Napló, 1967. január (Veszprém, 23. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-08 / 7. szám

Feller Jenő művelődéstörténeti munkássága Veszprém megyében Dr. techn. Faller Jenő, aki­ bányamérnök, a műszaki tu­dományok kandidátusa, a Központi Bányászati Múze­um igazgatója 72 éves korá­ban váratlanul elhunyt. Fal­ler Jenő az utolsó évtizedek­ben Sopronban élt, rajongó soproni lett, életének fő mű­ködési területe azonban még­is megyénk volt, Várpalotán az Unió Bányászati és Ipari R. T. várpalotai szénbányá­jának volt bányamérnöke, majd vezetője. Mint kiváló képességű bányamérnöknek a palotai bányaüzemnél termé­szetesen rengeteg elfoglaltsá­ga volt, szervezés, számos újítás bevezetése, helyszíni szemlék, kiszállások a kör­nyékre, tudományos kutatás, adminisztráció, ülések stb, de mindezek mellett talált időt és módot legkedvesebb tevékenykedésére, művelő­déstörténeti, helytörténeti ku­tatásokra. A művelődéstörténet, mint résztudomány a XVIII. szá­zad második felétől kezd ki­alakulni, de érdekes módon magasabb szintre csak a mi századunkban jut el, akkor, amikor épp a jövő eddig alig elképzelt távlatai vannak ki­bontakozóban, az atomisme­ret, az űrhajó, a televízió s egyebek korszakában. Minél nagyobb a technikai tudá­sunk, minél kecsegtetőbbek a jövő lehetőségei, annál iz­galmasabbá kezdenek válni a múlt idők rejtvényszerű kul­túrái, kezdetleges technikai eszközei. Az űrhajó árnyéká­ban az a kérdés izgat: ho­gyan gerjesztettek tüzet a kőkorszakban, vagy, hogy miképp szállítottak súlyos köveket a piramisokhoz. Művelődés van, nevezzük bár kultúrának (mint a né­metek), vagy civilizációnak (mint a franciák, az angolok) vagy akár állítsuk szembe e két fogalmat (ahogy Speng­ler tette) de az mindenképp kétségtelen, hogy mindez a társadalom, a közösség függ­vénye. Egy meghatározás szerint minden, ami a társas együttélés szervezeteit és ke­reteit illeti, ide tartozik. Nem meglepő tehát, hogy­ha a technikai fejlesztést elő­relendítő, a jövőt építő bá­nyamérnök egyúttal a múlt kultúráját nyomozza, kérdé­seit kísérli meg tisztázni. Faller Jenő helytörténeti mű­velődéstörténeti kutatásokat végzett, részben kint a tere­pen, részben levéltárakban, könyvtárakban, s ha áttekint­jük publikációjának gazdag sorozatát, szinte érthetetlen, hogy az elfoglalt bányamér­nöknek mikor volt ideje eny­­nyit búvárkodni, ennyi okle­velet átolvasni és lemásolni, ennyi könyvet átlapozni, jegyzetelni, nagy területeket bejárni és gondosan átvizs­gálni. Jól emlékszem, vala­hányszor Veszprémbe vala­milyen ügyben átjött mindig beugrott a múzeumba, vagy valamelyik levéltárba, min­dig hozott valami meglepő híradást egy újabb leletről, felfedezéséről, meglátásáról, de gyakran mindjárt a mú­zeumba is szállította az ér­tékes régi tárgyat, faragott kőpillért, néprajzi holmit. Néhány év alatt több helytörténeti írása jelent meg, mint amennyit a me­gyei múzeum és a levéltárak összes munkatársa tíz év alatt összeírt Helytörténeti művei közül elsőnek említhetők négy köz­ség: Csetény, Szápár, Inota, Jásd monográfiái (1929-1934). A leírásokat rendszeresen építi fel, s mint geológus szakember, igen alapos föld­tani leírást ad, majd a köz­ség történetét tárgyalja, ko­moly