Napló, 1968. augusztus (Veszprém, 24. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

Vasárnap, 1364. augusztus 11— Balesetvédelmi helyzetjelentés „Vezetnek“ a termelőszövetkezetek Csökkent a halálesetek száma Négy és fél ezer elveszett műszak Eredményesnek bizonyult a Szakszervezetek Veszprém megyei Tanácsának tavalyi, májusi határozata, amelyet a munkásvédelem erősítése, a balesetelhárítás hatékonyab­bá tétele érdekében hoztak. 1967 első felében különösen sok volt a halálos üzemi bal­esetek száma, ezért vált szük­ségessé, hogy az SZMT még határozottabban lépjen fel a munkásvédelmi előírások megszegőivel szemben, és még nagyobb segítséget ad­jon a munkásvédelmi beren­dezések fejlesztéséhez. A májusi határozat ez év­ben hozta meg „gyümöl­csét”, hiszen a halálos bal­esetek száma pontosan fe­lére csökkent. Tavaly, hat hónap alatt me­gyénk vállalatainál, intézmé­nyeinél, mezőgazdasági üze­meiben, tsz-­ben összesen 12 halállal végződő baleset tör­tént. Az idén eddig hat. Kü­lönösen örvendetes, hogy az építőiparban — amely tavaly még kétesértékű „elsőséggel” dicsekedhetett — egyetlen haláleset sem fordult elő. Ér­dekes, hogy míg a három na­pon túl gyógyuló balesetek száma alig emelkedett, a táp­pénzes napoké több mint 300- zal. Szám szerint 1968 első fe­lében a legtöbb baleset a Várpa­lotai Szénbánya Vállalat­nál történt. Itt „veszett el” ennek következtében a leg­több műszak is, ugyanis 223 baleset miatt 4592 műszak esett ki. Elisme­réssel lehet és kell szólni a franciavágási fűrészüzemről, a csopaki növényvédő állo­másról, az állatforgalmi vál­lalatról, s a balatonfüredi községgazdálkodási vállalat­ról. E vállalatoknál ugyanis 6 hónap alatt egyetlen bal­eset sem történt. A megye valamennyi ipar­ágán túltesznek a termelőszö­vetkezetek: a bánya-, az épí­tő-, a vas-, az élelmiszer- és a vegyiparban, de még az ál­lami gazdaságokban sem tör­tént annyi baleset, mint me­gyénk termelőszövetkezetei­ben! A hat járás tsz-einél 823 három napon túl gyógyuló balesetet, és 3 halálesetet jegyeztek fel. A táppénzes napok száma megközelíti a 20 ezret. (andrássy) Könyvek a Tanácsköztársaságról Az első magyar proletár­hatalom megszületésének fél­évszázados jubileumára ,,A Tanácsköztársaság történe­te” címmel jelentős monog­ráfia lát napvilágot a Párt­történeti Intézet gondozásá­ban. A kötet számtalan új forrásanyag, illetve a témá­ról korábban már megjelent feldolgozás alapján ad szin­tézist a dicsőséges 133 napról, az 1919-es történelmi fordu­lat első feldolgozásaként mo­nográfia készült Ausztria és a magyar Tanácsköztársa­ság kapcsolatairól, hamaro­san elemző mű lát napvilá­got a proletárhatalom szo­ciálpolitikájéról. A korszak további kutatásához nyújt segítséget az évfordulóra el­készülő sajtórepertórium is. A­laposan rájárt a rúd február—ápri­lisban Somogyi Bélára. Hónapokon át jóformán megszakítás nélkül a betegágyat nyomta, sőt három hétig a zirci kórház lakója volt. Olyan sok betegséget „összehalmozott” — májdaganat kínozta, agyhártya-, homloküreg- és mellhártya­­gyulladásban szenvedett —, hogy egész házipatikára volt szüksége, míg talpraállt. Somogyi Béla három gyermek apja. Ha ta­valy nem dolgozik szorgalmasan, az idén nagyon megérezte volna betegségét a csa­lád. De a tsz-tehenész — a bakonyoszlopi közös gazdaság tagja — becsülettel végez­te munkáját: a múlt évben 326 tízórás munkanapot írtak javára, jól keresett, 35 ezer forint volt a fizetsége. Példája jól ér­zékelteti, hogy mit jelent a szövetkezeti parasztság szociális ellátásának, társada­lombiztosításának kiterjesztése. Betegségé­nek 58 napja alatt 4668 forint táppénzt kézbesítettek nevére. Az egy napra