogy nem mindenütt használják ki a költségszintek csökkentésének valamennyi reális lehetőségét. Ezen a területen még óriási tartalékokkal rendelkezünk. Az is bizonyos, hogy a legkisebb megtakarítás is milliókat jelent, ha nem elszigetelten, egy üzemben, hanem népgazdaságunk valamenynyi területén jelentkezik Csak egy példát említünk: iparunk évente mintegy 60 milliárd forint értékű anyagot használ fel. Ha ennek csak egy százalékát takarítjuk meg, máris 600 millió forintot teszünk a nemzeti jövedelem „kasszájába”. Márpedig nem is lehetetlen ez az egy százalékos megtakarítás, mindezt kedvező példák is bizonyítják. Megemlíthetjük az Ajkai Üveggyárat, ahol az olvasztó fazekak gyártástechnológiájának módosításával kívánnak jelentősebb megtakarítást elérni. Statisztikai számok bizonyítják, hogy a technológia módosításával a következő esztendőkben a külföldi tűzálló anyagokból évenként mintegy 20—30 százalékkal kevesebbet kell majd felhasználni. De szólhatunk a VTRGY ajkai gyáregységéről is, ahol a norma „karbantartással’’ közel 800 munkaórát takarítottak meg. Lehetőségeink tehát vannak. Arra kell törekednünk, hogy a takarékosság, a költségszintek csökkentése ne csak alkalmi, úgynevezett kampányfeladat legyen, hanem ez jellemezze valamennyi munkás hétköznapunkat. jó igények és lehetőségek. Milyen szoros kapcsolatban van egymással ez a két fogalom. De világos: adni csak akkor lehet, ha van miből! Igényeink, mégpedig egyre növekvő igényeink kielégítése csak akkor lehetséges, ha mindig nagyobb és nagyobb lesz a „közös kassza”, ha valamennyien többet, jobbat és olcsóbbat adunk a népgazdaságnak. A legkisebb többlet is sokat jelent, ha milliók megtakarítását kötjük egy csokorba. A filléres megtakarítás is nagyra nő ha százezrek rakják egymás mellé forintjaikat. És munkánk eredményét, fáradozásaink gyümölcsét továbbra is megtaláljuk növekvő igényeink kielégítésében. Ráca Mbm