Napló, 1968. augusztus (Veszprém, 24. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-11 / 188. szám
Vasárnap, 1364. augusztus 11— Balesetvédelmi helyzetjelentés „Vezetnek“ a termelőszövetkezetek Csökkent a halálesetek száma Négy és fél ezer elveszett műszak Eredményesnek bizonyult a Szakszervezetek Veszprém megyei Tanácsának tavalyi, májusi határozata, amelyet a munkásvédelem erősítése, a balesetelhárítás hatékonyabbá tétele érdekében hoztak. 1967 első felében különösen sok volt a halálos üzemi balesetek száma, ezért vált szükségessé, hogy az SZMT még határozottabban lépjen fel a munkásvédelmi előírások megszegőivel szemben, és még nagyobb segítséget adjon a munkásvédelmi berendezések fejlesztéséhez. A májusi határozat ez évben hozta meg „gyümölcsét”, hiszen a halálos balesetek száma pontosan felére csökkent. Tavaly, hat hónap alatt megyénk vállalatainál, intézményeinél, mezőgazdasági üzemeiben, tsz-ben összesen 12 halállal végződő baleset történt. Az idén eddig hat. Különösen örvendetes, hogy az építőiparban — amely tavaly még kétesértékű „elsőséggel” dicsekedhetett — egyetlen haláleset sem fordult elő. Érdekes, hogy míg a három napon túl gyógyuló balesetek száma alig emelkedett, a táppénzes napoké több mint 300- zal. Szám szerint 1968 első felében a legtöbb baleset a Várpalotai Szénbánya Vállalatnál történt. Itt „veszett el” ennek következtében a legtöbb műszak is, ugyanis 223 baleset miatt 4592 műszak esett ki. Elismeréssel lehet és kell szólni a franciavágási fűrészüzemről, a csopaki növényvédő állomásról, az állatforgalmi vállalatról, s a balatonfüredi községgazdálkodási vállalatról. E vállalatoknál ugyanis 6 hónap alatt egyetlen baleset sem történt. A megye valamennyi iparágán túltesznek a termelőszövetkezetek: a bánya-, az építő-, a vas-, az élelmiszer- és a vegyiparban, de még az állami gazdaságokban sem történt annyi baleset, mint megyénk termelőszövetkezeteiben! A hat járás tsz-einél 823 három napon túl gyógyuló balesetet, és 3 halálesetet jegyeztek fel. A táppénzes napok száma megközelíti a 20 ezret. (andrássy) Könyvek a Tanácsköztársaságról Az első magyar proletárhatalom megszületésének félévszázados jubileumára ,,A Tanácsköztársaság története” címmel jelentős monográfia lát napvilágot a Párttörténeti Intézet gondozásában. A kötet számtalan új forrásanyag, illetve a témáról korábban már megjelent feldolgozás alapján ad szintézist a dicsőséges 133 napról, az 1919-es történelmi fordulat első feldolgozásaként monográfia készült Ausztria és a magyar Tanácsköztársaság kapcsolatairól, hamarosan elemző mű lát napvilágot a proletárhatalom szociálpolitikájéról. A korszak további kutatásához nyújt segítséget az évfordulóra elkészülő sajtórepertórium is. Alaposan rájárt a rúd február—áprilisban Somogyi Bélára. Hónapokon át jóformán megszakítás nélkül a betegágyat nyomta, sőt három hétig a zirci kórház lakója volt. Olyan sok betegséget „összehalmozott” — májdaganat kínozta, agyhártya-, homloküreg- és mellhártyagyulladásban szenvedett —, hogy egész házipatikára volt szüksége, míg talpraállt. Somogyi Béla három gyermek apja. Ha tavaly nem dolgozik szorgalmasan, az idén nagyon megérezte volna betegségét a család. De a tsz-tehenész — a bakonyoszlopi közös gazdaság tagja — becsülettel végezte munkáját: a múlt évben 326 tízórás munkanapot írtak javára, jól keresett, 35 ezer forint volt a fizetsége. Példája jól érzékelteti, hogy mit jelent a szövetkezeti parasztság szociális ellátásának, társadalombiztosításának kiterjesztése. Betegségének 58 napja alatt 4668 forint táppénzt kézbesítettek