levéltári kutatás alap­ján. Közléseiben számos mű­velődéstörténeti adatra buk­kanhattunk, például Jásdon 1779-ben még fatemplom volt. A néprajzi fejezetben képet ad a viseletről, építke­zésről, földbirtokviszonyok­ról, s általában tanulságosak a letelepülésre, népesedési viszonyokra utaló adatai. Mintaszerű helynévgyűjtést is találhatunk a monográfi­ákban. Helytörténeti kutatásainak központi témája mégis első­sorban Várpalota volt. Több­ször feldolgozta történetét, s fontosnak tartjuk, hogy el­sőnek tisztázta Várpalota és Bátorkő várának eléggé ku­sza kérdéseit. Megállapítása szerint Bátorkő vára a volt Zichy kastély helyén állott. Már akkor hangsúlyozta, hogy a várpalotai vár megér­demelné, hogy a Műemlékek Országos Bizottsága műem­lékké nyilvánítsa, s megmen­tené a további pusztulástól. (Ez a kívánsága csak az utób­bi években valósult meg) Az Adatok Várpalota tör­ténetéhez című műnek sze­rény a címe, de annál érté­kesebb művelődéstörténeti adatokat tartalmaz, ezt az alábbi fejezetcímek legott el­árulják: 1. Törzslakók, visz­­szavándorlók és telepesek. 2. Palotai egyességlevelek. 3. Határincidensek Palota és Inota közt. 4. A palotai Sár­víz lecsapolása 5. A szőlők. 6. Az erdők.­­ Ebben a fü­zetben egészen jó leírást ka­punk az egykori társadalmi viszonyokról, több adatot a Zichyek önkényeskedéséről a palotaiakkal szemben. Mint bányászkutató járta a terepet, s a kutató éles szemével fedezte fel, hogy a palotai szénbányászat folya­mán a bányaművelés terüle­tén szakadások jelentkeztek, és ezek közt terméskőfalak lettek láthatókká. Csekély ásatás aztán igazolta feltevé­sét: a felszínre került alap­falakat összevetve az okleve­les forrásokkal megállapít­hatta, hogy ezek a XVI. szá­zadban elpusztult Ferences­kolostor maradványai. Az azonosítást megerősítette a helynév gyűjtése is: e terü­letnek Pusztaklastrom alat­ti vagy Régi Klastrom alat­ti dűlő a neve. A helynév adta az útbaiga­zítást a XVI. század elején említett Paczmán vára he­lyének megállapítására, amenyiben Bakonycsernye mellett figyelmét felkeltette a Kastélydomb elnevezés, s mellette egy újkori telepü­lésnek Paczma a neve, a Kastély dombban épületromo­kat is találtak, így feltehető, hogy itt állt Paczmán vára. Az igazi művelődéstörté­nészt minden érdekli, s így kerülhetett a sor Palota régi iskolaügyének tárgyalására, vagy a Bakony erdő pusztu­lását kiváltó tényezők meg­írására. Faller Jenő érdeme, hogy elsőnek ismertette a Bakony­ban szokatlan szélmalmokat, a tési malmokat. Pontos mű­szaki rajzot, leírást közöl ta­nulmányában a négy tési szélmalomról (melyek közül kettő a leírás idején, 1936- ban még működött) és már akkor hangoztatja, hogy a malmokat művelődéstörténe­ti értéküknél fogva meg kell menteni. (Ez is csak az utób­bi években valósult meg a Megyei Idegenforgalmi Hiva­tal jóvoltából.) Faller Jenőt 1950-ben a soproni bányamérnöki egye­temre hívták meg tanárnak, Sopronba költözött, de az egyetem Miskolcra való át­helyezése után is Sopronban maradt, s az általa létesített Központi Bányászati Múze­um igazgatójaként tulajdon­képpen a legkedvesebb mun­katerületén folytathatott igen eredményes munkát. Igazá­ban művelődéstörténész volt mindig, s most e hajlamát a bányamérnök szaktudásával egyesíthette. Fáradthatatla­nul kutatott a hazai bányá­szati emlékek után, s köz­ben több bányásztörténeti szakdolgozatot írt. Élénk, s mozgalmas közéleti szerepet vitt Sopron társadalmi életé­ben, az ottani Hazafias Nép­front városi bizottságának el­nöke volt, a híressé lett Sop­roni Ünnepi Hetek egyik fá­radhatatlan szervezője, Sop­ron idegenforgalmi fejleszté­sének lelkes harcosa. Faller Jenő soproni lett, Sopronban létesített Bányá­szati Múzeumot, de legérté­kesebb munkaterülete mégis­csak Veszprém megye volt, Jelentős munkáit Várpalotán írta, Palotáról és környéké­ről nagy tudással, de talán még nagyobb rajongással, szeretettel. Valahogy úgy érzem, hogy a Központi Bá­nyászati Múzeumnak tulaj­donképpen Várpalotán volna a helye, a régi vár épületé­ben, ami előtt annyiszor el­ment és ami történetének tisztázására annyi időt fordí­tott. Dr. Vajkai Aurél F­iatal barátommal a benzin­kútnál találkoztam. Meg­töltöttem csurig a tankot és még egy kannát is a biztonság ked­véért. Ő a mögöttem várakozó vál­lalati kocsiból ugrott ki, megragad­ta az alkalmat, hogy boldog újévet kívánjon s aztán: — No, talán valami hosszú útra készülsz? — Ajjaj! Kondorosra. Pedig nem szeretek ilyenkor télen ... összecsapta a kezét és harsogva felnevetett. — Hogy ennek az Icának milyen szerencséje van. Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvas és Kon­doros között egy ugrásra laknak az öregek a műúttól. Ha ez nincs, ak­kor bumlizhat a zsúfolt vonaton, aztán eléri-e az autóbuszt, meg min­den. Dehát nincs mese, meg kell lá­togatni szegényeket ott az árvasá­gukban, a karácsonyi ajándék is el­maradt. Ezt a mázlit! Mikor in­dulsz? — Hajnalban. Egy nap alatt meg akarok fordulni. Boldogan viszem az Icukát. — Ezt egész őszintén mond­tam, mert ilyen hosszú úton unal­mas egyedül. Dicséretére legyen Icukának, ahogy megbeszéltük, pontosan öt órakor a kapu előtt állt, bundában, magas szárú csizmában, egy jókora bő­rönddel. Valóban bőségesen meg­ajándékozzák az öregeket, gondol­tam, látván a bőröndöt. Rakom a csomagtartóba, de ahogy megeme­lem, feltűnően könnyűnek találta­tott. Köd csak itt-ott volt egy kevés, ekkor még elviselhető volt az út is, mire kivilágosodott, ott álltunk a Tiszánál a sorompó előtt, mert tud­valévő, hogy ott közös a híd a vasút­tal. A vonat végül átdöcögött és át­gurultunk mi is a hídon. Csak ek­kor jutott eszembe, hogy megkér­dezzem. — Mit kapnak ajándékba az öre­gek? — Nem igényesek ők — felelte Tcuka —, a legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék ma­gam vagyok. Sajnos csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már elfo­gyott. Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna. Per­sze azért viszek anyunak egy csinos kendőt. Édesapám nagyon szereti reggel a teába a rumot. Pálinkájuk különben is van, boruk is van. Elég kitalálni mit vigyek, mert hisz azért hiányt nem szenvednek semmiben. Most még jó, hogy volt ez a karan­tén ... — Karantén? Az mi? — Hát hogy a déli gyümölcsöt hű­teni kell három hétig a kártevők miatt. Olvasta az újságban? Ezért nem volt elég narancs vidéken. — Szóval narancsot visz. — Igen, egy keveset... Úgyis mindig az van, hogy édes lányom, minek