Napló, 1967. január (Veszprém, 23. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-08 / 7. szám
Feller Jenő művelődéstörténeti munkássága Veszprém megyében Dr. techn. Faller Jenő, aki bányamérnök, a műszaki tudományok kandidátusa, a Központi Bányászati Múzeum igazgatója 72 éves korában váratlanul elhunyt. Faller Jenő az utolsó évtizedekben Sopronban élt, rajongó soproni lett, életének fő működési területe azonban mégis megyénk volt, Várpalotán az Unió Bányászati és Ipari R. T. várpalotai szénbányájának volt bányamérnöke, majd vezetője. Mint kiváló képességű bányamérnöknek a palotai bányaüzemnél természetesen rengeteg elfoglaltsága volt, szervezés, számos újítás bevezetése, helyszíni szemlék, kiszállások a környékre, tudományos kutatás, adminisztráció, ülések stb, de mindezek mellett talált időt és módot legkedvesebb tevékenykedésére, művelődéstörténeti, helytörténeti kutatásokra. A művelődéstörténet, mint résztudomány a XVIII. század második felétől kezd kialakulni, de érdekes módon magasabb szintre csak a mi századunkban jut el, akkor, amikor épp a jövő eddig alig elképzelt távlatai vannak kibontakozóban, az atomismeret, az űrhajó, a televízió s egyebek korszakában. Minél nagyobb a technikai tudásunk, minél kecsegtetőbbek a jövő lehetőségei, annál izgalmasabbá kezdenek válni a múlt idők rejtvényszerű kultúrái, kezdetleges technikai eszközei. Az űrhajó árnyékában az a kérdés izgat: hogyan gerjesztettek tüzet a kőkorszakban, vagy, hogy miképp szállítottak súlyos köveket a piramisokhoz. Művelődés van, nevezzük bár kultúrának (mint a németek), vagy civilizációnak (mint a franciák, az angolok) vagy akár állítsuk szembe e két fogalmat (ahogy Spengler tette) de az mindenképp kétségtelen, hogy mindez a társadalom, a közösség függvénye. Egy meghatározás szerint minden, ami a társas együttélés szervezeteit és kereteit illeti, ide tartozik. Nem meglepő tehát, hogyha a technikai fejlesztést előrelendítő, a jövőt építő bányamérnök egyúttal a múlt kultúráját nyomozza, kérdéseit kísérli meg tisztázni. Faller Jenő helytörténeti művelődéstörténeti kutatásokat végzett, részben kint a terepen, részben levéltárakban, könyvtárakban, s ha áttekintjük publikációjának gazdag sorozatát, szinte érthetetlen, hogy az elfoglalt bányamérnöknek mikor volt ideje enynyit búvárkodni, ennyi oklevelet átolvasni és lemásolni, ennyi könyvet átlapozni, jegyzetelni, nagy területeket bejárni és gondosan átvizsgálni. Jól emlékszem, valahányszor Veszprémbe valamilyen ügyben átjött mindig beugrott a múzeumba, vagy valamelyik levéltárba, mindig hozott valami meglepő híradást egy újabb leletről, felfedezéséről, meglátásáról, de gyakran mindjárt a múzeumba is szállította az értékes régi tárgyat, faragott kőpillért, néprajzi holmit. Néhány év alatt több helytörténeti írása jelent meg, mint amennyit a megyei múzeum és a levéltárak összes munkatársa tíz év alatt összeírt Helytörténeti művei közül elsőnek említhetők négy község: Csetény, Szápár, Inota, Jásd monográfiái (1929-1934). A leírásokat rendszeresen építi fel, s mint geológus szakember, igen alapos földtani leírást ad, majd a község történetét tárgyalja, komoly levéltári kutatás alapján. Közléseiben számos művelődéstörténeti adatra bukkanhattunk, például Jásdon 1779-ben még fatemplom volt. A néprajzi fejezetben képet ad a viseletről, építkezésről, földbirtokviszonyokról, s általában tanulságosak a letelepülésre, népesedési viszonyokra utaló adatai. Mintaszerű helynévgyűjtést is találhatunk a monográfiákban. Helytörténeti kutatásainak központi témája mégis elsősorban Várpalota volt. Többször feldolgozta történetét, s fontosnak tartjuk, hogy elsőnek tisztázta Várpalota és Bátorkő várának eléggé kusza kérdéseit. Megállapítása szerint Bátorkő vára a volt Zichy kastély helyén állott. Már akkor hangsúlyozta, hogy a várpalotai vár megérdemelné, hogy a Műemlékek Országos Bizottsága műemlékké nyilvánítsa, s megmentené a további pusztulástól. (Ez a kívánsága csak az utóbbi években valósult meg) Az Adatok Várpalota történetéhez című műnek szerény a címe, de annál értékesebb művelődéstörténeti adatokat tartalmaz, ezt az alábbi fejezetcímek legott elárulják: 1. Törzslakók, viszszavándorlók és telepesek. 