jutó átlag 85 forint... A tehenész esete más szempontból is ta­nulságos. Az alapszabályt szigorú rend je­gyében fogalmazta meg a tsz közössége. Ha Somogyi Béla kevesebb munkát végez a termelőszövetkezetben, kevesebb táp­pénz illette volna. A betegség idejére ugyanis aszerint kézbesít több, vagy keve­sebb pénzt a postás, hogy az előző évben az illető mennyi munkát végzett. Ha mondjuk 180 tízórás munkanap állt volna a betegség fedezésére, most az egy napra eső kereset 75 százalékával szemben csak 50 százalékos táppénz illette volna meg. Nemcsak a közösség gyarapítása, de jól felfogott személyes érdekből is érdemes jól, szorgalmasan dolgozni. Már tavaly ősszel kimondták az egyesü­lést, januártól meg együtt kezdték az évet a cseszneki, a bakonyszentkirályi és a ba­konyoszlopi szövetkezet tagjai. Oszlopon már évekkel ezelőtt erőfeszítéseket tettek, hogy a gazdák szociális ellátását közelít­sék az ipari munkásokéhoz, és ezért az is kapott táppénzt, aki akár csak egy napig is nyomta a betegágyat. A másik két gaz­daságban — mint ahogy az általános volt a szövetkezetekben — csak a betegség 31. napjától fizettek betegségi járadékot. Közismert, hogy a tsz-ekben igen magas a gazdák átlagos életkora, az idős embert előbb ágynak dönti a betegség, mint a fia­talt — éppen ezért sokszor irigyelték is az oszlopi viszonyokat a környező tsz-ek tag­jai. Januártól megváltozott a helyzet. Új, egységes elv szerint jár kinek-kinek he­vessége idejére a táppénz. Paca István, az egyesült tsz elnöke szá­mokkal bizonyítja, hogy milyen alapvető változás történt a szociális ellátásban, öt évvel ezelőtt a három tsz-ben együttesen 160 ezer forintot tartalékoltak szociális és kulturális alapra — ebből fizették a be­tegségi járadékot is — de ebből a táppénz részesedése mindössze 45 ezer forint volt. A fennmaradó összeg kirándulásokra meg egyéb kiadásokra ment. Az idén az első félévben — pedig a korábbinál nem több a beteg — a tartalékolt 400 ezer forintból már eddig közel 86 ezer forint táppénzt fizettek ki. Többen dolgoznak, magasabb az átlagkereset — innen a különbség. A mintegy 4500 holdon gazdálkodó szö­vetkezet maga képezi azt az alapot, ami­ből a szociális kiadásokat fizeti. A kiadás tehát az osztható közös alapot befolyásol­ja. A gazdák éppen ezért éber figyelemmel kísérik (szólnak is ha valakit betegség idején zsákolni, vagy kapálni látnak!), hogy a megérdemelt táppénzt valóban­­ az kapja, akit az megillet. Három község ha­tárában gazdálkodik a tsz. A betegeket szemmel tartani nem könnyű dolog. Ezért fordult meg a tsz-vezetők fejében az a gondolat, hogy jó lenne néhány­ szövetke­zetnek közösen beteglátogatót alkalmazni nem is csak „ellenőrnek”, jól esik az em­bernek, ha betegsége idején is tudja: szá­­montartják, visszavárják. Nem gyár a tsz, de egyre inkább hason­lít rá. Abban is, hogy tagjai közül az arra érdemesek az idén, az utolsó negyedévben, amikor megcsappan a mezei munka, fize­tett szabadságra mennek. A Bakonyvár­­aljai Jóbarátság Tsz tagjai közül az idén több százan élvezhetik a megérdemelt fi­zetett pihenést. Negyedmillió forintot tar­talékoltak erre. Az jár jól, aki rendszere­sen részt vesz a közös munkában: több fi­zetett szabadság illeti meg. S­okévi hűséges munka után tavasz­­szal ment nyugdíjba a cseszneki Baranyai Lajos pásztor. Havonta 960 forintot visz címére a postás. Később, ahogy gyarapodik a tsz, egyre többen szá­míthatnak majd ilyen, vagy még maga­sabb összegre. A tsz vezetőségének azokra is van gondja, akik csak öregségi járadé­kot kapnak. A leginkább rászorultak havi juttatását 400 forintra egészítik ki, és — mint Cseszneki Gyulának, Ponák Pálné­­nak, Berki Péternek — eddig végett mun­kájuk köszöneteként, díjtalanul adja a 230—230 kiló, kenyérnek való gabonát. Nemcsak a termelés fejlődő kultúrájá­ban, sok másban is hasonlítanak már a termelőszövetkezetek az ipari üzemekhez. Turai Lajos Táppénzes parasztok ............................