hurcolkodsz ide, tudod, hogy nekünk megvan mindenünk ... Há­la Isten, de azért az ember szeret valamit ajándékozni. cuka kellemes utitársnak bi­zonyult Csak úgy repült az idő Szarvason kávéztunk és olyan kedves volt, hogy egy bizo­nyos ürüggyel eltűnt és mire észbe­kaptam, kifizette a számlát. Ezzel együtt is előbb érkeztünk, mint szá­mítottuk. A műúttól valóban csak egy ki­áltásnyira volt a tanya. Nem enged­te a világért sem, hogy behajtsak a sáros úton. Kiszállt és figyelmezte­tett, hogy jól jegyezzem meg a he­lyet. Itt találkozunk, amint előre megbeszéltük, pontosan négy óra­kor. Utána néztem, amint ment bundá­jában, bőröndjével, élénksárga sap­kájában a magányos tanya felé, ke­rülgetve a sarat. Mindig megesik a szívem az ilyen hazatérő pesti nő­kön, ahogy botorkálnak a jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton, el is határoztam, hogy ameny­­nyire lehet sietek vissza és mégis­csak behajtok én a tanyára. Kondoroson minden remekül ment. Egy teljes órával előbb, tehát pon­tosan három órakor ismét ott vol­tam a helyszínen. Gondolkodás nél­kül nekivágtam a dűlőútnak. A sár egy kicsit mélyebbnek bizo­nyult a vártnál, azért legnagyobb­részt az út mellett a füvön vezettem a kocsit, szerencsésen megérkeztem a kerítésig. A tanya körüli térség te­le volt baromfival. Hófehér tyúkok serege, libák, kacsák. Mire kiszálltam a kocsiból, ott volt Icuka is, az apja is. A szülők, alul az ötvenen, jó­­ erőben voltak, az asszony csak úgy­­ gömbölyödött. Az udvaron disznóölés kétségtelen , jele, a perzselés fekete foltja. A fo­lyosón egy medencében a frissen szeg­e­dett ludtoll, még gőzölgött is. Az­­ udvar végén egy távoli szomszéd­­asszony belet pucolt. — Bizony megkéstünk egy kicsit , a munkával — szabadkozott Icuka­­ anyja — mert ez a lány a világért­­ sem akarta, hogy disznót vágjunk.­­ De ha most itt van az alkalom ez-­­­zel az autóval. Cél lett, mire segít­séget kaptunk. Hiszen ha tudjuk,­­ elrendeztük volna már tegnap. De hogy ezek valamikor is időben írj­a­nának!... , A disznót bizony éppen hogy csak kettéhasították. De azért volt már jó vesztett máj és vesevelő. Alig , hogy beléptem a házba, már tálaltak , is, mert hiszen elképzelhető, hogy megéheztem, ha ennyire siettem. Csak az volt a baj, hogy bort nem ihattam rá az autó miatt. Hiába,­­ mégiscsak más ez, mint mikor az ember a hentesnél veszi a májat. " Hát még a vesevelő! Mit ér az, ha már egyszer kifagyott a lelke. Már nem is nagyon bántam vol­ ' na, hogy telik az idő. Egyszercsak hallom a gyilkos percegést az udvar ■ felől. Esni kezdett az ólmos eső. N­em sokat teketóriázhattunk,­­ mert mi lesz, ha átázik a gyep. Abroszt terítettünk a csomagtartóba és bevágtuk oda a fele disznót. Nem akármilyen disz-­­ r­ó volt, mert elég volt két ember-­­­nek cipelni. Ezzel a csomagtartó jól­­ meg is telt, csak némi belsőség fért­­ oda egy vejdlingban, meg egy kis­­ savanyúkáposzta tálban és ilyen ap­­­­róságok. A zsák krumpli a hátsó ülésre ker­e­rü­lt, mert igaz ugyan, hogy krump­­­­lit Pesten is lehet kapni, de nem ezt a szép válogatott gülbabát. A zsák fö­lött szépen elfért kosarakban a cék-­­­la, a zöldségféle. Azt én nem tudom , hogy a bőröndben mit vittünk visz­­i szafelé. Azt