2. Palotai egyességlevelek. 3. Határincidensek Palota és Inota közt. 4. A palotai Sárvíz lecsapolása 5. A szőlők. 6. Az erdők. Ebben a füzetben egészen jó leírást kapunk az egykori társadalmi viszonyokról, több adatot a Zichyek önkényeskedéséről a palotaiakkal szemben. Mint bányászkutató járta a terepet, s a kutató éles szemével fedezte fel, hogy a palotai szénbányászat folyamán a bányaművelés területén szakadások jelentkeztek, és ezek közt terméskőfalak lettek láthatókká. Csekély ásatás aztán igazolta feltevését: a felszínre került alapfalakat összevetve az okleveles forrásokkal megállapíthatta, hogy ezek a XVI. században elpusztult Ferenceskolostor maradványai. Az azonosítást megerősítette a helynév gyűjtése is: e területnek Pusztaklastrom alatti vagy Régi Klastrom alatti dűlő a neve. A helynév adta az útbaigazítást a XVI. század elején említett Paczmán vára helyének megállapítására, amenyiben Bakonycsernye mellett figyelmét felkeltette a Kastélydomb elnevezés, s mellette egy újkori településnek Paczma a neve, a Kastély dombban épületromokat is találtak, így feltehető, hogy itt állt Paczmán vára. Az igazi művelődéstörténészt minden érdekli, s így kerülhetett a sor Palota régi iskolaügyének tárgyalására, vagy a Bakony erdő pusztulását kiváltó tényezők megírására. Faller Jenő érdeme, hogy elsőnek ismertette a Bakonyban szokatlan szélmalmokat, a tési malmokat. Pontos műszaki rajzot, leírást közöl tanulmányában a négy tési szélmalomról (melyek közül kettő a leírás idején, 1936- ban még működött) és már akkor hangoztatja, hogy a malmokat művelődéstörténeti értéküknél fogva meg kell menteni. (Ez is csak az utóbbi években valósult meg a Megyei Idegenforgalmi Hivatal jóvoltából.) Faller Jenőt 1950-ben a soproni bányamérnöki egyetemre hívták meg tanárnak, Sopronba költözött, de az egyetem Miskolcra való áthelyezése után is Sopronban maradt, s az általa létesített Központi Bányászati Múzeum igazgatójaként tulajdonképpen a legkedvesebb munkaterületén folytathatott igen eredményes munkát. Igazában művelődéstörténész volt mindig, s most e hajlamát a bányamérnök szaktudásával egyesíthette. Fáradthatatlanul kutatott a hazai bányászati emlékek után, s közben több bányásztörténeti szakdolgozatot írt. Élénk, s mozgalmas közéleti szerepet vitt Sopron társadalmi életében, az ottani Hazafias Népfront városi bizottságának elnöke volt, a híressé lett Soproni Ünnepi Hetek egyik fáradhatatlan szervezője, Sopron idegenforgalmi fejlesztésének lelkes harcosa. Faller Jenő soproni lett, Sopronban létesített Bányászati Múzeumot, de legértékesebb munkaterülete mégiscsak Veszprém megye volt, Jelentős munkáit Várpalotán írta, Palotáról és környékéről nagy tudással, de talán még nagyobb rajongással, szeretettel. Valahogy úgy érzem, hogy a Központi Bányászati Múzeumnak tulajdonképpen Várpalotán volna a helye, a régi vár épületében, ami előtt annyiszor elment és ami történetének tisztázására annyi időt fordított. Dr. Vajkai Aurél Fiatal barátommal a benzinkútnál találkoztam. Megtöltöttem csurig a tankot és még egy kannát is a biztonság kedvéért. Ő a mögöttem várakozó vállalati kocsiból ugrott ki, megragadta az alkalmat, hogy boldog újévet kívánjon s aztán: — No, talán valami hosszú útra készülsz? — Ajjaj! Kondorosra. Pedig nem szeretek ilyenkor télen ... összecsapta a kezét és harsogva felnevetett. — Hogy ennek az Icának milyen szerencséje van. Hát ott mész el a tanya előtt. Félúton Szarvas és Kondoros között egy ugrásra laknak az öregek a műúttól. Ha ez nincs, akkor bumlizhat a zsúfolt vonaton, aztán eléri-e az autóbuszt, meg minden. Dehát nincs mese, meg kell látogatni szegényeket ott az