nevére. Az egy napra jutó átlag 85 forint... A tehenész esete más szempontból is tanulságos. Az alapszabályt szigorú rend jegyében fogalmazta meg a tsz közössége. Ha Somogyi Béla kevesebb munkát végez a termelőszövetkezetben, kevesebb táppénz illette volna. A betegség idejére ugyanis aszerint kézbesít több, vagy kevesebb pénzt a postás, hogy az előző évben az illető mennyi munkát végzett. Ha mondjuk 180 tízórás munkanap állt volna a betegség fedezésére, most az egy napra eső kereset 75 százalékával szemben csak 50 százalékos táppénz illette volna meg. Nemcsak a közösség gyarapítása, de jól felfogott személyes érdekből is érdemes jól, szorgalmasan dolgozni. Már tavaly ősszel kimondták az egyesülést, januártól meg együtt kezdték az évet a cseszneki, a bakonyszentkirályi és a bakonyoszlopi szövetkezet tagjai. Oszlopon már évekkel ezelőtt erőfeszítéseket tettek, hogy a gazdák szociális ellátását közelítsék az ipari munkásokéhoz, és ezért az is kapott táppénzt, aki akár csak egy napig is nyomta a betegágyat. A másik két gazdaságban — mint ahogy az általános volt a szövetkezetekben — csak a betegség 31. napjától fizettek betegségi járadékot. Közismert, hogy a tsz-ekben igen magas a gazdák átlagos életkora, az idős embert előbb ágynak dönti a betegség, mint a fiatalt — éppen ezért sokszor irigyelték is az oszlopi viszonyokat a környező tsz-ek tagjai. Januártól megváltozott a helyzet. Új, egységes elv szerint jár kinek-kinek hevessége idejére a táppénz. Paca István, az egyesült tsz elnöke számokkal bizonyítja, hogy milyen alapvető változás történt a szociális ellátásban, öt évvel ezelőtt a három tsz-ben együttesen 160 ezer forintot tartalékoltak szociális és kulturális alapra — ebből fizették a betegségi járadékot is — de ebből a táppénz részesedése mindössze 45 ezer forint volt. A fennmaradó összeg kirándulásokra meg egyéb kiadásokra ment. Az idén az első félévben — pedig a korábbinál nem több a beteg — a tartalékolt 400 ezer forintból már eddig közel 86 ezer forint táppénzt fizettek ki. Többen dolgoznak, magasabb az átlagkereset — innen a különbség. A mintegy 4500 holdon gazdálkodó szövetkezet maga képezi azt az alapot, amiből a szociális kiadásokat fizeti. A kiadás tehát az osztható közös alapot befolyásolja. A gazdák éppen ezért éber figyelemmel kísérik (szólnak is ha valakit betegség idején zsákolni, vagy kapálni látnak!), hogy a megérdemelt táppénzt valóban az kapja, akit az megillet. Három község határában gazdálkodik a tsz. A betegeket szemmel tartani nem könnyű dolog. Ezért fordult meg a tsz-vezetők fejében az a gondolat, hogy jó lenne néhány szövetkezetnek közösen beteglátogatót alkalmazni nem is csak „ellenőrnek”, jól esik az embernek, ha betegsége idején is tudja: számontartják, visszavárják. Nem gyár a tsz, de egyre inkább hasonlít rá. Abban is, hogy tagjai közül az arra érdemesek az idén, az utolsó negyedévben, amikor megcsappan a mezei munka, fizetett szabadságra mennek. A Bakonyváraljai Jóbarátság Tsz tagjai közül az idén több százan élvezhetik a megérdemelt fizetett pihenést. Negyedmillió forintot tartalékoltak erre. Az jár jól, aki rendszeresen részt vesz a közös munkában: több fizetett szabadság illeti meg. Sokévi hűséges munka után tavaszszal ment nyugdíjba a cseszneki Baranyai Lajos pásztor. Havonta 960 forintot visz címére a postás. Később, ahogy gyarapodik a tsz, egyre többen számíthatnak majd ilyen, vagy még magasabb összegre. A tsz vezetőségének azokra is van gondja, akik csak öregségi járadékot kapnak. A leginkább rászorultak havi juttatását 400 forintra egészítik ki, és — mint Cseszneki Gyulának, Ponák Pálnénak, Berki Péternek — eddig végett munkájuk köszöneteként, díjtalanul adja a 230—230 kiló, kenyérnek való gabonát. Nemcsak a termelés fejlődő kultúrájában, sok másban is hasonlítanak már a termelőszövetkezetek az ipari üzemekhez. Turai Lajos Táppénzes parasztok ............................