-A.£_,fe.-fi . .„ar- 3 ■ Mindennapi vizünk... Legutóbb hatalmas térké­pet feszítettek ki­ a megyei tanács kis tárgyalótermének falára, s a térképen egy negyven kilométer átmérő­jűnek jelölt vörös karika jel­zi megyénkben ezekben az években egyik legnagyobb gondját, a „depressziós töl­csért.” Zalaszántón 700 marha ita­tásához, 20 ezer baromfi el­látásához kilométerekről hordják a vizet, mert a kör­nyék minden kútja porosan robban, ha követ hajítanak bele. Halimbán az asszonyok közelharcot vívnak kannáik­kal­ az ivóvízért. Sümegen a tanácselnök panaszolja, hogy a községben igen bővizű for­rások voltak, és nem gon­dolták, hogy valaha is gond­juk lehet a vízzel, most még­is szigorú takarékossági in­tézkedéseket kellett bevezet­ni. Sóskán — mint mondják — ha tűzvész lenne, leégne az egész falu, mert egy cseppnyi vizet nem tudnának előteremteni az oltáshoz. Se­regnyi község ezen a vidé­ken nem a mezőgazdaság aszálykárainak elhárításán fáradozik, hanem azon, hogy ivó- és mosdóvize legyen. Az egész megye előtt is­meretesek Pápa, Ajka és a többi városok vízgondjai. Legutóbb az országgyűlésen is interpelláció hangzott el a Balaton vízgazdálkodási egyensúlyának megjavítása érdekében. Hatalmas káro­kat okoz az erózió, nehezen akar kirajzolódni a távlati jövőt, de a jelent is érintő, mezőgazdasági vízfelhaszná­lás, öntözés képe. Ipari víz­ellátással és szennyvíz elve­zetéssel birkózunk. Megbeszélések, értekezle­tek tucatja foglalkozott már megyénk egyre bonyolultab­bá váló vízhelyzetének meg-Ez a nem éppen közhasz­nálatú kifejezés olyan nagy karriert futott be mostaná­ban, hogy idegen szavakhoz egyáltalán nem szokott em­berek is úgy használják, mintha örökké nyelvük sa­játja lett volna. Megtanul­ták emlegetni­ oldásával. Tanulmánytervek papírra vetése több kilónyi aktaköteget szült még a részkérdésekben is. Nem ke­vésről van szó: meg kell ol­dani az ország egyik legipa­­rosodottabb — és minthogy a Balatonról is szó van — idegenforgalmilag leglátoga­tottabb területének vízgaz­dálkodását. A kérdést — különös fon­tosságára tekintettel — a me­gyei pártbizottság és a me­g­iei tanács végrehajtó bi­zottsága együttes ülésen tűz­te napirendre, a fent emlí­tett vörös karikával „feléke­sített” térkép alatt. A megye vízgondjainak megoldása most különös éles­séggel vetődött fel két okból is: az aszályos év következ­tében lényegesen gyorsabban és nagyobb mértékben je­lentkezett a bauxitbányászat vízelvonó hatása; másrészt az aszály előtérbe állította a Balaton vízgazdálkodásának rendezését, a télié­ való víz­kivétel, a hínárosodás, és a Balaton egész jövőjének kér­dését. Mindkét dolog csak része a megye vízgazdálkodásá­nak, de alapvetően fontos része. Vízügyi szerveink koráb­ban készítettek egy tanul­mánytervet arra, hogy a ro­hamosan fejlődő Balaton­­partot megóvják a „befulla­dás” veszélyétől, attól, hogy a szállodák építésének, tel­kek kialakításának, több ven­dég fogadásának é­s a vízpar­ton éppen a vízhiány legyen az akadálya. A legkörülha­­tároltabb elgondolás szerint Balatonföldvártól Balatonke­nesein összefüggő rendszert építenének ki, amely a vizet a siófoki víznyerőknél a Ba­latonból kapná. Kenesétől Tihanyig a vízellátást a bő­vizű parti forrásokra ala­poznák, úgy, hogy a kutak rendszerét összekötnék. Ti­­hanytól Keszthelyen keresz­tül Balatonszemesig pedig ugyancsak összefüggő háló­zatot létesítenének. Ez utób­­­bi a Nyirádon kiemelt nagy tömegű bányavízből nyerné az ellátást. A bányától kiin­duló csővezeték valahol Ede­­rics közelében futna le a partra, itt kétfelé ágazna Badacsony, illetve Keszthely felé. Szomjas vidékek Van fontosabb is! Nagyszabású koncepció ez nagyszabású százmilliókkal, de miközben a bányavíz hasznosításának ezek a ter­vei készültek, rá kellett jön­ni, hogy ennél lényegesebb, sürgősebb feladatok, jelent­keznek a megnyitott bauxit­bányák környékén. A bánya megnyitása után ugyanis olyan mértékű vízhiány je­lentkezett a környéken, ami­vel országos szerveink nem számoltak, s amelyek halaszt­hatatlanul sürgős megoldá­sokat követelnek. Lassan — de a vártnál sokkal gyorsab­ban — kirajzolódtak a dep­ressziós tölcsér kezdődő kör­vonalai: minél mélyebbre mennek a bányában, minél több vizet kell kiemelniük, annál jobban nő a felszínen az a kör, ahol a kutakból egyik napról a másikra el­tűnt a víz, s a források ki­apadtak. Sok ezer ember és hatalmas mezőgazdasági te­rület maradt, vagy marad a közeljövőben víz nélkül. A bánya megindulása után kidolgozták ugyan a kör­nyék ellátásának tervét: a bányából kiemelt vizet Sü­megen keresztül Csatarende­kig csővezetéken juttatták el az érintett falvakba, máshol a kutakat mélyítették, de ez a terv még csak papíron van meg, a vízhiány viszont kéz­zel tapintható valóság, ami sürgős megoldást kíván. Azon vita soha nem volt, hogy a bányászat által érin­tett terület­­ vízgondjait meg kell oldani, sőt az is nyilván­való, hogy ez nagyrészt a bauxitbányászat feladata, a gyakorlata azonban lényege­sen vontatottabb, mint az el­vi megállapodásból követ­kezne. A szaporodó bejelentése­ket egyre többször követi az a válasz, hogy az érintett te­rület­­ vízhiányát nem a bau­xitbányászat, hanem az idei aszályos esztendő okozza. Minthogy korábban nem mérték fel megnyugtató mó­don a bányászat kihatását, községről községre azon megy a vita, hogy mi okoz­ta voltaképpen a száraz ku­takat: az aszály vagy a bá­nya? Óriási összegért, 30 millió forintért jónéhány megfigyelőkutat létesítettek ugyan a vízmozgás ellenőr­zésére, ez azonban az összeg nagysága ellenére sem volt elég. Mintegy 10 falut vizs­gáltak meg, közülük 14-ben állapították meg, hogy való­színűleg a bányászat a ba­jok oka. Közülük Sáska, Csepűkaján, Hegyesd, Szőc és Nyirád esetében ez már elismert tény. A többi köz­séget illetően folyik a vita, de nem folyik a víz! Azt már ma is tudjuk­, hogy jövőre vagy két év múlva a vízszínt további erős csök­kenésével számolhatunk és akkor nem vigasztal majd bennünk­et, hogy korábban az aszály is közrejátszott a helyzet alakulásában. A re­gionális vízrendszer kiépíté­sének elsődlegességét joggal kérik megyénk lakói, vezetői is. Kövessenek el minden an­nak érdekében, hogy a bau­xitbányászat nemzetgazda­ságilag is elsőrendűen fon­tos kérdését összeegyeztes­sék az itt élők ugyancsak el­sőrendűen fontos létérdeké­vel! A mai gyakorlat szerint, ha eltűnik a víz a kutakból, a tanács azonnal gondosko­dik a sajttal történő vízszál­lításról, majd (bonyolult vizsgálatok és ennél is bo­nyolultabb eljárás során) megállapítják, hogy össze­függésben van-e a jelenség a bauxitbányászattal. Ha igen, a bánya minden további nél­kül fizet. De csak utána lát­nak hozzá a kutak mélyítés­­éhez, a vízutánpótlás biz­tosításához. Eddig viszont hónapok telnek el, s addig számolniuk kell az emberek­nek, nem emelik-e túlságo­san gyakran a szájukhoz a vizesbögrét. Igen fontos ér­dekek fűződnének hozzá, hogy ez a sorrend fordított legyen, és a lehetőséghez ké­­­pest már a víz elapadásával egyidőb°n, vagy röviddel utána készen legyenek arra a munkára, amit előbb-utóbb úgyis el kell végezni. Hínár és Iszap Hasonló élességgel vető­dött fel mostanában megyénk egy másik vízügyi kérdése is: a Balatoné. Az aszály felszínre hozta a tó akut kérdéseit is, a Sió megoldatlan helyzetét, a tó eliszaposodását, elhínároso­­dását, a Balatonból történő víznyerés esetlegességét, ál­­talában a vízszabályozás el­maradottságát. Ezek többsége régen vita­tott téma, többfelé keresik is rá a megoldásokat. . A Sió átépítésére meg is születtek az elfogadható elképzelések. (Hogy ténnyé váljanak: idő és pénz kérdése.) Kutatják a hínárosodás megszüntetését is, s miután a vegyszeres ir­tás, kotrás, a hínár vágása­i kiestek a megvalósítható megoldások közül, most egyetlen maradt csupán: a növényevő­­halak betelepíté­se. Eddig azonban senkinek fogalma sincsen arról, hogy ki fogja majd fedezni ennek roppant költségeit. De van a Balatonnal kap­csolatos gondok között egy, ami szorosan összefügg me­gyénk egész vízrendszerével, a vízfolyások szabályozásá­val, a partvonal hosszában folytatott mezőgazdasági ter­meléssel, s ebben Veszprém megye távlati vízrendezésé­nek elhatározásakor kell dönteni, miként lehet meg­oldani a Balaton vízszabá­lyozását? Jelenleg a tóban csak igen korlátozottan lehet különfé­le vízhasznosítási célokra és a csapadékszegény évekre vizet tartalékolni, mert a magas vízállás — különösen a déli parton — károkat okoz. Mindennek hátrányait erősen éreztük az idén. A tó mélyen a megengedhető sünt alá apadt, a sekély víz­ből még fokozottabb lett a párolgás, szinte szemünk klözt „fogyott” a Balaton. Az országos riadalomban sokan megpróbálták az alacsony vízállást — és természetesen annak kárait is — részben a füredi hajógyár nyakába varrni, mondván, hogy a ha­jók májusi lebocsá­tásakor szökött el a víz a Sión. Mint pontos adatokkal felmérték, ez mindössze 3 centiméteres apadást okozott, tehát el­enyésző a víz általános apa­dásához képest. A bajok gyökerét egészen máshol kell keresni: a Balaton rossz viac­gazdálkodásában. Különösen súlyosan érin­tett bennünket az, hogy ép­pen ebben a csapadéksze­gény évben, amikor különö­sen szükség lett volna min­den csepp vízre, a part men­tén húzódó mezőgazdasági üzemekben most léptettek érvénybe erős korlátozáso­kat. A Balaton vízére épült öntözési rendszerek szárazon álltak a hatalmas víztükör mellett. ,,Pót-Balaton‘* A Sió tervbe vett átalakí­­tása segít majd valamit a Balaton vízgazdálkodásán, de megoldásnak ez kevés, mert ettől még hiányozni fog a víz utánpótlása, amire pe­dig — mint az idei év éke­sen bizonyítja — igen-igen nagy szükség lehet. Ebben a helyzetben tá­madt valakinek megyénkben egy ötlete. E szerint, ha a tapolcai öblözetben levő három patakra nagy víztá­roló medencéket építenének, ki lehetne küszöbölni a Ba­laton vízszint-változásából adódó károkat, így nemcsak a felesleg elvezetése oldód­na meg a Siónál, hanem az utánengedés is ezekből a ví­ztárolókból­­ egy csapásra biztosítani lehetne, hogy a part mentén végighúzódó mezőgazdasági területek is­ megkapják a létfontosságú öntözési lehetőséget, így vízi úton lehetne elvezetni a vi­zet az ország egyik legszára­zabb területére, az akarat­­­tyai, kenuséi sarokra is. Mindezek természetesen csupán részei a megye víz­gazdálkodási gondjainak és a kiküszöbölésükre készített terveknek is, amelyek kö­zött az av­ai, pápai és vár­­ipalotai ivóvízellátás megol­dása, a felszíni vízfolyások szabályo­zása, a később Fe­nyőfőnél meginduló bányá­szat vízhatásainak megoldá­sa is szerepel. S a tervek megvalósításá­­an már van is egy tapasz­­talatunk: nem szabad úgy történnie mint a nyirádi bá­nya esetében! EÖTVÖS PÁJ:

Next