árvaságukban, a karácsonyi ajándék is elmaradt. Ezt a mázlit! Mikor indulsz? — Hajnalban. Egy nap alatt meg akarok fordulni. Boldogan viszem az Icukát. — Ezt egész őszintén mondtam, mert ilyen hosszú úton unalmas egyedül. Dicséretére legyen Icukának, ahogy megbeszéltük, pontosan öt órakor a kapu előtt állt, bundában, magas szárú csizmában, egy jókora bőrönddel. Valóban bőségesen megajándékozzák az öregeket, gondoltam, látván a bőröndöt. Rakom a csomagtartóba, de ahogy megemelem, feltűnően könnyűnek találtatott. Köd csak itt-ott volt egy kevés, ekkor még elviselhető volt az út is, mire kivilágosodott, ott álltunk a Tiszánál a sorompó előtt, mert tudvalévő, hogy ott közös a híd a vasúttal. A vonat végül átdöcögött és átgurultunk mi is a hídon. Csak ekkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem. — Mit kapnak ajándékba az öregek? — Nem igényesek ők — felelte Tcuka —, a legfontosabb az, hogy lássanak. A legfőbb ajándék magam vagyok. Sajnos csak ilyen rövid időm van, a szabadságom már elfogyott. Ha nincs ez a szerencsém, két éjszakát utazhattam volna. Persze azért viszek anyunak egy csinos kendőt. Édesapám nagyon szereti reggel a teába a rumot. Pálinkájuk különben is van, boruk is van. Elég kitalálni mit vigyek, mert hisz azért hiányt nem szenvednek semmiben. Most még jó, hogy volt ez a karantén ... — Karantén? Az mi? — Hát hogy a déli gyümölcsöt hűteni kell három hétig a kártevők miatt. Olvasta az újságban? Ezért nem volt elég narancs vidéken. — Szóval narancsot visz. — Igen, egy keveset... Úgyis mindig az van, hogy édes lányom, minek hurcolkodsz ide, tudod, hogy nekünk megvan mindenünk ... Hála Isten, de azért az ember szeret valamit ajándékozni. cuka kellemes utitársnak bizonyult Csak úgy repült az idő Szarvason kávéztunk és olyan kedves volt, hogy egy bizonyos ürüggyel eltűnt és mire észbekaptam, kifizette a számlát. Ezzel együtt is előbb érkeztünk, mint számítottuk. A műúttól valóban csak egy kiáltásnyira volt a tanya. Nem engedte a világért sem, hogy behajtsak a sáros úton. Kiszállt és figyelmeztetett, hogy jól jegyezzem meg a helyet. Itt találkozunk, amint előre megbeszéltük, pontosan négy órakor. Utána néztem, amint ment bundájában, bőröndjével, élénksárga sapkájában a magányos tanya felé, kerülgetve a sarat. Mindig megesik a szívem az ilyen hazatérő pesti nőkön, ahogy botorkálnak a jókora táskájukkal a nekik már szokatlan úton, el is határoztam, hogy amenynyire lehet sietek vissza és mégiscsak behajtok én a tanyára. Kondoroson minden remekül ment. Egy teljes órával előbb, tehát pontosan három órakor ismét ott voltam a helyszínen. Gondolkodás nélkül nekivágtam a dűlőútnak. A sár egy kicsit mélyebbnek bizonyult a vártnál, azért legnagyobbrészt az út mellett a füvön vezettem a kocsit, szerencsésen megérkeztem a kerítésig. A tanya körüli térség tele volt baromfival. Hófehér tyúkok serege, libák, kacsák. Mire kiszálltam a kocsiból, ott volt Icuka is, az apja is. A szülők, alul az ötvenen, jó erőben voltak, az asszony csak úgy gömbölyödött. Az udvaron disznóölés kétségtelen , jele, a perzselés fekete foltja. A folyosón egy medencében a frissen szegedett ludtoll, még gőzölgött is. Az udvar végén egy távoli szomszédasszony belet pucolt. — Bizony megkéstünk egy kicsit , a munkával — szabadkozott Icuka anyja — mert ez a lány a világért sem akarta, hogy disznót vágjunk. De ha most itt van az alkalom ez-zel az autóval. Cél lett, mire segítséget kaptunk. Hiszen ha tudjuk, elrendeztük volna már tegnap. De hogy ezek valamikor is időben írjanának!... , A disznót bizony éppen hogy csak kettéhasították. De azért volt már jó vesztett máj és vesevelő. Alig , hogy beléptem a házba, már tálaltak , is, mert hiszen elképzelhető, hogy megéheztem, ha ennyire siettem. Csak az volt a baj, hogy bort nem ihattam rá az autó miatt. Hiába, mégiscsak más ez, mint mikor az ember a hentesnél veszi a májat. " Hát még a vesevelő! Mit ér az, ha már egyszer