-A.£_,fe.-fi . .„ar- 3 ■ Mindennapi vizünk... Legutóbb hatalmas térképet feszítettek ki a megyei tanács kis tárgyalótermének falára, s a térképen egy negyven kilométer átmérőjűnek jelölt vörös karika jelzi megyénkben ezekben az években egyik legnagyobb gondját, a „depressziós tölcsért.” Zalaszántón 700 marha itatásához, 20 ezer baromfi ellátásához kilométerekről hordják a vizet, mert a környék minden kútja porosan robban, ha követ hajítanak bele. Halimbán az asszonyok közelharcot vívnak kannáikkal az ivóvízért. Sümegen a tanácselnök panaszolja, hogy a községben igen bővizű források voltak, és nem gondolták, hogy valaha is gondjuk lehet a vízzel, most mégis szigorú takarékossági intézkedéseket kellett bevezetni. Sóskán — mint mondják — ha tűzvész lenne, leégne az egész falu, mert egy cseppnyi vizet nem tudnának előteremteni az oltáshoz. Seregnyi község ezen a vidéken nem a mezőgazdaság aszálykárainak elhárításán fáradozik, hanem azon, hogy ivó- és mosdóvize legyen. Az egész megye előtt ismeretesek Pápa, Ajka és a többi városok vízgondjai. Legutóbb az országgyűlésen is interpelláció hangzott el a Balaton vízgazdálkodási egyensúlyának megjavítása érdekében. Hatalmas károkat okoz az erózió, nehezen akar kirajzolódni a távlati jövőt, de a jelent is érintő, mezőgazdasági vízfelhasználás, öntözés képe. Ipari vízellátással és szennyvíz elvezetéssel birkózunk. Megbeszélések, értekezletek tucatja foglalkozott már megyénk egyre bonyolultabbá váló vízhelyzetének meg-Ez a nem éppen közhasználatú kifejezés olyan nagy karriert futott be mostanában, hogy idegen szavakhoz egyáltalán nem szokott emberek is úgy használják, mintha örökké nyelvük sajátja lett volna. Megtanulták emlegetni oldásával. Tanulmánytervek papírra vetése több kilónyi aktaköteget szült még a részkérdésekben is. Nem kevésről van szó: meg kell oldani az ország egyik legiparosodottabb — és minthogy a Balatonról is szó van — idegenforgalmilag leglátogatottabb területének vízgazdálkodását. A kérdést — különös fontosságára tekintettel — a megyei pártbizottság és a megiei tanács végrehajtó bizottsága együttes ülésen tűzte napirendre, a fent említett vörös karikával „felékesített” térkép alatt. A megye vízgondjainak megoldása most különös élességgel vetődött fel két okból is: az aszályos év következtében lényegesen gyorsabban és nagyobb mértékben jelentkezett a bauxitbányászat vízelvonó hatása; másrészt az aszály előtérbe állította a Balaton vízgazdálkodásának rendezését, a télié való vízkivétel, a hínárosodás, és a Balaton egész jövőjének kérdését. Mindkét dolog csak része a megye vízgazdálkodásának, de alapvetően fontos része. Vízügyi szerveink korábban készítettek egy tanulmánytervet arra, hogy a rohamosan fejlődő Balatonpartot megóvják a „befulladás” veszélyétől, attól, hogy a szállodák építésének, telkek kialakításának, több vendég fogadásának és a vízparton éppen a vízhiány legyen az akadálya. A legkörülhatároltabb elgondolás szerint Balatonföldvártól Balatonkenesein összefüggő rendszert építenének ki, amely a vizet a siófoki víznyerőknél a Balatonból kapná. Kenesétől Tihanyig a vízellátást a bővizű parti forrásokra alapoznák, úgy, hogy a kutak rendszerét összekötnék. Tihanytól Keszthelyen keresztül Balatonszemesig pedig