sem tudom, hogy a két s­zemizson vörösbor saját termés­­ volt-e a háztájiban, vagy valami já­randóság. A tyúkokat élve hoztuk. Majd elélnek azok néhány napig a sze­nes pincében. Legjobban a nyúlon csodálkoztam, dehát azt mondták, hogy valamelyik töltelékféleségbe az nagyon jó. Belenyugodtam végül, mert az bizonyos, hogy olyan jó töl­teléket sehol sem csinálnak, mint ezen a vidéken és a magamfajta laikus ne szóljon bele a mesterek dolgába. Hogy miképpen foghatták meg hirtelen azt a fiatal galambpárt, ami végül az Icuka ölébe került, annak a jóisten a megmondhatója. Éppen besötétedett, amikor elin­dultunk. A fű meg úgy kifényese­dett az ónos esőtől, hogy a kerék pe­regni kezdett rajta. Pergett pergett és úgy beásta magát, hogy aztán már se tőled, se hozzád. Szerencsére ezen a vidéken a gaz­dák jól állnak a háztáji jószággal. A gazda kivezetett két tehenet já­romba fogva. Egy rudazó kötéllel utánuk akasztotta az autót és szé­pen kivonszoltak a műútra. Elbúcsúztunk és már indulóban voltam, amikor Icuka mamája két­ségbeesetten elkiáltotta magát: — Jesszusmáriám, a hurkatöltő! Szaladt a házba, aztán megint vissza. Mert hol is vennének hur­katöltőt a szerencsétlen pestiek. Az én lelkemre kötötte a jó asszony, hogy okvetlen visszaküldjék azt a szerszámot a fiatalok, mert nem soká húzza már a másik disznó sem. — Aztán csak óvatosan, lelkem, — intett végül —, mert ott az Icu­ka lábánál abban a zsomporban to­jás van, nehogy összekoccanjanak. só, ónoseső, köd és havaseső. Jóval éjfél után érkeztünk meg Pestre. Icuka édesdeden aludt, amikor megálltam a házuk előtt. A neonfényre felébredtek a galambok, s amint kinyitottam az ajtót, mint a nyíl, úgy repült ki az egyik. A másikat sikerült az ajtóhoz szorítanom. A nagy kapkodásra felriadt Truka s míg simogatta a megmaradt ga­lambot: — Jajj, éppen a kislány... Bármilyen jól is tudnak tájékozód­ni a galambok, én nem hiszem, hogy ez a fiatal galamblány hazatalál az Alföldre s bizony elgondolkoztató, mi lesz egy szegény kis tanyasi ga­­lamblány­kával a pesti ereszek alatt Tatay Sándor: Ajándék az öregeknek I . Faller Jenő a Veszprém vármegyei amúzeum ktagztorában 1934-ben. forum­ CSANÁDY JÁNOS: Téli rímek A szürkeség fölött a lassú rímek úgy feketédnek, mint a télmadár, ágról-ágra fázva mendegélnek, mint akinek fáradt szárnya már. Elbújnának élő rengetegben, mint a forró, eleven vadak, de mint száműzöttek vad hidegben, ők, a fagytól üdözött szavak. Fehér hó száll a fekete tollra, szét­veri a zengő ágakat Lassan bujdokolnak sorról-sorra, álmodva lángoló álmokat Hajnalra mind nyíllal átlőtt sassá változik, de nem fél már soha, hogy megremeg szédítő magasság kék hegyein szárnya sátora. Visszatérni Visszatérni szüntelen a mondhatatlan nevű földhöz — fejsze, ásó, ásó, kapa, földszagú eső ha öntöz, alacsony az ég, a felhő, minden zaj beszéde tiszta értelem — ahogyan jár háztól házig, kút nyikorog, kapu kop­pan, istállók agyaga dobban, kutya köszön, ismerős lépked el a ház előtt, ahogy zümmögnek a méhek, napsugáron korcsolyázva térnek a kaptár­ házába, s ahogy kopog a kenyér piros héja alkonyatban, s anyám kezétől az asztal a régi életre kél , s felvirít egyszerre árva gyermekkorom biztonsága.

Next