kifagyott a lelke. Már nem is nagyon bántam vol ' na, hogy telik az idő. Egyszercsak hallom a gyilkos percegést az udvar ■ felől. Esni kezdett az ólmos eső. Nem sokat teketóriázhattunk, mert mi lesz, ha átázik a gyep. Abroszt terítettünk a csomagtartóba és bevágtuk oda a fele disznót. Nem akármilyen disz- ró volt, mert elég volt két ember-nek cipelni. Ezzel a csomagtartó jól meg is telt, csak némi belsőség fért oda egy vejdlingban, meg egy kis savanyúkáposzta tálban és ilyen apróságok. A zsák krumpli a hátsó ülésre kererült, mert igaz ugyan, hogy krumplit Pesten is lehet kapni, de nem ezt a szép válogatott gülbabát. A zsák fölött szépen elfért kosarakban a cék-la, a zöldségféle. Azt én nem tudom , hogy a bőröndben mit vittünk viszi szafelé. Azt sem tudom, hogy a két szemizson vörösbor saját termés volt-e a háztájiban, vagy valami járandóság. A tyúkokat élve hoztuk. Majd elélnek azok néhány napig a szenes pincében. Legjobban a nyúlon csodálkoztam, dehát azt mondták, hogy valamelyik töltelékféleségbe az nagyon jó. Belenyugodtam végül, mert az bizonyos, hogy olyan jó tölteléket sehol sem csinálnak, mint ezen a vidéken és a magamfajta laikus ne szóljon bele a mesterek dolgába. Hogy miképpen foghatták meg hirtelen azt a fiatal galambpárt, ami végül az Icuka ölébe került, annak a jóisten a megmondhatója. Éppen besötétedett, amikor elindultunk. A fű meg úgy kifényesedett az ónos esőtől, hogy a kerék peregni kezdett rajta. Pergett pergett és úgy beásta magát, hogy aztán már se tőled, se hozzád. Szerencsére ezen a vidéken a gazdák jól állnak a háztáji jószággal. A gazda kivezetett két tehenet járomba fogva. Egy rudazó kötéllel utánuk akasztotta az autót és szépen kivonszoltak a műútra. Elbúcsúztunk és már indulóban voltam, amikor Icuka mamája kétségbeesetten elkiáltotta magát: — Jesszusmáriám, a hurkatöltő! Szaladt a házba, aztán megint vissza. Mert hol is vennének hurkatöltőt a szerencsétlen pestiek. Az én lelkemre kötötte a jó asszony, hogy okvetlen visszaküldjék azt a szerszámot a fiatalok, mert nem soká húzza már a másik disznó sem. — Aztán csak óvatosan, lelkem, — intett végül —, mert ott az Icuka lábánál abban a zsomporban tojás van, nehogy összekoccanjanak. só, ónoseső, köd és havaseső. Jóval éjfél után érkeztünk meg Pestre. Icuka édesdeden aludt, amikor megálltam a házuk előtt. A neonfényre felébredtek a galambok, s amint kinyitottam az ajtót, mint a nyíl, úgy repült ki az egyik. A másikat sikerült az ajtóhoz szorítanom. A nagy kapkodásra felriadt Truka s míg simogatta a megmaradt galambot: — Jajj, éppen a kislány... Bármilyen jól is tudnak tájékozódni a galambok, én nem hiszem, hogy ez a fiatal galamblány hazatalál az Alföldre s bizony elgondolkoztató, mi lesz egy szegény kis tanyasi galamblánykával a pesti ereszek alatt Tatay Sándor: Ajándék az öregeknek I . Faller Jenő a Veszprém vármegyei amúzeum ktagztorában 1934-ben. forum CSANÁDY JÁNOS: Téli rímek A szürkeség fölött a lassú rímek úgy feketédnek, mint a télmadár, ágról-ágra fázva mendegélnek, mint akinek fáradt szárnya már. Elbújnának élő rengetegben, mint a forró, eleven vadak, de mint száműzöttek vad hidegben, ők, a fagytól üdözött szavak. Fehér hó száll a fekete tollra, szétveri a zengő ágakat Lassan bujdokolnak sorról-sorra, álmodva lángoló álmokat Hajnalra mind nyíllal átlőtt sassá változik, de nem fél már soha, hogy megremeg szédítő magasság kék hegyein szárnya sátora. Visszatérni Visszatérni szüntelen a mondhatatlan nevű földhöz — fejsze, ásó, ásó, kapa, földszagú eső ha öntöz, alacsony az ég, a felhő, minden zaj beszéde tiszta értelem — ahogyan jár háztól házig, kút nyikorog, kapu koppan, istállók agyaga dobban, kutya köszön, ismerős lépked el a ház előtt, ahogy zümmögnek a méhek, napsugáron korcsolyázva térnek a kaptár házába, s ahogy kopog a kenyér piros héja alkonyatban, s anyám kezétől az asztal a régi életre kél , s felvirít egyszerre árva gyermekkorom biztonsága.