ugyancsak összefüggő hálózatot létesítenének. Ez utóbbi a Nyirádon kiemelt nagy tömegű bányavízből nyerné az ellátást. A bányától kiinduló csővezeték valahol Ederics közelében futna le a partra, itt kétfelé ágazna Badacsony, illetve Keszthely felé. Szomjas vidékek Van fontosabb is! Nagyszabású koncepció ez nagyszabású százmilliókkal, de miközben a bányavíz hasznosításának ezek a tervei készültek, rá kellett jönni, hogy ennél lényegesebb, sürgősebb feladatok, jelentkeznek a megnyitott bauxitbányák környékén. A bánya megnyitása után ugyanis olyan mértékű vízhiány jelentkezett a környéken, amivel országos szerveink nem számoltak, s amelyek halaszthatatlanul sürgős megoldásokat követelnek. Lassan — de a vártnál sokkal gyorsabban — kirajzolódtak a depressziós tölcsér kezdődő körvonalai: minél mélyebbre mennek a bányában, minél több vizet kell kiemelniük, annál jobban nő a felszínen az a kör, ahol a kutakból egyik napról a másikra eltűnt a víz, s a források kiapadtak. Sok ezer ember és hatalmas mezőgazdasági terület maradt, vagy marad a közeljövőben víz nélkül. A bánya megindulása után kidolgozták ugyan a környék ellátásának tervét: a bányából kiemelt vizet Sümegen keresztül Csatarendekig csővezetéken juttatták el az érintett falvakba, máshol a kutakat mélyítették, de ez a terv még csak papíron van meg, a vízhiány viszont kézzel tapintható valóság, ami sürgős megoldást kíván. Azon vita soha nem volt, hogy a bányászat által érintett terület vízgondjait meg kell oldani, sőt az is nyilvánvaló, hogy ez nagyrészt a bauxitbányászat feladata, a gyakorlata azonban lényegesen vontatottabb, mint az elvi megállapodásból következne. A szaporodó bejelentéseket egyre többször követi az a válasz, hogy az érintett terület vízhiányát nem a bauxitbányászat, hanem az idei aszályos esztendő okozza. Minthogy korábban nem mérték fel megnyugtató módon a bányászat kihatását, községről községre azon megy a vita, hogy mi okozta voltaképpen a száraz kutakat: az aszály vagy a bánya? Óriási összegért, 30 millió forintért jónéhány megfigyelőkutat létesítettek ugyan a vízmozgás ellenőrzésére, ez azonban az összeg nagysága ellenére sem volt elég. Mintegy 10 falut vizsgáltak meg, közülük 14-ben állapították meg, hogy valószínűleg a bányászat a bajok oka. Közülük Sáska, Csepűkaján, Hegyesd, Szőc és Nyirád esetében ez már elismert tény. A többi községet illetően folyik a vita, de nem folyik a víz! Azt már ma is tudjuk, hogy jövőre vagy két év múlva a vízszínt további erős csökkenésével számolhatunk és akkor nem vigasztal majd bennünket, hogy korábban az aszály is közrejátszott a helyzet alakulásában. A regionális vízrendszer kiépítésének elsődlegességét joggal kérik megyénk lakói, vezetői is. Kövessenek el minden annak érdekében, hogy a bauxitbányászat nemzetgazdaságilag is elsőrendűen fontos kérdését összeegyeztessék az itt élők ugyancsak elsőrendűen fontos létérdekével! A mai gyakorlat szerint, ha eltűnik a víz a kutakból, a tanács azonnal gondoskodik a sajttal történő vízszállításról, majd (bonyolult vizsgálatok és ennél is bonyolultabb eljárás során) megállapítják, hogy összefüggésben van-e a jelenség a bauxitbányászattal. Ha igen, a bánya minden további nélkül fizet. De csak utána látnak hozzá a kutak mélyítéséhez, a vízutánpótlás biztosításához. Eddig viszont hónapok telnek el, s addig számolniuk kell az embereknek, nem emelik-e túlságosan gyakran a szájukhoz a vizesbögrét. Igen fontos érdekek fűződnének hozzá, hogy ez a sorrend fordított legyen, és a lehetőséghez képest már a víz elapadásával egyidőb°n, vagy röviddel utána készen legyenek arra a munkára, amit előbb-utóbb úgyis el kell végezni. Hínár és Iszap Hasonló élességgel vetődött fel mostanában megyénk egy másik vízügyi kérdése is: a Balatoné. Az aszály felszínre hozta a tó akut kérdéseit is, a Sió megoldatlan helyzetét, a tó eliszaposodását, elhínárosodását, a Balatonból történő víznyerés esetlegességét, általában a vízszabályozás elmaradottságát. Ezek többsége régen vitatott téma, többfelé keresik is rá a megoldásokat. . A Sió átépítésére meg is születtek az elfogadható elképzelések. (Hogy ténnyé váljanak: idő és pénz kérdése.) Kutatják a hínárosodás megszüntetését is, s miután a vegyszeres irtás, kotrás, a hínár vágásai kiestek a megvalósítható megoldások közül, most egyetlen maradt csupán: a növényevőhalak betelepítése. Eddig azonban senkinek fogalma sincsen arról, hogy ki fogja majd fedezni ennek roppant költségeit. De van a Balatonnal kapcsolatos gondok között egy, ami szorosan összefügg megyénk egész vízrendszerével, a vízfolyások szabályozásával, a partvonal hosszában folytatott mezőgazdasági termeléssel, s ebben Veszprém megye távlati vízrendezésének elhatározásakor kell dönteni, miként lehet megoldani a Balaton vízszabályozását? Jelenleg a tóban csak igen korlátozottan lehet különféle vízhasznosítási célokra és a csapadékszegény évekre vizet tartalékolni, mert a magas vízállás — különösen a déli parton — károkat okoz. Mindennek hátrányait erősen éreztük az idén. A tó mélyen a megengedhető sünt alá apadt, a sekély vízből még fokozottabb lett a párolgás, szinte szemünk klözt „fogyott” a Balaton. Az országos riadalomban sokan megpróbálták az alacsony vízállást — és természetesen annak kárait is — részben a füredi hajógyár nyakába varrni, mondván, hogy a hajók májusi lebocsátásakor szökött el a víz a Sión. Mint pontos adatokkal felmérték, ez mindössze 3 centiméteres apadást okozott, tehát elenyésző a víz általános apadásához képest. A bajok gyökerét egészen máshol kell keresni: a Balaton rossz viacgazdálkodásában. Különösen súlyosan érintett bennünket az, hogy éppen ebben a csapadékszegény évben, amikor különösen szükség lett volna minden csepp vízre, a part mentén húzódó mezőgazdasági üzemekben most léptettek érvénybe erős korlátozásokat. A Balaton vízére épült öntözési rendszerek szárazon álltak a hatalmas víztükör mellett. ,,Pót-Balaton‘* A Sió tervbe vett átalakítása segít majd valamit a Balaton vízgazdálkodásán, de megoldásnak ez kevés, mert ettől még hiányozni fog a víz utánpótlása, amire pedig — mint az idei év ékesen bizonyítja — igen-igen nagy szükség lehet. Ebben a helyzetben támadt valakinek megyénkben egy ötlete. E szerint, ha a tapolcai öblözetben levő három patakra nagy víztároló medencéket építenének, ki lehetne küszöbölni a Balaton vízszint-változásából adódó károkat, így nemcsak a felesleg elvezetése oldódna meg a Siónál, hanem az utánengedés is ezekből a víztárolókból egy csapásra biztosítani lehetne, hogy a part mentén végighúzódó mezőgazdasági területek is megkapják a létfontosságú öntözési lehetőséget, így vízi úton lehetne elvezetni a vizet az ország egyik legszárazabb területére, az akarattyai, kenuséi sarokra is. Mindezek természetesen csupán részei a megye vízgazdálkodási gondjainak és a kiküszöbölésükre készített terveknek is, amelyek között az avai, pápai és váripalotai ivóvízellátás megoldása, a felszíni vízfolyások szabályozása, a később Fenyőfőnél meginduló bányászat vízhatásainak megoldása is szerepel. S a tervek megvalósításáan már van is egy tapasztalatunk: nem szabad úgy történnie mint a nyirádi bánya esetében! EÖTVÖS PÁJ: